Elsősor - odakeveredtünk, na

Memo

2011. március 16. - Don Eszkóbár

Valamikor, még igazán az előző évezred végén, még középiskolába jártam, szóval régen, egy beszélgetés során megkérdezte tőlem egy barátom, de tényleg kábé így:

 

  • Nem alakítunk egy néptáncegyüttest?

  • De. És mit táncolnánk?

  • Néptáncot.

  • Igen?

 

És valóban, nem kellett pár hét, összeállt a csapat. Igaz, kellettek hozzá lányok is, és itt most nem csak mint táncpartnerre gondolok, hanem mint a háttérben szervezők, mint Lucrezia Borgia, aki megszervez a mosogatáshoz hasonlóan minden olyat, amihez férfiember nem ért - tanárt, zenét és termet.

 

Igazából tehát első lépéseimet a tánc jelentete a zene felé, azonban ha jobban belegondolok, akkor mégiscsak a népzene. Jóvan, volt beatles, meg Rolling Stones és Nirvana is, de a gimis discoból egy idő után elege lett az embernek. Az más kérdés, hogy az elektronikus tánczenével egyidejűleg ismerkedtem meg a népzenével, és ez alapos irányba állító pofonnak hatott. Történt ugyanis, hogy egy álmos, unalmas délután lófráltam a suli aulájában, és hát látom, hogy a máskor istenített hangtechnikai berendezések (értsd magnó és keverő) gazdátlanul pihennek az aula végében felállított színpadon. Hmm, áram is volt, hangosítás bekapcsolva, több, mint gyanús. És akkor jön fent említett barátom, és mondja, hogy lehet használni, mert már csak két informatikus szakkör van valahol a második és a harmadik emeleten, úgyhogy megszólaltatható a cucc.

 

Á-háá.

 

  • Múltkor ígértél egy kazettát. Valami népzenével.

  • Ja igen. De ne hangosan játszd, mert az infósok! - ezzel elszaladt, hogy aztán tüstént hozza a kazettát.

  • Köszi! - majd kis szöszmötölés után beindult az a folyamat, ami máig hatóan befolyásolta életemet.

 

A play gomb megnyomásával és a zene felcsendülésével valami olyan dolog történt, ami nem kifejthető szavakkal, így csak a körülmények leírására hagyatkozok. A zene egyszerű volt, a szöveget eleinte nem is értettem, de mégis olyan ereje volt a harmóniáknak és a ritmusnak, ami megpecsételte jövőbeli lehetőségeimet. Annyira elmélyedtem a zenében – főleg, hogy az aulában csengett-bongott, visszhangzott minden, mint egy oratórium a bazilikában – hogy nem is észleltem, hogy már majdnem teljes hangerővel szaggatott a felszerelés, és riadtan jelzett barátom...

 

  • Ez mi? - rivalltam rá..

  • Nem tudom, én is csak úgy kaptam.

 

És tíz évig nem is tudtuk meg mi is ez a zene. Csak pár éve tudom, hogy miről volt szó akkor, de beleborzongok, hogy mi-minden történt azóta! Annak zenekarnak cipeltem a cimbalomját, szedtem a belépőjegyet a koncertre, később táncoltam a zenéjére és nyertünk különdíjat vele, majd még később együtt léptünk fel több helyen... Számomra ők maradtak az egyik példakép, de azt hiszem jó okom volt rá:

 

A bejegyzés trackback címe:

https://elsosor.blog.hu/api/trackback/id/tr992744996

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.