Kicsit elmaradtam az írásokkal, igyekszek pótolni. Íme a november végi Corvintetős hangulatjelentés.

Ja és persze búék, meg hasonlók!

Azt mondják, hogy Magyarországon kevés olyan hely létezik, ahová rentábilisan lehetne szélerőművet építeni. Hosszú kutatómunka után jelentem kettőt találtam: az egyik az egri Széchenyi utca, a másik Pesten található, mégpedig a Blaha Lujza tér. Akármennyiszer keresztülmentem vagy várakoztam az említett közterületeken, annyiszor fújt szanaszét a szél. A járműből kilépve akkor a hideg csapott meg.  Nyáron a forró, télen nyilván az a pengeéles, borotválkozós fajta, de most a hideg. Az aszfaltnak van egy tulajdonsága, hogy nyáron fűt, télen hűt, egy városi betonóceánban ideális...  Szóval Blaha. A Corvintető ott található, az áruház tetején. A hangszerekkel, felszerelésekkel csak hátulról lehet megközelíteni, illetve meg lehetne a főbejáraton is, de én speciel nem lépcsőzök négy emeletet háromszázhúsz kilónyi cuccal. De a többiek sem. Amint felértünk a dühöngő részlegbe azonnal neki is álltunk installálni a felszereléseket.

Ez a folyamat sokszor unalmas. Sokszor nagyon unalmas, párszor pedig egyenesen idegesítő. Komolyan, néha zen állapot kell, hogy ne hülyüljön meg az ember. Ilyenkor jót tesz egy könyv, mármint ha olvasod, még akkor is, amikor sötét van, és a betűk összefolynak a szemeid előtt. De aztán csak elérkezik a te időd is és akkor, mint valami villámhárító, levezeted a feszültséget. Amúgy legjobban azt a tévés hölgyet sajnálom, aki eljött velünk Egerből, hogy majd mindenféle felvételeket, meg riportokat készítsen velünk (hülye poénok és ökörködés, ugye), ehelyett kapott egy tompa, leharcolt, visszafogott társulatot. Mondjuk azt tegyük hozzá, hogy a fellépés sorban a harmadik volt három nap alatt.

Fogalmam sincs arról, hogy mennyien férnek be a Corvintető termeibe, de százas és az ezres létszám közé saccolom a megjelenteket, akikre tánc és zeneszám-felismerés terén panaszra nem bolt ok. Masszív tömeg gyűlt össze, az tény. Valamikor egyszer már felléptünk itt, és akkor volt egy szellősebb hallgatóság. Most jóval többen voltak, ami azért biztos, mert nagyon hátul is láttam felemelt kezeket, amikor Zsombor bekiabált.  A salgótarjáni buliban úgy alakult, hogy Zsomborral közösen kellett a mikrofonba énekelni, ezért úgy gondoltuk, hogy talán most sem lesz rossz kipróbálni. Gondolatot tett követte, és most is úgy nyomtuk. Ennek tényleg van egy Beatles érzete, na!

Sajnos minden fellépés elér a végére, és sajnos sokszor nem tudunk annyi időt tölteni egy helyen amennyit szeretnénk. Most pl. az egymást váltó dj-k zenéjére táncoló tömegen keresztül kellett visszapakolnunk és indulhattunk is haza éppen hogy csak meg tudtunk inni valamit. Na, ilyen ez a popszakma. Nem panaszként, hanem tényként írtam.

:)