Elsősor - odakeveredtünk, na

Curriculum vitae II.

2010. február 08. - Don Eszkóbár

Az Ifiház portaszolgálata remek hely volt.  Nem csak azért, mert fizetést kapott az ember, hanem azért is, mert oda járt a fél város művelődni, így sok érdekes és – maradjunk annyiban – furcsa emberrel találkozhattam. Hosszú hónapok alatt sikerült néhány típust megkülönböztetnem közülük: volt közöttük rengeteg táncos és népi fej, népzenész és pusztán csak táncházba járó. Nem feltétlenül egyenlő arányban. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy volt lehetőség gyakorolni, volt lehetőség olyan emberek között mozogni, akik nem néztek rád úgy, mint egy különösen ritka rovarra.

 

Borzasztóan tudott idegesíteni két dolog: az egyik az, hogy ha azt mondtam, hogy néptánc, akkor az emberek nagy része rögtön „ihaj-csuhaj” meg „recece” szólásmondásokkal valamint idecsapok-odaugrok hülyéskedéssel próbált közeledni, vagy kiröhögni. A másik társaság a mai napig létezik – ők azok, akik nem képesek különbséget tenni hegedű, brácsa és kontra között de mégis előadják a nagy tudóst, mintha. Ezeket most nem tudom miért írtam ide, de ettől még igazak.

 

Szóval próbák, idegesség, eleinte titkolózás majd a hangszer rejtegetése és titkolózás. Igen, mert otthon sem akartam felfedni, hogy mivel foglalkozok. Maradjunk annyiban, hogy valamikor régen akartam foglalkozni zenével (bevallom basszusgitárral), de az otthoni szülői elbeszélgetések mindig abba az irányba fordultak, hogy először tanulás. Na, gondoltam magamban, már vagyok eléggé felnőtt, hogy azt tegyek, amit akarok, a fizetésem egy részét tán csak arra költöm amire akarom, na! Egyébként pedig brácsaórákra, igen.

 

Eleinte még hangszerem sem volt. A zeneiskolától kölcsönöztem egy példányt, de mint korábban írtam, finoman szólva sem volt csúcstechnika. És hol voltam még akkor az olyan tudományos szintű ismertetektől, mint pl. a húrok típusának megválasztása… Az első nagy mágia az volt, amikor láttam, ahogyan hangol a tanár, de csak úgy, hogy a húrokat egymás után meghúzta. Most már tudom, hogy egymáshoz lőtte be őket, de az akkor maga volt a csoda. Ráadásul egy idő múlva már szükségét láttam annak is, hogy legyen saját hangszerem. Franc akart foglalkozni a leltárral, meg nyilvántartással és bérleti díjjal, inkább magamnál – illetve egyelőre az Ifiház szekrényében – tartogattam volna. Aztán nagy nehezem elérkezett az a pillanat, amikor sajátomnak nevezhettem egy hangszert. Még neve is volt, amit előző gazdája elődje adott neki: „Búgócsiga”.

 

De ez csak a történet egyik oldala, hisz szó eddig nem esett a Kerekesről. Eleinte nem nagyon akaródzott menni a dolog. Először is néha azt se tudtam mit, hogyan és mikor kell fogni úgy, hogy az jó is legyen a többieknek és ne statáriális ítéletet mondjanak az egészről. Azért gondolom volt olyan pillanat is. Másodszor én magamról jól elgondoltam, hogy majd jól szétkontrázom a világot és olyan vonós bandám lesz, hogy csak na. Ezzel volt baj, konkrétan az, hogy piszkosul nehéz és dögunalmas egy szál magadban kontrázni bele a vakvilágba. Akadt egy-két zenész, de nehezen lehetett megoldani időben a próbákat. Harmadjára meg ott volt az a fene nagy frusztráció: moldvai zenében kontra???

 

folyt.köv.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://elsosor.blog.hu/api/trackback/id/tr601739188

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.