A Zöld Pardonban akkor voltam utoljára, amikor nálunk bemutatták a Csillagok Háborúja I-et (ami ugye negyedikként jelent meg, ott láttam Budán egy moziban, és a többiek csúnyán néztek rám, nem tudom miért, lehet, ők is látni akarták… de most nem erről lesz szó.) Már akkor is tetszett a hely, és legnagyobb csodálkozásomra kábé semmit sem változott azóta. Vagy ha változott, akkor úgy, hogy abból semmit sem vettem észre. Ettől függetlenül nem gondolnám, hogy egy konzervatív hely lenne… Nagy szerencse, hogy aznapra nem jutott vb közvetítés, amikor a fellépést egyeztettük, még július 11-e lett volna a dátum :)

Akármennyire is benne vagyunk már a nyárban, az ember nem lehet még most sem teljesen biztos abban, hogy nem viszi el a víz tetszőleges irányba. Mivel a hely nyitott volt, a levegő pedig az a fülledt, miazmás nemtommi, olyan érzést keltve benned, mint amikor a krémet szétkened a tenyereden és aztán véletlenül úgy nyúlsz a pohárhoz, szóval benne volt a levegőben az eső. Meg a várakozás, meg valami pozitív feszültség. Biztos jót tett az olvasás, amivel a semmittevést váltottam fel. Gondolhatjátok mennyi üres időnk akad néha! A megérkezés és a kipakolás között, aztán a kipakolás és a beállás között, főleg hogy harmadiknak állsz be, aztán pedig még a kezdésig. Idő és unalom néha, főleg a pusztító melegben. A sör mégsem hiányzik, marad a kávé és a vörösbor.

Természetesen a kezdésre már olyan setét fellegek gomolyogtak a Duna pesti oldala felett, és olyan istennyilák csapkodtak, hogy joggal rémültünk meg. Nem kellett a fecskék röptéből messzemenő következtetéseket levonni, úgyhogy némi izgalom zizegett át rajtunk is és a szervezőkön is. A hangszerek és a zenei felszerelés a színpadon ugyan biztonságban volt, a többi cuccunkat azonban védeni kellett, ezért hoztak is egy nagy ernyőt. Az eső szerencsére nem szakadt, csak úgy ráérősen szemezgetett, pont annyira, hogy nem tudtuk eldönteni, vajon mennyi látogatót ijesztett el…

A klubszínpadra fellépve rengeteg embert láttam, akik szegények az eső elől a színpad előtti téren felállított buli sátor alá húzódtak, tőlünk eltávolodva. (Láttam már ilyet: iszonyú hering-érzet, kicsi hely, szakadó eső volt tavaly a Hegyalja fesztiválon, meg még régebben Taliándörögdön is.) A népek aztán a második-harmadik perc körül úgy gondolták, hogy inkább előre jönnek a színpad elé közvetlen, amiben sokat segített, hogy már nem esett akkorra.

Eléggé felelőtlen vagyok, mert jó lett volna, ha az első pillanattól kezdve összegyűjtöm a koncertek elején kiosztott sorrendeket. Lett volna azóta egy sorrend-gyűjteményem. A papírokra szépen ráírtam volna a dátumokat, egyéb megjegyzéseket, később természetesen albumba rendeztem volna, majd úgy negyven-ötven év múlva – egy éppen soron következő költözés során – jól kihajítottam volna… :) Az az igazság, hogy már a fellépések után, közvetlenül a színpadról lejövetelkor nem emlékszek mi után mi következett, viszont az fix, hogy alapvetően jó volt a sorrend. Megint. Na jó, esetleg a visszataps utáni számokat átgondolhatjuk, hátha jobbak lennének hamarabb is.

Ahogy telt az idő – oldalról láttam egy olyan lcd kijelzős órát, amit persze egy alaposan ugrálós rész alatt levertünk – hogy gyűlik a hallgatóság. Ráadásul olyan hallgatóság, amelyik táncolni is akart. Egészen a hangosító pultig, néha azon túl is látszott a mozgolódás. Mindenki vigyorgott, lent és fent egyaránt. Ez pedig inspiráló, vagyis még jobban vigyorog az ember, fent és lent egyaránt. A tánc miatt mindenképpen A+ jár a résztvevőknek, meg hát nekem is. Jó, oké, ami néha idétlen az az is, de most jólesett megint hülyének lenni.

Azt sajnálom csak igazán, hogy néha, egy-egy ehhez hasonlóan jól sikerült buli után nem nagyon tudunk maradni. Vidéki zenekar vagyunk, a távolság és a munka ilyenkor átok, húzni kell haza… De persze jövünk még Pestre!