Ez az alábbi történet hihetetlen, de igaz. Magam sem tudok napirendre térni a véletlenek ilyen durva egybeesésén Valószínűleg nem véletlen lehetett a dolog. E bejegyzés egy borkóstoló után fogalmazódott meg bennem, ahol azzal szembesültem, hogy a bemutatkozó borász a borait az Aranycsapat egy-egy tagjának szentelte. Szóval álljon itt a Kerekesről, az Aranycsapatról és a véletlenekről egy történet.
Néhány évvel ezelőtt Esztergomot erősítve részt vettünk a koronázó városok találkozóján, Angliában, azon belül is Canterbury-ben. Európa szinte összes olyan városa – illetve képviselője - ott volt, ahol annak idején (illetve helyenként ma is) királyokat koronáztak. Jó hangulatú csapattal indultunk, még jobb hangulatban érkeztünk. Ha jól emlékszek a találkozó valamikor novemberben lehetett, mindenesetre úgy fújt a szél a tenger felől, hogy ottlétünk alatt minden nap szétfagytunk. Az az 5 fok szélben -5 foknak tűnt.
Amúgy a találkozót úgy kellett elképzelni, mint egy nagy középkori vásárt. Minden város a saját országa nevezetes áruit kínálta: mi bort, ilyen-olyan húsokat, kolbászokat, népi ruhadarabokat stb., de a franciák biosajtot, a németek mittoménmit és így tovább. A mi szerepünk az volt, hogy zenénkkel vidám hangulatot teremtsünk a vásárlóknak. Erre a célra fel is állítottak egy pavilont, de a hangosítás kábé nulla volt, itt-ott beesett a szomorú eső és egyébként a kutyát nem érdekelte, hogy milyen előadás folyna éppen ott.
A nagy küszködések, pakolások és forraltborozások között azért akadt némi semmittevésre alkalmas idő: ilyenkor elindultunk mindenféle irányokba sétálni, nézelődni. Felejthetetlen volt pl. az, amikor a sok egyen-angol-lány között megláttunk végre valahára egy szemrevalót, és magunk között meg is dicsértük, mire hátrafordulva közölte, hogy kedvesek vagyunk, de ő is magyar… aztán pár napig ő lett az idegenvezetőnk.
Szóval egy ilyen sétánk egy közeli parkon keresztül vezetett. Korábban nyomott hangulatunkat némileg oldotta, hogy időnként előbújt a nap és akkor valahogy minden vidámabb lett körülöttünk. A park fa épületeinek falán kétféle eligazító tábla volt felaggatva. Az egyiken ez állt: „A park területén tilos a labdajáték. Bla-bla-bla … A büntetés 50 font.” Ez ugye nem vonatkozhatott ránk. A másikon pedig: „A park területén tilos alkoholt fogyasztani. Bla-bla-bla … A büntetés 50 font.” A dobozos guinness sörrel a kezemben, igen lapos pillantásokkal sunyultam a többiek között, mikor az első tiltás valahogy átütötte a valóság szövetét és egy focilabda képében anyagiasult univerzumunkban. De tényleg. Egy igazi, klasszikus focilabdát pillantottam meg magasan előttünk, egy fa ágai közé beszorulva. Piszkosul magasan. Mutattam is a többieknek, hogy né’, és hogy de jó lenne focizni, ugye, de én fel nem mászok oda érte, az fix. Na több se kellett Barsi Csabinak, aki levette kabátját és pár perc alatt már a fa tetején figyelt lefelé, kezében a labdával. Nagy öröm volt az nekünk, amikor mindenféle tiltás ellenére ott rugdostuk egymásnak és az árusok sátrainak a labdát. De a különös véletlenek még csak most kapcsoltak a legmagasabb fokozatba!
Egy kis idő után valahogy félrepattant valamelyikünk lábáról a labda és a park ösvényén elgurult. Az ösvényen épp két idős úr battyogott felénk, majd az egyik, ha jól emlékszek visszarúgta. A csapatunk vezetője pedig hangos köszöntéssel fogadta a Buzánszky Jenőt és Grosics Gyulát. Angliában. Canterbury-ben, egy park közepén, egy talált labdával a lábuk alatt. Mondtam is Barsinak, hogy figyelj, szerezz autogramot az öregektől, mert ez már nem véletlen…
A két élő legenda ellátta kézjegyével a labdát, készültek fotók is, azok pedig minket is és egymást is ugratták. Akkor derült ki, hogy ők pedig éppen Király Gábor ex-válogatott kapus, akkori Crystal Palace játékos meccsét nézték meg, és ellátogatnak a mi vásáros rendezvényünkre is.
Akárhogy is nézem ennyire egybefüggő véletlen-sorozat nincs, úgyhogy itten kérem felsőbb hatalmak rendezték a dolgokat. Mára ennyi varázslattal tudok szolgálni.
