Elsősor - odakeveredtünk, na

Suono Italia (abszolut szubjektív beszámoló #1.)

2009. június 24. - Don Eszkóbár

Kulturális kicsapongás keretében következzen most egy beszámoló a budai várban megtartott Itália Hangjai – Suono Italia program egy napjáról (2009.06.18.)  Jó volt részt venni rajta és most még veletek is megoszthatom az élményeimet.

 

Korán reggel indultam, és bíztam benne, hogy ha beindul az autó, még visszafelé is képes lesz erre. Akkuproblémák. Szóval korai indulás, hogy ha kis szerencsével is, de talán el tudom kerülni a reggeli csúcsforgalmat Pesten. Nem tudom, hogy akartam ezt megoldani, de a Gödöllőig tartó út csupán megtévesztő előjátéka volt annak, ami azután várt rám. A régi 3-as úton jöttem, aztán valahol valamelyik Tarcsánál megállt az élet, és onnantól 5-10 perces egyhelyben várakozásokkal sikerült bearaszolni. Épp útfelújítás volt, az utak felületét a honfoglalás kori rétegekig lekaparták, és új aszfaltozást kaptak. Persze reggel 8 körül, kávé helyett. Még jó, hogy a Petőfin jó zenék mentek.

 Már előző napokban lefixáltam, hogy megyek nagyihoz, és ő csinál majd reggelit. Mikor megérkeztem mamzi birka kiképzésben részesült házőrzője majdnem rámdöntötte a kaput, veszettül ugatott, de annyira, hogy még hátra is kellett lépnem, mert lefröcsögött az eb. Hihetetlen, de amikor bent vagyok, akkor meg fut előlem, meg kushad, meg birka. Most meg…

 Nagyi már készült, mert a serpenyő már a tűzhelyen volt, tojások kikészítve. Nincs kecmec:

- Hány tojásból?

- Háromból.

- Négyből?

- Hát azért mondtam hármat, mert igazából csak kettőt akartam, de tudom, hogy akkor te hármat csinálnál.

- Jó.

És mintha mi sem történt volna elém tolt négy tükörtojást. Na, most lehet nevetni, vagy szájat húzogatni ezen, de reggelire nekem 3 tojás rengeteg, 4 pedig elképzelhetetlen. Mint ahogy például a legfinomabb citromos-túrós palacsintából sem tudok megenni egyszerre 2-3-nál többet, akkor sem, ha egy napja nem ettem. Na, kínkeservvel megbirkóztam a tojásokkal, és a maradék kis időt beszélgetéssel töltöttük. Ám lassan mennem kellett, mert a bemutató 11 óra körül kezdődött, és oda akartam érni időben.

 A kocsit az Örs vezér téren a jól bevált lakótelepi parkolóban hagytam, nincs az az isten, hogy én bemenjek a belvárosba autóval, inkább a metró. Sokkal jobb, elvisz a Moszkva térig, onnan pedig egy világbajnok ugrással már fenn is van az ember a várban, a Zenetudományi Intézetben. Zsófi ugyan említette, hogy vannak arrafelé 16-os buszok, amik a várba járnak fel-le, de már csak akkor láttam olyat, amikor felértem. De nem is volt baj, mert szép idő volt, meg legalább láttam a várból végre valamit, mert kb. általános iskolai osztálykirándulás alkalmával voltam utoljára arrafelé. El is határoztam, hogy a szabad időben szétnézek, hátha találok oszálykirándulásos emlékeket.

 

Pár szót arról amit tudtam a programról, illetve ami kialakult bennem látatlan. Már jóval korábban megkaptam a programok leírását, lehetett belőlük csemegézni. Úgy gondoltam brácsásként legjobb lesz, ha a vonósok bemutatkozó napján, csütörtökön leszek ott. Azt nem tudtam, hogy milyen lesz a bemutató, azt gondoltam, hogy majd elővesznek egy páncélszekrényből egy Stradivárit vagy egy Guarnerit és egy fekete frakkos hegedűművész megszólaltatja, majd gyorsan visszacsomagolják a hangszert és kész. Meg arra is gondoltam, hogy majd jól belekezdenek majd mindenféle magyarázatokba, hogy a hangzás, meg az előkészítés, meg a pácolás, meg az utómunka, úgyhogy pár nappal előtte már elkezdtem készülni Prof. Dr. Karl Fuhr „A hegedű akusztikai rejtélyei” c. könyvéből. Aztán megérkeztem az Intézetbe és az előzetes elképzeléseim szerencsére nem váltak valóra.

Nagy örömmel fogadtak, névjegykártyát nem tudtam adni, de feliratkoztam, mint brácsás. És utána beléptem a hangszermennyországba…

Képzeljetek el egy kisebb termet, ami tele volt hárfával. Életemben nem láttam összesen annyi hárfát élőben, mint ott. Az egyiken éppen játszottak. Megilletődve tovább mentem és akkor az előadó terembe jutottam, ahol egy hegyomlás erejével rámzuhantak a benyomások. Szaxofonok, harmonikák, hegedűk, brácsák, zenészek, hangszerkészítők, olaszok, magyarok, nem tudtam hova nézni zavaromban. Zsófi középen, elbűvölő és vidám, egyszerre nem tudom mennyi olasszal tárgyalt. Elkapott és azonnal a lelkemre kötötte, hogy legyek ott mindenhol, és próbáljak ki mindent. Én pedig mindent megígértem. Aztán lementünk a bárba meginni egy kávét.

Bevallom megijedtem. Már előző nap is, de most elhatalmasodott rajtam a félsz. No nem azért mert annyira szégyellős lennék, és nem mernék kiállni emberek elé, megmutatni, hogy mit tudok, csakhogy itt kicsit más volt a helyzet. Ezekkel a hangszerekkel másképpen kell játszani, mint ahogy én szoktam. Ezek érzékenyek, gyönyörűen szólnak, és hegedűművészek játszanak rajtuk, ahogy én fogom, ahogy a népi brácsások, mondjuk ki – kontrások, pedig 90 fokkal elforgatva, szinte odaragasztva a kézhez, zengjen, zúgjon a vonó alatt és csak akkordozást tudunk. No ez kb. olyan lehet látványnak, mintha a vasárnapi ebédhez sáros gumicsizmában ülne le az ember...

11 után pár perccel elkezdődött a bemutató. Először a vonósok mutatkoztak be. Pár szót szóltak a hangszerekről, a tradícióról, néhány anekdota is elhangzott, felszabadult, kötetlen vidám hangulat volt a teremben. Az egyes szövegrészek után – amiket persze über tolmács fordított azonnal – a hangszerek is megszólaltak, illetve megszólaltatták fiatal zenésznövendékek. Bármennyire furcsa, már ilyen kisebb bemutató során is meg lehetett állapítani, hogy mindegyik hangszernek más és más a hangja, hangjának minősége, terjedelme. Zsófi mesélte is, hogy az egyik hangszerkészítő família valamikor nagyon régen (1700-as években) ültetett egy fát, amit száz évvel később kivágtak, majd megint iszonyú hosszú ideig szárítottak. Aztán abból raktak össze egy hegedűt, odafigyelve arra, hogy az évgyűrűk vastagsága és mennyisége pont megfelelő legyen az adott hangmagasságnak, rezgésnek. Na ezt neveztem én hosszú távú befektetésnek!

Bocsánatot kérek, de csak két mester nevét tudom: Fabrizio Di Pietrantonio és Paolo Vettori. Ez a Fabrizio egy nagy nevettető, a nap végére már szakadtunk a nevetéstől, ha találkoztunk. De az egyik legkomolyabb jelenet is az ő hangszereihez fűződik. Tudni kell, hogy neki olyan hegedűi, brácsái és csellói vannak, amiken díszes, barokkos festés is van, és darabjából 3 BMW-t is megvehet az ember. Ezek közül a hangszerek közül néhány ki volt állítva. A bemutató után bárki kipróbálhatta a hangszereket, ezek kivételével, mert ezek csak a szemnek voltak kitéve. Még a bemutató alatt megérkezett egy prímás, talán a 100 tagú cigányzenekarból, és első mozdulattal lekapta a tartóról a festett hangszert. Fabrizio egy szívinfarktus után odaugrott és határozottan kikapta zenészünk kezéből a hegedűt és visszahelyezte az állványra. Egy pillanatig azt hittem lesz még folytatás, de csak névjegykártya csere történt, és feszült szakmai beszélgetés.

 A vonósok után harmonika bemutató következett. Ez komolyabb hangvételűre sikerült, majdnem atomjaira lett szétszedve egy hangszer. Megtudtuk, hogy készül, mennyi időbe telik az első reszeléstől az utolsó ragasztásig az elkészítése, milyen fából készült, stb. Ezek a harmonikák tényleg csúcs hangszerek: Scandalli tangóharmonikákat láthattunk és hallhattunk. A bemutatót – szintén tolmácsolással – Mirco Patarini zenész és cégvezető (Scandalli) tartotta, aki kis előzetest adott az esti koncertből. Nekem egy feszült Néró császárra emlékeztetett, a lányoknak más jutott az eszükbe róla. Minden esetre, ha nálam is jelentkezne a művészekre jellemző dekadencia, akkor kérem valaki azonnal üssön agyon.

A bemutató harmadik részében Coriani gitárokat láthattunk és hallhattunk. A mester bevezetője után, amivel nagy ívű fejlődéstörténetet vázolt a spanyol eredettől napjainkig, gitárhang összehasonlításra nem volt lehetőség, csak egy gitár szólalt meg, de az úgy, hogy majdnem le kellett ülnöm. A gitárművész klasszikus pózba helyezte a gitárt, kis törölköző, kis krém, vagy por – nem láttam pontosan - az ujjakra, totál átszellemülés és játék. Te jó ég!

Fél egy magasságában véget ért a bemutató, lehetett hangszert próbálni. Ekkor történt a fentebb írt eset is, és ekkor vettem a bátorságot, hogy közelebbről szemügyre vegyem, meghallgassam a hangszereket. Az illatuk, a színük, a lakkozás, a forma mind-mind egyedi, aláírásokkal a belsőjükben. Érdekesség volt számomra, hogy egytől-egyig mindegyik hegedűnek csak egy finomhangolója volt, a három legmélyebb húrt csak a hangolókulccsal lehetett hangolni. Hmm. Na de a hangok! Olyan szépek, zengők, végtelenül hosszú lecsengésűek, egyáltalán nem olyan szegedi dobozgyári minőségűek voltak. Múltkor a kezembe került a Zenész Magazinnak az a száma, amiben Lajkó Félixel is volt egy riport. Abban említette, hogy volt neki már sok hegedűje, de a neki legkedvesebben szólót egy piacon vette nagyon olcsón. Mindegy, az biztos, hogy valahol középtájon kell megtalálni a magamnak való hangszert. Egy jó minőségű négyhúrosom van már, azon gyakorolgatok, azzal teljesen más muzsikát lehet előcsalogatni, mint a háromhúroson. De ez már egy másik téma.

A bemutató után le lehetett menni a bárba némi ebédet fogyasztani. Volt sajt, meg mozzarellás paradicsomos falatkák, meg panini rogyásig. Zsófi – mivel előző nap a magyar vendégek jó szokás szerint 8-asával vitték a paniniket – elrakatott pár darabot estére, nehogy ne maradjon a fellépőknek. Volt még persze bor is, Szicíliából, a vöröset megkóstoltam, jó volt. És akkor pár szót az épületről.

A Zenetudományi Intézet a várban egy régi barokk kastélyban található. Ízléses, nem hivalkodó, belül akkora udvar, hogy annakidején lovaskocsik nyugodtan megfordulhattak benne. Belépve a főkapun rögtön J. Haydn bámul ránk. Ja igen, Haydn év. A Zenetörténeti Múzeum is itt kapott helyet, meg még egy csomó gyűjtemény és archívum is. Van pár koncertterem, több emelet, irodák, alagsor és hátul egy szenzációs kert. Ambivalens kert. Bartók bronzban, beállítva a sarokba a komposztáló mellé, viszont szenzációs kilátás Pest felé. A hangszerbemutatós teremből, két emelettel feljebb pedig brutálisabb képet kapunk Pestről, mint a Halász bástyáról.

Némi téblábolás után úgy döntöttem, hogy szétnézek a környéken, lemegyek a Moszkva térre, keresek könyvesboltot stb. Leballagtam tehát a hegyről, Mammutba be. Ahol aztán közölték, hogy bombariadó van, úgyhogy talán menjek onnan a fenébe. Könyvnek lőttek, irány vissza, cél a Mátyás templom, meg a bástya. Millió turista, csattogtak a fényképezőgépek, egy fiatal pár meg is kért, hogy készítsek róluk fotót. Azért hihetetlennek tartom, hogy a bástya magasabb részeit fizetőssé tették, csak borsos ár ellenében engednek fel oda nézelődőket. Be is rágtam, úgyhogy még a templomba sem mentem be. Mondjuk oda is egy vagyon bejutni… Osztálykirándulásos emlékeim sem akartak előjönni, pedig bejártam a fél várnegyedet, úgyhogy visszatértem egy kis időre az Intézetbe, ahol már elkezdődtek a hangszerek becsomagolása, szállítása. Úgy hallottam, hogy még üzlet is köttetett, volt pl. aki vett egy hárfát. Ezek a hárfák is talányok számomra. De pont emiatt, és a hangjuk miatt szeretem őket. Némelyiknek volt négy pedálja, és olyan bonyolult belső mechanikája (zengetés, elfojtás meg még mittudomén mi), hogy súlyban kevéssel maradt volna el egy versenyzongorától. A lányokkal megegyeztünk, hogy majd segítek vendégeket terelni, programfüzetet osztogatni, és gyertyát gyújtogatni. Fél hatra kellett visszatérnem, addig a szemben lévő kávézóban megittam egy szenzációs tejeskávét, ami megadta az alapozást az innentől kissé abszurdba hajló történeteknek.

folytatás itt

A bejegyzés trackback címe:

https://elsosor.blog.hu/api/trackback/id/tr651206395

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.