Elsősor - odakeveredtünk, na

Sopron Brandmajor (2010.10.23.)

2010. november 03. - Don Eszkóbár

 

Hajnalok-hajnalán érkeztünk meg Sopronba a Fonós buli után. A tv torony kísérteties vörös fényeivel úgy magasodott felettünk, mint valami csillaghajó egy elbaltázott sci-fiből. Legalábbis három óra húszkor ez jutott eszembe, mikor csak úgy tudtam ránézni a toronyra, ha a nyakam kitöröm. Mivel folyamatos telefonkapcsolatban voltunk a szervezővel sokáig nem tartott a bolyongásunk Sopron azon környékén, ahol egyébként a Volt Fesztivál is helyet kap. Gyors köszöntés, ismerkedés majd ágyban, párnák közt halni meg...

 

Másnap az ébredés és az azt követő időszak érdekesen alakult. Mivel a többiek még aludtak egyedül vágtam neki könyvem megkeresésének. Igen ám, de egy lakásban voltunk elszállásolva, a szomszédban már fél hétkor szétrúgták a falat az unokák, hogy is alkudhattam volna tovább, szóval kellett egy könyv, ami kint maradt a buszban. Csakhogy nem volt kulcs a bejárathoz ami kifelé kiengedett, befelé viszont nem, mert olyan kilincse volt, ami csak egy gömb és nem forgatható. Hosszú ideig gondolkodtam hogy juthatok ki, aztán meg még vártam, hogy a lakókat se terrorizáljam váratlan megjelenésemmel, de hát ebből semmi nem lett... Mindegy, könyv meglett. Egészen addig olvasgattam, amíg elérkezett a reggeli ideje. Délben!

Zsombor beszélt telefonon:

 

- Hogyan? Reggeli? Jól hangzik.

- sutyuru, sutyuru

- Micsoda? Marhapörkölt?

- sutyuru

- Reggelire jó. Ugye jó reggelire? - Ránk néz. - Aszongyák jöhet!

- sutyuru

- Pálinka? Fiúk marhapörkölt és pálinka, meg forralt bor vár ránk...

- sutyuru

- Á, meg süti.

 

Hát így. Az ember leghőbb vágyai közé tartozik egy olyan szállás, ami alig van messzebb egy világbajnok kőhajítással a fellépés helyszínétől. Hmmm.. egyszer az életben kívántam, hogy bárcsak egy lépcső vezessen fel egy hegyre, nyilván túra közben, persze húsz kilóval a hátamon és amikor megkaptam a Gerennavárnál a Bükkben, azt gondoltam, hogy ne kívánjak többet hülyeséget. Na hát ez most másként volt, mert a lakás kábé egy világbajnoki kőhajításra feküdt a tetthelytől, konkrétan a ház kapuja arra nyílt. Egy lovardára.

A lovarda – amúgy régi istállók és terménytároló épületek együttese – területén valami idilli állapot uralkodott. Gyerekek visongtak, vidám ebek falkában ugatták egymást és meglehetősen beazonosíthatatlan okból hol ide, hol oda rohantak. Lovak nyerítettek, más lovak ugrottak, emberek nevettek, megszeppent bárányok hallgattak, a kecskék pedig különösen vonzó repedést bámultak a karámjuk falán. Tátott szájjal bámultuk az ugrató lovasokat és a paripákat, ahogy néha leverik az akadályokat néha pedig leesik a lovas...

 

Nagyon szeretem a helyi, kis autonóm közösségeket, amik önjáró és öntevékeny módon szervezik dolgaikat, mint pl. ezt a hivatalos lovas megnyitó hétvégét. Ez nagyon rendebn volt, jól meg volt szervezve és látszott, hogy jó kis közösséget alkotnak, mindenestül.  Jóízű étkezés, italok után még füstbe révülő gondolatokat osztottunk meg egymással, de én akkor már feloldódtam valami végtelen nyugalomban. Macskákat találtam egy hatalmas fonott kosárban egymáshoz bújva, macskát találtam a széna közt, mintha csak Csalogány lett volna Kincsem mellett, úgy feküdt ott a ló patái között, és az épületekből olyan illat szállt, amit legutoljára jó huszonöt éve éreztem, amikor dédszüleimnél a magtár fölé, a szénáspadlásra mentünk csibészkedni...

 

A fellépésünk hat körül kezdődött volna, de csúszott a kezdés, mert addig nem lehetett hangolni meg beállni amíg a szomszéd épületben előadást tartottak hatezer km-es lovastúráról. Úgyhogy megvártuk, addig a gyengülő napsütést felváltotta az erős lehűlés, így aztán a forralt bor is fogyott. Mire pedig belecsaphattunk a húrokba, addigra már sötét volt.

 

A rendezvényen résztvevők lelkesen vártak, mi pedig cserébe lelkesen zenéltünk. Maga a színpad egy nyitott oldalú ám fedett gyakorlótéren volt, amit homokkal szórtak fel. Na ebben a környezet hőmérsékleténél jóval hűvösebb homokban a kisgyerekek valami földöntúli boldogságban túrtak, hemperegtek, a felnőttek „csak” táncoltak. Ezért aztán olyan porfelhőben muzsikáltunk, hogy az éles fények ellenére néhol csak homályos sziluetteket láthattunk. Aztán később pedig a port töröltük a kábelekről, felszerelésünkről.

 

A pakolás eléggé gyorsan ment, és noha mondták, hogy maradhatunk, mi indultunk hazafelé. Jó barátság született, remélem valahogy eljutunk még oda, akár csak lovagolni, zene nélkül, mindegy. Azon azért mindannyiunk elgondolkodott, hogy akkor visszaforduljunk-e, amikor jött a búcsútelefon, és vendéglátó, szervezőnk említette, hogy valami pofozkodás kerekedett... :)

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://elsosor.blog.hu/api/trackback/id/tr672421207

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.