Elsősor - odakeveredtünk, na

Millenáris - Presidance (előadás 11.27.)

2009. november 29. - Don Eszkóbár

A Millenáris Teátrum nézőtere két részre volt osztva: hátrébb a magasabban, előrébb az alacsonyabban elhelyezett székek. Nem tudom, valamiért azt gondoltam, hogy nem lesz telt ház, de rossz gondolataimat jól elkergette az a tény, hogy gyakorlatilag majdnem minden ülés foglalt lett kezdésre, ami pár percet csúszott, azért, hogy a késve érkező nézők is elfoglalhassák helyüket.

 

Az öltözőben még gyors átbeszélés, egyeztetés, aztán még gyorsabb átöltözés. A kezdés előtt még összefutottam ismerősökkel, és a már a fellépés előtti ideg… hmm. Visszagondolva nem is voltam annyira feszült, még az egyetemi vizsgáimra jellemző idegesség legapróbb jele sem jelentkezett. Ez most jó vagy nem?

 

A forgatókönyvnek megfelelően akkor jelentünk meg és akkor húztunk le róla, amikor kellett, de azért nagyon figyeltünk. Főleg azért, nehogy belezuhanjunk a kétméteres árokba, ami mögöttünk húzódott. Mögöttem K.Csabi nem is nagyon mert mozgolódni, csak horizontálisan, amiben benne volt azért egy jókora saller. Mármint a gitár nyakának végével pont fejbe tudott volna verni, ha nem vigyázott volna. No előre!

 

Csángó boogie, hálás. Nemcsak azért, mert adrenalint pumpál az ember ereibe, hanem azért is, mert táncolnak rá. Nekem jó érzés táncosoknak zenélni, remélem nekik sem volt rossz, majd ezt azért még megkérdezem tőlük. Némileg lassabb, mint a koncerteken, de ne felejtsük, erre most táncolnak. K.Csabival megoldottuk a 14 pengő részletét, amit éppenséggel gyorsabban kellett játszanunk. Nem tudom mi bújt belém, de én nagyon élveztem az egész bulit. Történelmi pillanat: bevallom, úgy kellett visszavennem, nehogy eltúlozzam a szerepemet, a szerepünket. Ismét csak remélni tudom, hogy a táncosok is élvezték. Na nem az én virgonckodásomat, hanem azt, hogy mi zenélünk. Tudom, oltári nehéz lehet a cd hangzásához képest élőben hallott zenéhez igazodni, de szerintem megoldottuk mindannyian a feladatot.

 

A darab két részből állt, közte szünettel, ami arra volt jó, hogy egy kis vizet vételezzen az ember magához és lélekben gyúrjon a folytatásra. Szerintem a második rész nagyot üt, főleg az elsőhöz képest. Na jó, mégis mihez képest, nem? Az artista légtornázott, az uv fények lilultak, de annyira, hogy majdnem könnyezett a szemem, a táncosok vigyorogtak, figyeltek egymásra és ránk, és szó szerint mindenki pörgött odalent. Egy dolog zavart, az pedig a színpadi setétség. Attól féltem ugyanis, hogy vagy én, vagy valamelyikünk akkorát esik, be a hátsó árokba, hogy kezét-lábát-nyakát szegi, és akkor idő előtt lőttek a műsornak…

 

Lakodalom ’64, ami „hidden track”-ként került az albumra, Két pásztor és Medina, csupa-csupa géppuskatűz. Nem tudom milyen érzés lehetett a nézőknek a székeken ülni, én fix, hogy felálltam volna, mert nem bírtam volni ülni egyhelyben. Mondjuk, akiket láttam az első széksorokban ülni, azoknak járt a lába, de hát azért ez mégis csak egy nézelődős és másodsorban hallgatós, táncolós buli volt.

 

Aki ott volt és látta, annak hogy tetszett. Noha én végig hátul voltam, nekem tetszett! Viszont kezdett mindenkin eluralkodni a fáradtság, rajtam kozmikus méretekben. Erről is nemsokára a folytatásban.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://elsosor.blog.hu/api/trackback/id/tr151561171

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.