Elsősor - odakeveredtünk, na

Balatonlelle

2011. szeptember 02. - Don Eszkóbár

 

Másnap feszítővasakkal vagy veszélyes oldószerekkel sem lehetett volna bennünket kiszedni az ágyból, úgy odaragadtunk mindannyian. Még a reggeli is csak arra volt jó, hogy kicsit tisztábban lássuk helyzetünket: koncert koncert hátán, iszonyú forróság, teljesítménykényszer egyszerre akár több területen is (khmm...) Ezek mind egyenesen vezetnek a vízszintes testhelyzet előnyben részesítéséhez. De azért nagy duzzogva elindultunk a városba, hogy szétnézzünk. A korábban írtakat csak megerősíteni tudom, mert a város tényleg imádni valóan néz ki. Sürgés-forgás, turisták elrettentő tömegei, árusok, zenészek és zenebohócok valamint hideg sör felváltott csapatai uralták az utcákat és a tereket.

 

Időnk volt bőven, a Balaton csak százötven kilométerre volt, a fellépés kilenckor kezdődött, bár egy jó csobbanás a tóban nagyon csábított bennünket. Ezzel szemben városnéztünk, tapasztaltunk, főttünk és elfogyasztottunk egy bűn rossz ebédet még Varasdon, úgyhogy eléggé morc hangulatban indultunk hazafelé. A határon tartottam egy kicsit attól, hogy az előző napi Atakarnés afférunk után lesz valami elszámolás (leszámolás), de csak annyit érzékeltünk, hogy amikor a magyar határőr megkérdezte hol voltunk majd viszláttal küldött utunkra a horvát vámos még éppen be tudott nézni az ablakon, azonban N.Csabi már a padlóig nyomta.

 

Ja igen, jut eszembe. N.Csabit már kérdeztem, hogy hogy bírja azt hogy feszt csörög a telefonja és szervezni kell a dolgokat maga körül. Még száznegyvenes tempónál, vezetés közben is. Én már kihajítottam volna a telefonomat a kőröshegyi völgyhíd felett, de ő simán lerendezi napjában tizenkétszer a Mannheim-Nyírbátor útvonalon szállítandó húsz paletta műanyag kupak sorsát. Vagy bármi másét. Munkamánia, ezt válaszolta.

 

A nyáron felléptünk a BábelSound fesztiválon, ennek egyik társintézményeben (BábelKert) került sor az esti fellépésre, Balatonlellén. A település szívében egy nagy területen, konkrétan egy parkban, egy nyílt nézőteres színpad körül székek, asztalok és kiszolgáló személyzet várta az esti kezdést. Tényleg sok időnk maradt, úgyhogy a terv alapján fürdés következett... volna, ha a buszból kilépésem nem egy azonnali pokróc-a-földre-elterülés-alvás komikus jelenetsora nem következett volna be. Utolsó emlékfoszlányaim szerint N.Csabi még a kezembe nyomta a busz kulcsát, aztán két óra múlva arra ébredtem, hogy fáj a kezem, mert annyira szorítottam a markomban a kulcsot. Én hülye nyilván, de ez hogy lehetett?

Ébredés után aztán leellenőriztem az időjárás-előrejelzéseket. Elém ugrott egy térkép, amin az országban mért hőmérsékletek alapján beszínezi az egyes területeket: értelemszerűen a vörös a meleg a kék színek a hűvösebb zónákat jelölik. Na, nyugatról egyre terebélyesedő és eléggé kék színek közeledtek, és minden hír arról szólt, hogy estére szélvihar csap le a fél országra, tizenöt fokos hőmérséklet zuhanást okozva. Ilyenkor felnéz az ember az égre és lát két darab árva cirrus felhőt továbbá egy vidáman szikrázó napot, közben sehol a viharok és felhőszakadások előtti klasszikus fülledt, vizes érzés. Mondjuk az is igaz, hogy esőről egy szó sem volt... hát furcsa előrejelzés volt, az biztos.

 

Időközben a többiek is visszatértek és a személyzet is kiegészült a technikusokkal, úgyhogy elkezdhettük az építkezést. Amint az első kábel a helyére került, abban a pillanatban a széllökések is bejelentkeztek. Aztán már szaggatták a fedést, a függönyöket, verték az ajtókat, ablakokat. Nem viccelek, de a park hatalmas fái úgy hajladoztak meg nyikorogtak meg recsegtek, hogy azt hittem ránk dől az összes. Közben esteledett, tombolt a szélvihar, az égen mégis feltünedeztek a csillagok, eső semmi, mégis mi a franc van? A Balatonra korábban vörös riadót hirdettek ki, hát így a kutya nem jön el a koncertre, sajnálkoztunk, miközben port és tűlevelet kavart a szél a színpadra. A személyzet közben megnyugtatott bennünket, hogy múltkor is volt vihar és eső és akkor ment a buli. Ja akkor rendben, de azért fél szemünk a hajladozó fákon...

 

Minden tisztelet azoknak akik végül eljöttek a koncertre, meg egy kicsi nekünk is, hogy nem hátráltunk meg. Végül is felszabadító volt a szélre ráfeküdni, vagy hallgatni, ahogy az éppen pihenő vonón hogyan zajong a szél vagy éppen a fák milyen susogó ambientet zúgtak mellettünk, felettünk. Ők is zenélni akartak, van ilyen, na! A közönség egyik része felmenekült a szemközti ház tornácára és onnan figyelt, a kitartó bátrak azonban előttünk várták a végítéletet. A show, mert gyakorlatilag olyan látványelemekkel bővült a fellépés, hogy annak lehet nevezni, már igazi hűvösben, valamint bokáig érő tűlevélben ért véget. A vihar, noha csendesedett, a színpadra hordott két fenyőfányit belőle, és azt sodorta, kavarta szanaszét, némi vízpermettel, ami az én szemszögemből egy elbaltázott nyolcvanas évekbeli videoklipre hasonlított. Jaj... Ráadásul tényleg lehűlt a levegő a napközbeni harminchárom fok tizennyolcra esett, és mindenféle hosszú ujjú ruhadarabbal kellett védekeznünk ellene.

 

Aztán legalább hárman csúnyán lerobbantunk: légkondi betegség, ráfázás, hőemelkedés és takony... Kész szerencse, hogy véget ért a hőség, és nem kell a buszban csúcsra járatni a hideget.

A bejegyzés trackback címe:

https://elsosor.blog.hu/api/trackback/id/tr403197292

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.