Elsősor - odakeveredtünk, na

Világok harca?

2009. augusztus 07. - Don Eszkóbár

A Reakció.blogban a népzene és a világzene közötti különbségek miatt kialakult oldhatatlan vitában született "szénhidra" posztja. Gondoltam, ebben a koncertínségben se maradjatok olvasnivaló nélkül, így az ő engedélyével teszem most közre a poszt kibővített, nyelvezetében moderált változatát.

Hosszú lesz, és az öveket is kérem bekapcsolni.

 
Régóta foglalkoztat egy probléma, vagyis inkább egy probléma halmaz, ami a népzene-világzene (népi-urbánus, szabadon választható ellentétpár, mindegy) szembenállásáról vagy éppen kéz a kézben együtt járásáról szól. Megpróbálva felülemelkedni a magam máig tudathasadásos állapotán, semmilyen szekértáborba be nem lépve leírtam a magam véleményét, de ettől függetlenül bárkivel szívesen beszélgetek, vitatkozok részletekről vagy az egészről, arról amiről írtam és arról is ami a beszélgetésünk követően fog majd eszembe jutni. Itt az ideje tehát, hogy tiszta vizet öntsünk a nyílt kártyák közé, de némileg hátrébbról kell indulnunk.
 
A témában komoly egymás melletti elbeszélés folyik a szakértők és a művelők szintjén is, sajnos nekem úgy tűnik néha mesterségesen szítva, elfedve a valóságot. Bármennyire is fáj a tény, de a magyar (kárpát-medencei) hagyományok, így a zene, a tánc, a szokások, mesék, viseletek stb. egy elmúlt kort képviselnek és egy egész rendszer részei, vagyis csak rendszerben lehet vizsgálni, abból kiragadva bajos és félrevezető. A felvetés az, hogy hát akkor álljunk ki ezek az értékek, rendszer mellett! Egyesek továbbmenve ezen értékek mindenhatóságában is hisznek, abban az értelemben, hogy e régi rendszer hagyományait tisztelve és használva az ország és a nemzet minden baja megoldódik.
 
A felvetésre a válasz az, hogy először keressen valaki ebben az országban olyan embert, közösséget, akire, akikre rá lehet mutatni, hogy tessék, ők pontosan úgy élnek, mint 50-100 éve, pontosan úgy húzzák az igát a földeken, pontosan úgy járnak el a fonóba, pontosan hajnalban a nappal kelnek, a jószággal, és a nappal fekszenek, hogy mély hittel betartják a vallásuk előírásait, hogy a házasság szentsége nekik is fontos... és így tovább, és így tovább. Ugye nem nagyon találni olyanokat. Ha most megkérdeznénk vidéki fiatalokat (Pestet hagyjuk), hogy mégis hogy szeretne boldogulni a jövőben, mi a vágya, biztos, hogy a legjava nem választaná a földeken gürcölést, az állatok etetését, az egyetlen mulatságként a táncházba járást… Az egy totálisan más világ, pontosan 50-100 évvel ezelőtti. Ezt, mint nosztalgikus mázt rá lehet önteni a mai valóságra, de csak egy nagy anakronisztikus katyvasz lesz belőle.
 
Lássuk tehát be, hogy a társadalmi, történelmi keretek véglegesen, visszafordíthatatlanul megváltoztak, megszűntek. Ebben főszerepet játszott az előző rendszer, utána pedig a minden határon átnyúló globalizáció a média, a gazdaság, a tudomány és a kultúra területén. (Furcsa módon Erdélyben pl. az előző rendszer alatt maradhatott meg a magyarság csodálatos hagyatéka, de csak azért, mert szerencsétlen ottaniak a Román állam nemzetiségi „politikájával” szemben csak így tudtak védekezni, ellenállni. Identitásuk a zártság és az egymásra utaltság miatt maradhatott fenn. Úgy gondolom tehát, hogy Csau – eléggé bizarr módon - sokat tett azért, hogy egyáltalán ennyink is maradt. Azonban az elmúlt 20 év alatt valami irtózatos módon fordult ki magából az egész rendszer, persze nem csak ott, hanem itthon is. Javaslom Korniss Péter „Kötődések” c. fényképalbumának alapos tanulmányozását. Valami nyomorult érzés fog el, ahogy a képek mögül előjön a mondanivaló.)
 
A fentiektől függetlenül, az igazság valahol középen van, csak jó lent, elborítja a szemellenzősségből adódó parttalan vita. Tudom, miről beszélek, nagyon jól tudom, mit jelent a népzene és a tánc metafizikai vonzalma, értem a védőit, de látom a „támadók” érveit. Az igazság az, hogy támadók nincsenek is, a népi vonal küzd folyamatosan az általa támadásnak vett tevékenységek ellen. Örökségünk dokumentálásra került (még táncjelírást is kitaláltak a táncok rögzítésére és tanítására, tanulására, iszonyú mennyiségű hang-, és képanyag, kották, viseletek vannak majdnem szó szerint felhalmozva), azok pontosan, gyorsan visszakereshetők, megtekinthetők, hallgathatók és magunkévá tehetők három-négy, kimondottan ezzel foglalkozó intézményből is. Ráadásul az ország tele van jobbnál jobb népi zenekarral, tehetségesebbnél tehetségesebb táncossal, népművészet ifjú mesterével és mesterével, a hagyományok szépen ápoltak, akkor miért baj az, ha ehhez a kincshez hozzányúlnak? Ha kevésnek találjuk, alakítsunk együttest, néptánccsoportot, legyünk viseletkészítők, oktassunk és terjesszünk, ne a szánk járjon. Kicsit a kettős mérce klasszikus esetét látom: ma már pl. senki nem jár viseletben, csak olyan népi motívumokkal díszített ruhákban amik nyomokban tartalmazzák az eredetit. Ezzel nincs baj. Vagy ott van pl. a Experidance vagy a Presidance, akik nemcsak kárpát-medencei táncokat táncolnak egy színdarabban. Ezzel sincs baj. Ezek után nem értem hogy lehet az baj, ha valaki a zenei örökséghez nyúl hozzá, és azt fűzi bele a maga művészetébe?
 
Szögezzük le, hogy ami igénytelen az értékelhetetlen, értelmetlen és felettébb káros, amilyen pl. a Nox tevékenysége. Klasszikus példája a műanyagosodásnak, de pont emiatt juthat el sokakhoz. Magam részéről olthatatlan vágyat érzek készülékek kikapcsolására ha meghallom, de ettől még máshoz eljut. E tekintetből teljesen egyetértek a népi vonallal. Ez ellen hangosan küzdeni értelmetlen, szerintem meddő. Ez ellen csak egyet lehet tenni: nem kell megnézni, hallgatni, szeretni, a koncertre pedig nem szabad elmenni. Ha untató, vagy zavaró el kell kapcsolni a távirányítóval és kész.
 
A valódi kérdés az, hogy ha igényes zenét csinálunk népi elemek felhasználásával, akkor mi a mondanivalónk, ezért meddig lehet elmenni, meddig érnek a határok? Mekkora a felelősség, ami ezzel jár?
 
A Csík Zenekar már letett az asztalra egyet s mást, talán megengedhetjük nekik, hogy szétnézzenek maguk körül, nem? Nekem személy szerint a „klasszikus” népi zenéjük tetszett jobban. A mostani verzióval (Lovasi, Quimby feldolgozásokkal) két dolgot fognak elérni, ha folytatják: 1. rengetegen megismerik a hegedűt, a brácsát, a bőgőt, meg az emberi énekhangot magyarul, meg azt, hogy igenis lehet próbálgatni a keverést, mixelést, és megismerik a „népi hangzást”. A 2. dolog, amit el fog érni a Csík az az, hogy nem sok idő múlva nem úgy emlékeznek rájuk mint a Csík Zenekarra akikkel fellépett Lovasi, hanem úgy hogy: „Figyi, kikkel játszott múltkor a Lovasi?” Na ez baj, mert totálisan vakvágányra vezeti az egész mondanivalóját a dolognak. Igenis nem lehet csak népi zenekarral hirdetni a népzene szeretetét, igenis kellenek olyanok, akik eljuttatják az emberekhez, megismertetik velük és talán elindítják azon az úton, ami majd a „klasszikus” népzenéhez viszi őket, csak az arányokat kell betartani. Engedjük már meg embereknek – jórészt olyanoknak, akiknek a népzenéről, néptáncról a hosszúbajszos, fejkendős, lábcsapkodós pillanatképek jönnek be elsőre, másodikra pedig a Jó ebédhez szól a nóta, vagy Matyi és a hegedűs, legrosszabb esetben fordítva – szóval engedjük már meg, hogy legalább így megismerjék és közelebb kerülhessenek a megőrzött, és mozdulatlanságra kárhozott, de népi kultúrához. Ha ez sem lesz, akkor marad a tuc-tuc diszkó és a totális műanyag.
 
Ha Csíknak (most őket emeltem ki, de értsük alattuk a teljes, átalakított zenével foglalkozó zenekarokat is) ez a motivációja, akkor dicséretes. Ha viszont csak a népszerűség hajszolása vagy a divathullám meglovagolása van mögötte, akkor elítélendő. (Emlékezzünk a fentebb írt modern viseletes ruhák, vagy a táncegyüttesek feldolgozásaira, rájuk ugyanúgy érvényes ez.)
 
Van egy elméletem, két részből áll, most legalább le is írhatom. A kémiában van egy olyan fogalompár, hogy keverék és oldat. Ez szerintem jól alkalmazható e problémakör magyarázatában és talán a kategorizálást is elősegíti. Keverék ugye az a vegyület, aminek összeöntése után alkotórészei megmaradnak, és csak virtuálisan alkotnak egy harmadik anyagot, illetve van az oldat, aminek alkotórészei teljesen feloldódnak és átalakulnak egy valódi harmadik anyaggá. Legyen a vizsgálódásunknak ez az egyik szempontja, tehát hogy egy zene pusztán keverék, stílusok egymáshoz szorítása, leöntése valami más stílussal, vagy képes önmagában megélni.
A másik vizsgálódási szempont pedig az, hogy az adott zene népi alapról építkezik és segítségül vesz más hangzást, hangszereket, megszólaltatást, vagy éppen ellenkezőleg: más műfajból kiindulva felhasznál népi motívumokat? Más szóval az alapról építünk, vagy a tetővel kezdünk? Egy példa talán segíthet. Szerintem a mai Kormorán, vagy a Kárpátia, a Swetter első szempontból keverék zenét játszik, második szempontból pedig rock alapból kiindulva használ fel népi elemeket. Nekem ez nem jön be, de lehet, hogy csak az én ízlésemnek nem tetszik. Lehet, hogy az egész elmélet mehet a szemetesbe…
 
A magam részéről annak vagyok híve, ha a népzenét, ezt a betonalapot használnánk és erre építkeznénk, kiegészítve bátran más hangszerekkel, hangzással, énekhanggal. Nem vagyok híve a világzene kifejezésnek, nem is használom abban az értelemben, de itt ülünk a Kárpát-medencében, itt megy el mellettünk a világ, mi vagyunk pontosan a tanúi a folyamatos változásnak – zene terén is. Ami innen visszatekintve a zenében változás volt – mert a régi magyarok sem azt játszották 50 évvel ezelőtt, mint 100 évvel ezelőtt – az most történik, velünk. Személyes élményem volt régen, amikor gyimesi furulyás mester és hegedűs méricskélte a kontrámat, hogy milyen jó, hú, mit lehetne ezzel kezdeni hm, hm. Gyimesben, Moldvában, Csíkban, de akár egész Erdélyben nem azért alakultak ki bizonyos hangszerfelállású zenék és az azokhoz kapcsolódó táncok, mert hű de milyen jó az, hanem mert nagyon szegények voltak az emberek, nem volt más hangszerük, de találékonyak voltak és mindig megpróbálták színesíteni a zenét és a táncot. Ez máshogyan nem megy, csak ha másoktól ellesik, megtanulják és beépítik a magukéba (pl. a moldvai dobolás, mint olyan a 60-as évek előtt nem is létezett! Ma meg? Már beat box is létezik a szakmában… Basszusgitár? Tíz éve szentségtörés volt, ma pedig egy valamirevaló moldvai banda nincs meg nélküle itthon.) Szóval én már láttam csillogni öreg szemeket más hangszer láttán, láttam ahogy az öreg fejében zakatolnak a gondolatok. Ez másnak miért nem megengedett, ha felelősségteljesen áll a feladathoz, illetve ha egyáltalán komolyan veszi amit csinál?
 
Saját tapasztalataim alapján állítom azt, hogy aki azt mondja, hogy így, statikusan jó minden, semmihez sem szabad hozzányúlni, mert abszolút rossz, az legalább annyira káros, mint a felelőtlen feldolgozások, keverések, divathullám lovaglások, és elutasítok minden olyan megbélyegzést, ami bigott módon, rendszerszemléletű gondolkodás nélkül, a rendszerből kiemelt elemek minimális ismeretével ostorozza a zenét, azon keresztül emberek zeneszeretetét. Hadd csinálja a Csík, a Napra, a Kerekes Band, a Zuboly, a FolkError, a Folkfree, a Katan, a Vágtázók, a Kormorán, a Kárpátia meg még valahány név a naptárban, hisz a miénk minden, amivel dolgoznak, miénk is marad, legfeljebb a közönség nevet rajta, vagy akinek nem tetszik majd mást hallgat.

A bejegyzés trackback címe:

https://elsosor.blog.hu/api/trackback/id/tr851294096

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.