Furcsán vagyunk összerakva mi emberek. Vagy legalábbis én tuti, mert amikor lenne időm, lenne témám akkor épp kedvem nincs írni, amikor viszont lenne kedvem írni, na akkor nem tudok...

Nos. Ott hagytam abba, hogy előbb-utóbb januárba csap át beszámoló. Így is lesz, hiszen a december 31-ei, úgymond szilveszteri fellépésünk után konkrétan egy óra harminc perccel később már az új év következett. A hely a különös hírnevű 5kert volt, a pesti belváros központjában. Ez egy puccos hely, mondták is, hogy ne ezen, hanem azon az ajtón közlekedjünk a hangszerekkel. Azt is jelezték, hogy ez amolyan ölönyös-cicababás hely, és hát pont szilveszter éjszaka... Annyira a központban, hogy meg sem lehetett közelíteni járművel, mert nekünk nem volt sorompónyitó kártyánk, rendszámunkat pedig a hiperintelligens számítógépes rendszer nem ismerhette... Maradt tehát egy taxiparkolóból a „kutyázás”, cűgölés, amiben az volt a rossz, hogy előre láttam szomorú végkifejletünket: tökmindegy mikor indulunk vissza, JANUÁR 1-JÉN, Pesten hajnalban rosszabb a parkolás és a közlekedés mint egy jobb péntek kora délutánon.

A színpad eddigi történetünk talán második legkisebb színpada címet kiérdemelhette volna ráadásul egy elbaltázott elállásban sikerült csak megszólalnunk. A kontrasztot erősítette, hogy előttün egy asztal állt megterítve, húsz fős vállalati vagy születésnapi (vagy mindkettő) parti résztvevőinek, akik lassan érkeztek. Ők vacsoráztak, mi pedig készültünk a beállással. Jóétvágyat, gondoltam magamban sátáni vigyorral, de mivel fiatalok voltak, nem láttam rosszallást, csak érdeklődő tekinteteket. Ja, hogy külföldiek? Annyival jobb.

Komolyan felmerült bennem a kérdés,amikor újabb csapat érkezett egy másik, ugyancsak megterített asztalhoz. Hogy lesz ebből tánc? Ez az újabb csapat is érdeklődve figyelt, némi kivagyisággal a tekintetükben. Mondjuk róluk azonnal kiderült, hogy külföldiek voltak, talán valamelyik afrikai ország konzulátusán dolgoztak, és most leugrottak szilveszterezni. Aztán pont ők voltak, akik alig bírtak magukkal a bárpultnál, miután a bugi már nem hagyta ülni őket tovább. Amint felálltak a pincérek három milliszekundum alatt kapták le a terítéket és az asztalokat – együtt a céges szülinaposok asztalával. Ahogy haladtunk bele az időbe és egyre több számot adtunk elő, úgy nőtt a közönség száma is.

Mivel a nap fénypontjai nem mi voltunk, hanem az éjfél, sok időnk maradt egy kis lelazulásra. Folyt a pezsgő és a bor, bodorodott a cigifüst, szegény lányok húszméteres sorban álltak a wc előtt, szóval éjfél után pár másodperccel azért összeölelkezve énekelte mindenki a Himnuszt. Aztán folytattuk ott, ahol abbahagytuk. A hajnali pakolás és távozás nagyjából megfelelt annak az elképzelésnek, amit gondoltunk érkezéskor. A legjobb dolog az estéből viszont még csak ekkor jött el: a Nyugati pályaudvarral szembeni törököknél olyan gyros-t evett mindenki, hogy csak na. Most gondoljatok bele, hogy egész nap nem ettünk, csak másnap hajnal három körül juthattunk hozzá a kajához. Szóval jó volt...