Elsősor - odakeveredtünk, na

Szilvásvárad (2010.05.29-30.)

2010. június 01. - Don Eszkóbár

Vannak olyan pillanatok, amikor joggal hisszük azt, hogy ki van velünk babrálva. Amikor ezek a pillanatok sorozatba rendeződve vonulnak felénk, visszatekintve olyan  következtetésekre juthatunk, hogy akkor ez most fátum, pech-sorozat, vagy pusztán véletlen. Semmiképpen nem véletlen szerintem.

 

-          korán kiderül, hogy nem tudok helyesen írni, és egy komplett pénzintézet röhögött rajtam

-          ezt követően, már visszafelé egy kávézóban a tejeskávét kimondottan cukor nélkül kértem, mire annyi cukrot lapátoltak bele, hogy a kanál megállt benne

-          a fodrászkisasszony miközben a kolleginájával beszélgetett alaposan képen törölt

-          nem tudtam építeni a kert részeit, mert minden vizes volt, ráadásul a rózsák még mielőtt kinyíltak volna, kezdenek lerohadni, meg amúgy is hihetetlen, hogy hiába kémlelem a szürke eget percekig, hogy esik-e vagy sem, amint kézbe veszem a gereblyét abban a pillanatban szakadni kezd

-          nem tudtam hazahozni a kismotort, mert nem indult be, ami csak rövidtávon tűnik balszerencsének, mert a szabadban teljesen eláztam volna. (Az is felfoghatatlan, hogy Egerben hegyi patakok veszik át az uralmat a legkisebb utcán is, miközben nyolc kilométerrel arrébb hétágra süt a nap) Azonban a kertben az átalakítások kényszerű megszakítása miatt kialakult medence-hatás miatt öt cm mély tavacska keletkezett az udvaron… Bármelyik pillanatban megérkezhetnek a tőkés récék, a vízililiom és pár aranyhal telepítésén pedig gondolkodok.

 

Mindezek alaposan felkészítettek a nap illetve a másnap megpróbáltatásaira, de azért értek meglepetések.

 

Szombat este volt jelenésünk Szilvásváradon, ahol a IV. Caprine Maraton Szilvásvárad verseny résztvevőinek illetve a szeszélyes időjárás miatt éppen csak arra kószáló turistáknak és látogatóknak adtunk koncertet. A helyszín a lovas pálya és csatolt részei voltak. Egy nagy sátorban már felállítva várt bennünket a színpad, ahol az előttünk játszó zenekar állt be. Ez hosszú lesz, gondoltuk, úgyhogy a mi beállásunkig eltelt időt ismét sikerült valami elmebaj mélységre levinni. De hát szerintem mindenkinek nyilvánvaló, hogy a várakozás milyen unalmas tud lenni, valamivel tehát fel kell dobni a vánszorgó időt. A készült képekből talán tíz-tizenöt év múlva tudunk majd mutatni párat…

 

A fellépésünket megelőző szokatlanul napos és párás időt felváltotta a teljesen megszokott hűvös és párás levegő, úgyhogy elkezdhettem szabadon idegeskedni, hogy mikor szakadnak a húrok. Mivel másnap is volt egy fellépésünk a verseny rajtjakor, felmerült az ötlet, hogy a színpadon hagynánk a nehezebb felszerelésünket, de ezt több okból nem vállaltuk: ki tudja hogy önt ki a Szalajka patak? A párát semmilyen hangszer nem szereti, lásd brácsa, gitárok, dobbőr. Ráadásul a kisbusz kerekei is elkapartak a gyermekláncfü és békalencse keverékén, azon kezdtem filózni, milyen sorrendben toljuk a buszt.

 

Régi, ismerős kollégákkal álltunk szemben, úgyhogy technikai problémákra nem számítottunk. A legnagyobb probléma az lett, hogy a páralecsapódásból összegyűlő víz pontosan a hátamra akart csepegni, mire odébb mentem, így a víz is követhetett, és kicsit arrébb csöpögött tovább… Kitettem egy söröspoharat, hogy szedje össze magát ott… A hallgatóság gyűlt, gyülekezett, a kezdés az előző zenekar hosszú előadása miatt kicsit csúszott, de azt mondhatom, hogy jól sikerült a koncert. Nem voltak sokan, persze érthető, hogy a versenyzők egy része, már aki ott volt aznap este, a versenyre készült – testben és fejben egyaránt, nem akarták magukat lerombolni.

 

A vizet leszámítva jó volt a hangulat, a hőmérséklet és a közönség, volt rock&roll és kései ágyba bújás.

 

A másnapi rajt melletti zene egy kicsit más hangulatú volt, kezdve azzal, hogy régen látott módon sütött a nap, meleg volt, a sátorba pedig behozták és felállították a pokol egyik katlanát, és el kezdték főzni a gulyást. Mindeközben gyűltek a versenyzők, akik aztán annyian lettek, hogy csak na. (1700 fő nevezett a különböző távokra!) A feladatunk, azon túl, hogy szedjük össze magunkat, az volt, hogy pár számot kellett játszanunk, amolyan izzításként, aztán volt a kerósok hagyományos start-dala, a Scooter-tőll a Fire című szám, aztán még zenélhettünk egy kicsit.

 

A kerékpárosok számára még visszatérve: a Csángó Boogie-t öt perc hosszan játszuk mostanában, de versenyzők ennyi idő alatt sem akartak elfogyni. Hosszú sor kígyózott a napsütésben, szenzációs látvány volt, ahogy eltekertek mellettünk. Aztán lassan mi is pakolhattunk, mert aznap várt minket Kaposváron egy fellépés.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://elsosor.blog.hu/api/trackback/id/tr22047381

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.