Most már fix, hogy huzatot kaptam, vagy mi, mert az előbbi bejegyzésben Barlineket írtam, de a fele sem igaz. A fesztivál ugyanis Przelewice (GM 53.1048 15.0787) településen volt. Na az odavezető út volt az az emlékezetes. K.Csabinak egyenesen úgy tűnt, mintha akár a Jászságban autókáztunk volna. Nekem nagyon tetszett, zabföldek, rozsföldek, erdők, tavak jó pontyozó beállókkal, hűvös és kristálytiszta idő…

Folytassam tehát: nem úgy kell érteni, hogy senki nem volt ott, hanem, hogy a szervezők és velünk együtt a közönség mi magunk voltunk. Na jó, a kezdés előtt pár órával még nem kellett ott lennie a közönségnek. A téren lacikonyha, sörcsapok, sátrak voltak felállítva vidám, valamint szemrevaló személyzettel, hogy várják a szomjas és/vagy éhes közönséget. Az előzetes adatok szerint addigra már négyszáz jegy kelt el. Nyilván többen jönnek majd, gondoltuk, ráadásul a hely méreteit tekintve legalább nyolc-tízezer embert is be tudott volna fogadni.

Elérkezett a vacsora ideje, átmentünk egy közeli vendéglőbe, ahol helyi ízeket próbálhattam ki (pl. céklalevest), miközben a többiek a húsleves-natúr szelet vonalat preferálták. Közben billiárd csata ment, meg a falon egy hatalmas tv, ami valami zenecsatornát közvetített, persze bömbölve, és nem lehetett tőle beszélgetni, mert mindenképpen benyomult a látótérbe és elnyomott minden hangot. Mondjuk így meghitt, összehajolós társalgások keletkeztek.

Ahogy közeledett a kezdés, ami hétre volt meghirdetve, úgy jöttek az emberek is, és mire elkezdődött a mulatság kisebb csoport gyűlt össze. Egy kisebb. Ez nem okozott problémát, hiszen otthon is úgy dagad a tömeg ahogy az idő halad előre. Közben hangolás, az első zenekar a színpadon pakol, sörök fogyasztása, öltöző belakása és ehhez hasonló tevékenységek. De piszok messze volt még akkor a mi kezdésünk. Hivatalosan talán 22.30, de most már nem emlékszek pontosan, de valamikor akkortájt. Aztán kis késéssel az első zenekar, a Psio Crew belecsapott a húrok közé.

Népes csapatról van szó, két lány hegedűvel, egy dj néha gitárral, egy bőgős frontember, egy billentyűs, egy dobos illetve egy testvérpárnak látszó brácsás-kontrás kettős. És egy olyan dallal kezdtek, ami a „Megfogtam egy szúnyogot” című dalunkkal majdnem megegyezett. Más számaikban is felfedeztem hasonlóságot az itteni zenéhez, de leginkább külföldi feldolgozásaik voltak. Mit is mondhatnék, lendületes, és vidám zene volt, volt tánc, és még én is beugrottam volna kicsit mulatni, ha képes lettem volna. Hát, basszus, kell még egy kis idő, mire visszanyerem az erőmet… A zenéjük amúgy dél-lengyelországi népi motívumokra alapul, ha jól vettem ki a szavaikból. Sikerült is beszélgetni velük, sajnos sokáíg nem maradhattak, mert húztak tovább egy fellépésre.

Psio-ék levonultak, majd a el az öltözőjükbe. Én pedig az eget kémleltem, de csak pár felhőfoszlány úszott az alkonyba, semmi különös, hátborzongató, baljós előjel nem jelentkezett. Hmm, most belegondolva a legbaljósabb előjel az, ha még csak előjel sincs…

Aztán elég hosszú beállás következett, jöttek Dikandáék, és láttuk, hogy csúszás lesz. Nem bántuk, csak több kártyapartit kellett volna szervezni. Meglátogattuk a kertet, a kastélyt, próbáltunk pult alól vodkát venni, de csak üveggel adtak volna. Pult alól, úgyhogy maradt a kávé és a sör. A backstage-ben volt rágcsálnivaló, bor és sörök is, arra panasz nem lehetett, sok hazai rendezvény megirigyelhetné.  A magam részéről megvallom a zenét nem követtem annyira aktívan eddigre, de annyit elmondhatok, hogy inkább balkáni jellegű muzsika szólt és volt hastánc is. A hegedűs lány hastáncolt…

Lassan-lassan csak elérkezett a mi időnk, úgyhogy startra készen álltunk. A közönség elszállingózott, hogy feltöltődjön, és újult erővel térhessen vissza. És akkor leszakadt az ég. Igaz, hogy már régen sötét volt, így nem láthattuk, hogy micsoda fellegek tornyosultak fölénk, a csillagfényt egy cirrus is eltakarhatja, meg egy cumulonimbus is. Hát ez úgy eltakarta, mintha csak Indiában lettünk volna. Egyszerre csak úgy, varázsütésre, de úgy ömlött, mint manapság Egerben. Az emberek, az a kevés akik maradtak a fák alá húzódtak, a többiek pedig már vissza sem jöttek. Mondhatni gyászos hangulatba hullottunk. Az esőtől amúgy profin védett a színpadfedés, de a szél a szétporlasztott esőcseppekkel azért jól beszórt bennünket, elöl állókat. De csakazértis megmutatjuk!

A kezdésre valamelyest csökkent az eső mennyisége és az első hangokra elő is ugrottak az emberek. Kezdetét vehette a sárdagasztás odalent, a hergelés pedig idefent. Hát arra, ami volt, arra nincs szó, valahogy megpróbálom szavakba önteni: minden mindegy alapon, jókedvel ropták az emberek, szakadt az eső, a világítástól közben pedig olybá tűnt, mintha folyamatosan fényes kötőtűket, meg szöget szórtak volna rájuk. Aztán jött a dzsúdó. Egy legény elkapott egy lányt és valahol egy waza-ari-t érő mozdulattal, miután átkarolta a talajra vitte, a kezdetleges tatami csak úgy fröcsögte a sarat. A fiú még kedvesen belekönyökölt a lány oldalába, szegény pedig csak mosolygott kínjában, és mintegy húsz másodpercig dermedten ült, miközben körülötte táncoltak, és csak táncoltak… de eszembe jutott valami. Ez nagyjából megmutatja, milyen jókedv kerekedett és mit műveltek a népek.

Aztán ahogy elértük a koncert végét és mentőmunkálatokba fogtunk, az eső egyszer csak abbahagyta. Nem úgy, hogy cseperészik még egyet-kettőt, meg még elhúzza, hanem ahogy jött, úgy le is lépett. Mi ez, valami ráolvasást kaptunk? Így valahogy nem annyira vidáman pakoltunk össze. Mivel a fellépések elhúzódtak és nekünk másnap (aznap) már fellépésünk volt Sarudon, úgy döntöttünk, hogy indulunk a hotelbe, hogy gyors tisztálkodás után húzzunk haza.

A búcsú maradt hátra csak, meg egy hatalmas, jó emlék.