Hát végre eljutottam idáig, hogy írjak egy-két sort a buliról. Megfogadtam magamban már vagy százszor, hogy mindig a koncertet követő másnap már írok is, de valahogy az utóbbi időkben sehogy nem akart összejönni úgy, hogy írni tudnék: vagy ihlet nem volt, vagy idő, vagy gép, vagy ezeknek tetszőleges keveréke... Na de most!
Corvintető. Tényleg találó az, ahogy magukat reklámozzák: underground a város felett. Zegzugos, labirintus-szerű folyosók, amik nekem, mint anti-fps-gémer megjegyezhetetlen irányúaknak és ezért elbűvölőnek tűnnek, vörös fény mindenütt, khmmm..., legendák. Tényleg, mintha valami fantasy regény lapjaiban sétálgattam volna anélkül a félelem nélkül, hogy valami főszörny nekem rontott volna a homályból karmokkal meg fogakkal. No, kicsit elkanyarodtam, menjünk visszább térben és időben egyaránt.
Kacérkodtam a gondolattal, hogy a piaci árakat leszorító, stratégiai mennyiségű vörösborral indulok útnak, de ehelyett nagyjából hasonló gazdaságtörténeti zuhanás kiváltására elegendő pálinkával tettem ezt. Igazából vendégségbe szántam, merthogy úgy tervezgettünk, hogy a sikeres és minden bizonnyal pusztító koncert után annak hatását kiterjesztenénk a VII. kerületre is... Miután minden egri utast, azt követően minden felszerelést bezsuppoltunk a buszba igen vidám, majd azt követően erős hangulat-visszaesést elszenvedő társaságként megérkeztünk Pestre. De hogy mi volt a visszaesés oka?
Van, aki szereti a zenét, úgy általában, van, aki a zene sok fajtáját szereti. De olyat nem láttam még, hogy egy légtérbe kerülve ne lett volna olyan, aki felhőtlen örömmel hallgatta volna a Beatles Revolver, azt követően pedig a Rubber Soul albumának számait. Álljon itt most az utóbbi napok slágere:
Aha. Nagy, szürke kapu.
…
Itt vagyunk, ilyen piros...
…
Á. A másik oldalon. Hogy...
…
Lift van?
Rövid bájcsevej után áttrappoltunk a Corvin Áruház másik oldalára, ahol rögtön több nagy, szürke kaput találtunk. Várakozás, parkolódíj fizetés, liftezés, miközben én leléptem és bejelentkeztem vendéglátóimnál, akik amúgy szintén hivatalosak voltak az estére. Hét körül értem vissza, addigra a cuccok nagyobb része össze volt rakva, kezdődhetett is a ráhangolódás.
A fizika „hang” tárgykörében tett elmúlt évekbeli utazásaim során sikerült pár okosságot megtanulnom. No, nem arra gondolok, hogy mondjuk egy Simonyi Károly féle A fizika kultúrtörténete című ötkilós könyvmonstrumot bújtam, hanem mint kutyára a bogáncs, rám ragadt egy s más. Például az, hogyha a vonómmal elérem a plafont, akkor ott hangtorzulás várható. És lám. A fellegvárosi underground színpadán Viktor úgy szólt, hogy majd leestünk, pedig a következő lépés valószínűleg a fülpiszkálókkal dobolás lett volna, K.Csabi pedig már a potméter negatív tartományait kezdte belevésni az erősítő... hmmm... gyengítője (?) fedlapjába...
A kezdés kilencre volt meghirdetve, elméletileg. Gyakorlatilag nem volt meghirdetve kilencre, így aztán tíz körül kezdhettünk. Addig tengernyi időnk volt, lehetett beszélgetni, kortyolgatni, valamint házasságkötés alkalmából hónapok óta készülődő-de-most-már-végre-elkészült ajándékot átadni. A tömeg gyűlt, én elmerültem a kommunikációban, amikor is az intro jelzett. Jó ez az intro dolog, majdnem pavlovi reflexként teszi le az ember a poharat, áll fel a székéről és indul a színpad felé, hogy felvegye a hangszerét. Ekkorra már rengetegen várakoztak, hogy kezdődjön a mulatság: péntek este, Pest közepe, nők, férfiak, vagyis minden adott volt ahhoz, hogy az ötödik (negyedik?) emeletet levigyük a földszintre... Most persze mondhatjátok, hogy volt akinek a soroltak sem volt elégséges, meg hát mégis, hol vannak az építési és használatbavételi engedélyek, de hát francba a részletekkel, nem?
Másnap beszélgettem egy haverral, aki azt mondta, hogy már készült. Konkrétan arra készült, hogy majd lesz testedzés, mozgás, tánc és hogy a tánctérre gyenge fizikummal belépni nem éri meg. Vagy valami hasonlót mondott, de akárhogy is, tényleg a táncról szólt az este. Nekem. Vagyis a színpadról ezt tudtam maradéktalanul megfogni. Nyilván egy méterrel lejjebb, szemben velünk más is megfordult a tombolók fejében. Szigorúan egy példa. Múltkor voltunk a Duna TV-ben, és ott elhangzott egy kérdés, hogy mitől pszichedelikus a zenénk? Miért az? Hát erre több válasz is született. Pl. egy megközelítés szerint azért olyan, mert nincs benne ének, és ezért nincs olyan „sorvezető” ami behatárolná, hogy az ember hova tegye fejben a hallottakat, vagyis maga dönti el, hogy mit képzel a zenébe bele. Ennek az elméletek a kiterjesztése úgy szól, hogy a programzenék, értsd, amire kötötten kell/lehet táncolni, vagy amire énekleni kell/lehet, na az nem szabad zene, ezért leginkább kerülendő. Vagy vehetjük a radikális megközelítést is, miszerint egyesek a zenénket arra használják, hogy a tudatmódosító szerek hatását sokszorozzák, esetleg fordítva, amire az a megjegyzésem, hogy valóban.
Na, voltunk már a tudomány szinte minden területén, úgyhogy térjek már vissza a Földre, és zárjam le ezt a szómenést azzal, hogy kábé száz percet játszottunk, és valami isteni szerencse, vagy nemtommi játszott közre hogy a ráadás utolsó számának utolsó percében szakadt el a húrom, amire elkötelezett ereklyevadászok azonnal le is csaptak. Hmmm... hogy mik vannak! Azóta pedig nyilván észrevettétek, hogy a VII. kerület nem szenvedett maradandó sérüléseket.
Tényleg zárásként: rettenetes, ami a West-Balkánban történt, részvét és fájdalom!
A koncertblognak pedig köszi a közvetítést! :D
