Elsősor - odakeveredtünk, na

Suono Italia (abszolut szubjektív beszámoló #2.)

2009. június 24. - Don Eszkóbár

innen folytatódik

 

Fél hattól elkezdtük az őrséget az udvarra nyíló kapunál. Lassan szivárogni kezdtek az emberek, akiknek mondtuk, hogy kicsit később jöjjenek vissza. Közben megérkezett a catering cég teherautója is, és a korábban az udvarra hordott cuccok, ládák lassan, nagyon lassan a teherautóba vándoroltak, Zsófi pedig nem tudta, hogy kedvesen vagy kevésbé kedvesen sürgesse meg őket. Időközben megjelent egy idős úr és az alábbi jelenet játszódott le.

- Miben segíthetünk? – kérdezi Zsófi.

- Itt lesz egy koncert? – kérdi az úr.

- Igen.

- Milyen koncert?

- Harmonika koncert – jön a válasz, de az úr nem vette a lapot. Alig láthatóan közelebb hajolt, mire Zsófi a lehető leglazábban lereagálva határozottan emelt hangon – amire szelíd galambcsaládok riadtan rebbentek volna fel - tájékoztatta ismét:

- Harmonika koncert.

A párbeszéd eléggé féloldalasan folytatódott, az idős úr rezzenéstelen arccal bólogatott, sajnálta, hogy nem nagyon hall, de örömét fejezte ki és leballagott. Én pedig még most is alig bírom visszafogni a nevetésemet, ha visszagondolok…

Én nem tudom, hogy mi történhetett akkor a városban, azon kívül, hogy dugók voltak szanaszét, de valamilyen kényszer hatására a közönség válogatott gyülekezete volt a nyugdíjasoknak, az eszelősöknek és az egyszerű hülyéknek. Bizony isten elő is jött belőlem a régi ifiházas énem, de aztán meggondoltam magam, más rendezvényét nem fűszerezem meg azzal, hogy a vendégeket vegzálom. Ettől függetlenül szegény Rékát és Zsófit terror alatt tartotta vagy valamelyik vendég, vagy a catering vagy a társszervező(?).

A közönség pedig gyűlt, szépen megtöltötte az alagsori koncerttermet, ahol nem sokkal később felcsendültek a kezdő dallamok. Volt vonósnégyes, volt harmonika szólóban – Mirco Patarini játszott – és volt kvázi big band is. Bevallom, addig a pillanatig, amíg a big band nem szólalt meg, nekem a harmonika a francia sanzonok, a tangó és a kalotaszegi bandák zenéit juttatta csak eszembe, komoly hangszerként még annak ellenére sem tudtam rá tekinteni, hogy csúcs minőségűek voltak az aznap látottak. Ez a nézetem gyökeresen megváltozott a big band előadása után. El kell ismerni a harmonikát, mint komoly komolyzenei hangszert! Egyébként mást is megtapasztaltam ekkor. Az egyik dolog, hogy még a klasszikus zenészek sem tévedhetetlenek, illetve megerősödött bennem a hangszerpróbán érzett benyomás, hogy azok a csúcsminőségű hangszerek, amik kiállításra kerültek kimondottan a koncert profiljába illő zenéhez illenek. De ahhoz nagyon.

A koncert után a tömeg távozott, de a mókás eseményeknek nem szakadt vége. Valahogy az Intézet információs pultjánál ragadtam, ott találtam egy nőmagazint, azt lapozgattam, mikor hozzám fordult egy nő:

- A hangszerkiállítás az emeleten van? – tette fel a kérdést, én pedig rövid habozás után felvettem a ritmust:

- Már nem.

- Hogyhogy? – kérdezte rémülten a nő.

- Már nagyrészt összepakoltak. Ma csak 16 óráig voltak. Korábban véget ért.

- Értem. Korábban. Már összepakoltak?

- Hát, folyamatban van. Van, amit már becsomagoltak, van amit csak holnap.

- Mert tegnap felengedték az embereket nézelődni, és voltak tanárok is. Tegnap 18 óráig voltak.

- Hát igen kérem, az tegnap volt. Ma már, egy pillanat, megnézem mennyi az idő, fél nyolc van, nincs tanár. Hazamentek. A hangszereket csomagolják. 16 órakor vége lett a kiállításnak.

- Értem. Akkor nem lehet felmenni… Mert tegnap fel lehetett, ott voltak a hangszerek.

Ebben a pillanatban jöttem rá, hogy beszélgetőpartneremmel akár órákig is meddő beszélgetést folytathattam volna. Valahogy sikerült megértetni vele, hosszú idő után persze, hogy vége a kiállításnak, mire fogta magát és a lányokkal újra kezdte a beszélgetést. Visszamerültem a magazinba, már éppen elfelejtettem az előző párbeszédet, napozási és horoszkóp témákban csemegéztem, mikor egy úr jelent meg, kezében egy teszkós szatyor és hozzám fordult:

- Elnézést! Tart még a koncert?

- Nem kérem. Már vége. De lesz nemsokára egy másik, 9-től. Jazz koncert.

- És az emberek már elmentek?

- El.

- Nem volt közöttük egy szőke lány? Szemüveges.

- Volt közöttük. Kábé öt perccel ezelőtt hagyta el az épületet.

- Tényleg?

- Igen, ahogy mások is.

- Mindenki?

- Hát én úgy láttam, hogy aki bejött, az elment – Erre olyan szerencsétlen arcot vágott, hogy megsajnáltam:

- De nézze meg lent, ott volt a koncert, hátha maradt ott valaki – Erre letette a szatyrát és lement. Kis idő múlva visszatért, lemondó arckifejezéssel.

- Senki? – kérdeztem.

- Senkit nem találtam. De az emeletre nem mehetett fel esetleg valaki? – Ajjaj, kezdett gyanússá válni az úr.

- Nem hiszem. A kiállításnak vége.

- Értem. De tegnap voltak tanárok, és fel lehetett menni.

- Hát kétségtelen. De ma jóval hamarabb vége lett a kiállításnak és a hangszerek nagy részét be is csomagolták.

- Értem. Akkor nem mehetett fel.

- Nem.

- Lehet, hogy az előbb rosszul mondtam, mert a hölgynek inkább szőkésbarna haja volt. De szemüveges.

- Azt hiszem ő volt az, aki nemrég ment el innen.

Erre valami irtóztató tehetetlenség telepedett rá az úrra. Bátorítóan néztem rá.

- Nem hagyhatnám itt a cuccaimat? Tudja van vagy öt kiló, és azt hiszem, tudom hová ment a barátnőm, de nem akarom magammal cipelni a szatyrot.

- Szerintem nem lesz baj abból, ha - néztem körbe -  mondjuk leteszi oda az ajtó mögé.

- De onnan elvihetik.

- Az előfordulhat, de nem hiszem.

- Miért? Maga nem vigyáz rá? – kérdezte meglepődötten.

- Én? Miért? Nem vagyok itt végig.

- Azt hittem maga a biztonsági őr.

- Nem igazán. Én csak beültem ide olvasgatni.

- Értem. Akkor nem hagyhatom itt a cuccomat?

- De, felőlem itt hagyhatja.

- De azt mondta az előbb, hogy nem lesz itt végig.

- Igen.

- De akkor elvihetik a szatyrot – és csak nézett rám tehetetlenül.

- Nézze Uram! A cuccait itt is hagyhatja, vagy akár a portán is.  Akár megkérheti a portást is, hogy vigyázzon a szatyrára. Szerintem a porta jó ötlet, nem?

- Tényleg. Ez kell nekem, a porta. Tényleg ez lesz a megoldás.

Felvidult arccal fordult meg és távozott az úr. Később a fentebb már megírt történetű hölgy társaságában együtt visszatértek a jazz koncertre. Zsák és foltja.

Fél kilenc magasságában az előző nap már szúnyogok ellen állítólag bizonyító kerti mécseseket kihelyeztük az udvarra és meggyújtottuk sorba mindet. Persze izgalmak most is voltak. A hangszereket elszállító teherautót várták a hangszerkészítők, a hangszerek pakolása folyamatban volt, a vendégek szállingóztak, teherautó sehol, a hangosító pedig aggódott, hogy 120 Hz körül be fog zavarni a teherautó, és tönkreteszi a jazzkoncert felvételét.

Lassan jöttek az alkonyi színek, a vendégeket fogadtuk, irányítottuk, a toszkán mesterekkel ökörségeket csináltunk. A délben félretett paninik jól jöttek, a zenészek is fogyasztottak. De kik is voltak ezek a zenészek tulajdonképpen?

Oláh Kálmán (zongorán), Barcza Horváth József (nagybőgőn), Balázs Elemér (dobon), Peo Alfonsi (gitáron) és Oláh Vilmos (hegedűn) mind kiváló zenész. Ennek megfelelően reagálták le azt is, amikor az első billentyűleütéssel egy időben géppuskatűz-szerű zörejek jöttek elő a hangfalakból. Aztán újrakezdték, mire megint lőttek. Harmadik kezdés után már megszűnt a probléma, és kezdetét vehette a jazz.

A gitárművészt – szégyen – nem ismertem korábbról, de a többieket többször is láttam vagy hallottam, még Egerben is az ifiházban, anno. Bevallom őszintén, hogy nem vagyok nagy jazz rajongó, de az érthető jazz hallgatható kategória nálam. Volt egy szám, aminek az eredetijének címe sehogy nem jut eszembe, de már Bartók is feldolgozta, az valami elementáris erejű volt... Egyébként ezen a koncerten jóval többen voltak, mint a koraestin. Még pótszékeket is be kellett vetni. Volt egy idősebb hölgy, aki a férjével jött, késve, ezért csak kint tudott várakozni. Mikor megjöttek a székek, szépen letelepedett az egyikre, de pont az ajtóba, amit a nagy meleg miatt nyitva is hagytunk. De tényleg, se előre, se hátra, se mellette elmenni nem lehetett, de az istennek nem ment volna beljebb, ahol azért még akadt pár üres szék. Kis idő elteltével pár széket hoztak még, mire Zsófi átvette az irányítást. Ő nem tudta, hogy a kint üldögélő úr a férj, és az asszony nem akar bemenni, ezért konkrétan az asszonyt felállította, a széket kikapta alóla, beljebb kezdett rendezkedni. Az asszonyság meg vérig sértve leült a lépcsőre a férje mellé. Az esemény olyan gyorsan történt, hogy szólni sem volt időm, csak hangtalan röhögésbe fulladt a próbálkozásom. Zsófi hiába kért elnézést. Aztán már alig tudtunk figyelni a koncertre, mert Zsófi és Réka egymáson nevetett kínjukban én meg mindenkin. Mondjuk meg tudom érteni a helyzetüket: nagy volt a meleg, sok apró részletre kellett figyelni, a hangszerek pakolása folyamatban volt, Oláh Vilmos folyamatosan udvarolt nekik, és még sértődött hallgatósággal is meg kellett küzdeni.

Mint minden jónak, ennek a napnak is közelgett a vége. A hazaút legalább két óra volt, ezért sajnos el kellett jönnöm még a koncert alatt. Az már tényleg csak extra, hogy Hatvanban majdnem elütöttem az igazoltató rendőrt…

Beszámolóm végén mégis csak elmondom: tényleg csinosak voltatok lányok és benneteket néztelek, Toszkána pedig az egyik legjobb hely a világon!

 

A bejegyzés trackback címe:

https://elsosor.blog.hu/api/trackback/id/tr451206562

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.