Elsősor - odakeveredtünk, na

Zeneajánló 30.

2011. december 18. - Don Eszkóbár

Mostani téma a "holnap" illetve a "sohasem". Ennek tükrében kommenteljetek!

Salgótarján - Apuci turné 2.

 

Salgótarjánban még csak egyszer léptünk fel, egy forró nyári vagy tavaszi napon. Tavasz meg nyár már lassan úgyis megkülönböztethetetlen Magyarországon, szóval mindegy is. Eljött hát az idő újabb tiszteletadásnak. Természetesen az első olyan nap volt az ősszel (ami meg nyár volt, na tényleg lépek a témáról), hogy fagyott este. Nem is a Mátrán keresztül közelítettük meg Tarjánt, hanem nagy kerülővel, autópályán és főúton. Ez egyszerre két dolgot jelentett: az amúgy is feszített ütemterv borult, illetve nem kellett fohászkodnom azért, hogy a kanyargós utakon elkerüljön a hányinger…

A hely – Talent Klub – a város központi részén, egy ház alagsorában várt ránk. Nem mondanám, hogy beférnek kétszázan, mert nem, viszont kompakt és kedves hangulatot árasztott, ellenben nem tudtam elképzelni, hogy sokan lesznek. Ám tévedésemet hamar be kellett látnom, mert ahogy pakoltunk és hangoltunk úgy érkezett egyre több ember. Egy kávé egy pohár vörösbor, és már mehetett is a show!

A kis helyeknek is megvan a maguk bája. Legutóbb Bulgáriában, és most is bebizonyosodott, hogy nem feltétlenül a tömeg mérete a lényeg. És igen, bele is futottunk a mennyiség vs. minőség kérdésébe. Egyszer talán elemezgettem azt a tételemet, ami meghatároz egy jó bulit. E tétel egyik sarkalatos tényezője a zenész és a közönség viszonya. Valahogy úgy érzem, hogy faltól falig csak embereket látok, akkor rendben van az este. Az már teljesen mindegy, hogy a két fal között öt méter a távolság…

A színpad kicsi volt, ez komoly akadályokat jelentett a mozgásban, de ez nem okozott szerintem senkiben sem komoly törést. Mivel több technikával érkeztünk mint a hely kapacitása, sajátos megoldásokhoz folyamodtunk, amik aztán erős behatással voltak életünk folytatására! Mivel csak Zsombor előtt volt énekmikrofon kitaláltuk, hogy együtt énekelünk a „közös” mikrofonba. Nagyon állat együtt vonyítani! És persze jó lenne megnézni kívülről is egy felvételen. Ez a közösködés még folytatható lesz, úgy érzem, van egy valamiféle Beatles érzése tőle az embernek. Hmm… már látom is magunkat két összeszigszalagozott mikrofon előtt…

Száz szónak is egy a vége: a közönség élvezte, én élveztem, nyugodtan elszundíthattam a hazafelé vezető úton.

 

Egal Klub - Apuci Turné 2011

A hatalmas és mindent lehengerlő „Apuci Turné 2011” úgy kezdődött, hogy nem mentünk sehova. Illetve inkább úgy fogalmaznék, hogy végülis mentünk, de azért Eger területén belül maradtunk, én konkrétan úgy négyszáz métert tettem meg a fellépésünk helyszínéig – az Egal Klubig. Ez a teljesítmény azért nem veszi fel a versenyt egy „Eger – Szombathely – Eger” nappal.

A turné majdnem egy hónap szünet után indult útnak. A szünet N.Csabi kisfiának szólt, úgyhogy miután megszületett (még nagy bulik várhatók emiatt… ajjaj), szóval ismét felvehettük a valahol elveszett fonalat. Ráadásul azért is volt kiemelkedő ez a fellépés, mert az Egal már nem marad sokáig nyitva, ebben az évben befejezi működését… Hát hol lépjünk fel Egerben, ha nem a sokszor helyet adó Egal-ban?

Biztos írtam már párszor a helyről, de azért egy-két toposzt el kell lőjek, mert nem mehetek el szó nélkül a hely mellet, mint intézmény mellett. Mert az. Tehát kisebb labirintust képzeljetek el (kicsit, na), pinceágakat, csocsóasztalt, bárpultot és egy olyan wc-t, amiben feszt áll a …víz. Hmmm, most így visszagondolva a wc egy nyűgös emlékem nekem, mert csak így emlékszek rá, persze az vesse az első követ a klubra aki a városi szennyvízcsatorna szintje alá épít wc lefolyót és nem találkozik folyton visszatérő problémával…

De ez csak a kialakítás olyan materiális szemszögből. A helynek van hangulata és rengeteg személyes emlék köt oda. És hát van egy kimondott bájos sound-terror érzése is az embernek. Főleg azóta, amióta Zsombor beszerzett egy űr-hiper hangcuccot maga mellé, és az már olyan hangnyomást képes generálni, hogy azzal aratni lehetne. Na ezt most még sokszorozzátok meg egy nagyobb átmérőjű cső extráival. Mármint egy olyan csővel, amibe úgy istenesen beleüvöltenek, de aminek a másik végénél te hallgatózol… A helyzetet csak fokozta K.Csabi új és brutál basszusgityója. Én meg ott árválkodok most már egy ideje a színpad szélén és csak arra gondolok, hogy bezzeg ezek a nyápic hangszerek magukban lassan már meg sem szólalnak, a jó öreg háromhúrossal viszont szürke vasárnap délutánonként macskát is lehet hergelni.

Közvetlenül a fellépés előtt sok ismerőssel forgolódtam és természetesen elszenvedtem a csocsós tönkreverést is, mikor hirtelen Viktor jelent meg, hogy te-itt-vagy-már-kezdünk-és-rád-várunkkal begyűjtött. Jóvanna, hazai pálya, sok ismerős és kétszerannyi téma. Nagy nehezen elkezdődhetett a mulatság.

Mostanában egyre inkább úgy alakul, hogy újabbnál-újabb sorrendek kerülnek ki a Kerekes boszorkánykonyhájából. Eddig azt gondoltam, hogy acélba gravírozott axiómák szintjén kell kezelni a kezdőszámokat, az azt követőket valamint és a zárószámokat is. De nem, kérem változnak az idők és mi is változunk. Néha már az is hatalmas löketet ad nekünk, hogy valami más sorrendben szólal meg, mint korábban. Na tessék, tisztára, mint öregapám, olyan vagyok itt, aki hetven éves korában visszatekint. De ez ettől tény. Aztán meg másnap vagy próbán elemezgetjük, hogy miért volt állat ez az új sorrend. Mondjuk arra azért kíváncsi lennék, hogy a közönségnek vajon ez hogy jön le? Azt még világosan látom, hogy amikor a Pimasz korábban érkezik, mint a megszokott menetrend, akkor egy-két arcon a kétségbeesés jelentkezik, mert talán azt hiszik itt a vége. Ez most jó vagy nem jó? Ha változtatunk a sorrenden akkor most már végig kétségben maradnak? Vagy hagyjam a fenébe ezt a nyavajgást, mert az amúgy egyre határozottabb és öntudatosabb hallgatóság konkrétan tojik a sorrendre és csak fesztelen táncot (mozgást, előjátékot, lazítást, levezetést vagy helyettesítsétek be amivel akarjátok) szeretne?

Valószínűleg.

Szolíd fények, lágy dallamok, bodorodó cigarettafüst, bársonyos italok… na ezek nem voltak. Aki olyat akar az menjen kávéházba, ne az Egalba. Bocs, cigifüst az volt. Meg tömeg és a szomorú helyzetet átmenetileg elfeledtető este. Az Egalban még a végső zárásig egy-két jó koncert várható, nézzetek még szét, utoljára.

A38 vendégekkel

A Nagy Szünet beállta előtti utolsó dobásra készültünk. Legközelebb november végén lépünk fel, és ezzel a bulival komoly nyomokat szerettünk volna hagyni magunk után. Remélem sikerült. Persze több dolog is közrejátszott abban, hogy meg kellett küzdenünk az eredményért.

 

Valamikor korábban írtam arról, de lehet, hogy mégse, szóval van egy állapot, amikor a közönség mérete nagyban befolyásolja a teljesítményt. Bevallom, hogy ötven fő közönség felett valamint húsz fő alatt semmi problémát nem találok. Húsz alatt családias hangulatú bulit lehet tartani: olyankor embernek játszol, személynek, van lehetőség kapcsolatot teremteni zene zenész és hallgató között. Ötven felett már tömegről beszélhetünk, így ott már nincs „egyén”, gyakorlatilag lehetetlen face-to-face kontaktusokat kialakítani, olyankor már csak a nagy közös entitásnak játszol.

Na de ott van a köztes méret. Számomra az a legrosszabb, mert még ugyan egyének, arcok, de már kezelhetetlen mennyiség, rettentően zavaró... Hogy ez most hogy jött elő, fogalmam sincs. Az A38-on ilyen problémáim nincsenek, Viktor és a két Csabi viszont mindig feszült a Hajón. Lehet, hogy nekik a négyszáz fő a határ?

 

Azért a Budapestre vezető úton sikerült megalapoznunk az estét:

Aznap amúgy két fellépő zenélt. A Cimbali Band illetve mi. Ők már ott várakoztak, mi meg késtünk, kikaptunk a szervezőktől, aztán fel a színpadra és beállás.

 

A Cimbaliék az egyik kedvencem, ezért jobb lett volna, ha többen táncolnak és hallgatják őket, én is elég hülyén éreztem magam, hogy egyedül üvöltözöm a dalokat... Az előadás során már nagyon vártam azt a pillanatot amikor Balázzsal közös számot adunk elő. Az utóbbi nagyobb fellépések során törekedtünk arra, hogy vendégeink is legyenek: volt már Sebő, Waszlawik, asszonykórus, most Unger Balázs. De ne szaladjak előre ennyire :)

 

Barátom a koncert utáni ellazulás közben megjegyezte, hogy ő azt hitte, hogy többet már nem lehet kihozni ebből a műfajból, de aztán bebizonyítottuk, hogy lehet. Nagyon komoly sorrenddel készültünk, vége felé vendégfellépőnkkel. Aztán pedig egy poénnal. Mondjuk lehettek volna egy kicsivel többen, azonban megnyugtató volt látni, izé... hallani, ahogy az első hang (nem ütem vagy sor) felhangzott, már ugráltak, meg zúgolódtak előttünk. Jó volt látni a sok ismerős arcot, de jó volt látni a sok ismeretlent. Ezt az is megerősítette, hogy régóta ismét láttam olyanokat, akik csókolóztak, meg hasonló testnedves dolgokat műveltek...

 

Komolyan mondom, egyszer már megnézném egy nagyobb szabású helyen is (mondjuk ötezer ember előtt játszva) hogy miféle tömegjelenetek játszódhatnának le előttünk. Az egy dolog, hogy mi energiát adunk, de biztos vagyok benne, hogy a közönség, a hallgatóság egy élő generátor vagy mi, és ha esetleg valamilyen irányítható, kezelhető alakba lehetne formázni, akkor mondjuk a paksi atomerőművet ki lehetne kapcsolni. Végleg. Így azonban az energiák csak úgy szállnak-szálltak, akik ott voltak azok meg fürödhettek benne, szabadon. Hej!

 

Aztán megérkezett az első katarzis. A Stica amúgy is a szívem szottya, de ha egy cimbalom peng benne, akkor már-már finom, erotikus gondolataim is támadnak. A cimbalom még az egyik olyan hangszer, ami hasonló érzéseket vált ki belőlem, mint a brácsa. De ez már intim, úgyhogy erről ti nem tudhattok :p Szóval Stica, U.Balázs be a színpadra és elkezdődött a show. Nem is értem miért nem süllyedt el a hajó... Őrjöngés, tánc, hedonista zenei kicsapongás valamint ájulás közeli állapot, és nehéz eldönteni, hogy kiről írom: a közönségről vagy rólunk!

 

A másik katarzis akkor jött el, amikor a visszataps alatt átöltöztünk a Mr. Hungary rucinkba és úgy jöttünk vissza. Addigra a hajó személyzete megtette a kellő biztonsági lépéseket, és komolyabb következménye nem lett a tombolásnak, a labdahajigálásnak valamint annak, hogy előkerült egy napernyő... Köszönjük nektek és vendégeinknek, hogvy megint egy spéci estét rakhattunk össze, közösen!

 

Zárásul pedig annyit, hogy nagyon izgulunk és várjuk N.Csabi kisfiát!

 

Itt pedig egy fotóalbum, további röhögtetős képekkel.

Velem (Gesztenye Ünnep)

Hát nem tudom, hogy az országban Egertől ennyire távol tartottunk-e valaha koncertet? Hallottatok már a Velemi Gesztenyefesztiválról? Mert én bevallom, hogy eddig nem. Viszont azt életben ne felejtem el. Ismerősöm, mikor mondtam neki, hogy megyünk, másodpercekig elnémult, majd megjegyezte, hogy nem igazság, hogy oda megyünk. Azt is jelezte még, hogy ha már megyünk akkor a gesztenyés palacsintát ki kell próbálni, meg amúgy az egész egy nagyon jó buli.

 

Szóval ott vagyunk a sógoroktól egy gesztenye-hajításnyira, mikor gyanúsan egyre több útszélen hagyott autót és egyre több népet láttunk. Aztán megjelentek rendőrök, polgárőrök meg rendezvényszervezők is. Aztán hirtelen olyan tömeg keletkezett minden irányból – nem vicc, még a szántőföldeken is gyalogoltak – mint a Sziget zárónapján, amikor megpróbáltunk pisztráng módján úszni az árral szemben...

 

-Basszus, több cd-t kellett volna hozni! - fejtette ki valamelyikünk dermedten.

 

Annyi időnk maradt pontosan, hogy felmérjük, hogy mibe cseppentünk. No kérem volt ott minden. Gesztenye sülve, gólyalábon közlekedők, meg akik az enyémen közlekedtek, sült gesztenye zacskóban, csepürágók, gesztenye, volt egy kevés krémesített gesztenye, valamint zenészek táncosok, több gesztenye, bor, finom ételek és gesztenye püré, gesztenyés palacsinta. Meg is ragadom az alkalmat és leírom miféle lepényt vagy nemtommit ettem. Képzeljetek el egy nagy Salgó típusú sparheltet. Nem ezt ettem. Ezen a sparhelten volt egy nagy acéllap, azon sültek a tészták. A szakácskisasszonyok egy marék tésztát kivettek a vájlingból, aztán olyan palacsinta alakúra és nagyságúra gyúrták a tésztát, ami leginkább a kenyér tésztájához hasonlított. Na most ez a tészta kezdett barnulni, sülni, miközben egy nagy tányérból kapros-tejfölös szósz került a sült tészta belsejébe, amit egy hatalmas adag csirkepörkölt követett. A szakács ügyesen félbehajtotta, majd összesütötte és voilá: kész is. Csak nem tudom, hogy mi volt a neve, de még másnap sem akartam még olyanra se nézni, aki evett...

 

De vissza a fellépésre! Hideg volt, ezért némi bor is kellett, hogy melegítsen. A kicsi, ám alaposan megtervezett színpad – aminek az előtere a föld forgása következtében lassan arrébb tolódott és egy rossz irányba lejtő fél hegyoldalnak adta át a helyet – fedett volt. Előtte padok, mi pedig hangoltunk és készülődtünk, így lassan a közönség is megjelent.

 

Azt is bevallom férfiasan, hogy az első négy szám alatt majd' odafagytam a húrokhoz, és csak az ötödig szám közepén kezdtem felengedni. Na hát addig olyan is voltam... A végére még táncoltak is páran, mondjuk nem volt egy hatalmas tömeg előttünk. Mindenki próbált hamarabb lelépni, nehogy tömegjelentek közé keveredjen, mi pedig zárószámként hangulatos előadással kedveskedhettünk a kitartó és ezért dicséretben részesülő kis közönségnek és a búcsúzó tömegeknek egyaránt.

Balkán hadjárat 3. rész

 

folytatás innen

 

Álluk a kereszteződésnél a pirosnál, ezért odalép hozzánk egy néni, a járdáról és elkezdi mosni a kocsi ablakát. No nem a szélvédőt, hanem oldalt. N.Csabi már tekeri is le az ablakot:

 

  • Csókolom. Tessék hagyni.

  • Oijaeéeioj o oiéwooweiqöüj (ez most bolgár lett volna)

  • Áá, inkább tessék hagyni, jövőre visszajövünk.

  • Liuawez84we o 34 j.das é! (ismét bolgár és közben tisztít)

  • Na, jövőre, Húsvétkor. Na. Csurdítunk egyet közösen. Csókolom.

 

No kérem. Ezidáig az Unió területén bóklásztunk, ezután beléptünk a szelídítetlen Balkánra. Várt bennünket Macedónia – amiről kábé annyit tudtunk, mint egy fekete lyuk közepéről. Álldogálunk tehát a bolgár-macedón határon, azon töprengek közben, hogy akkor most macedónok vagy makedónok, közben meg rengeteg szappanbuborék száll szanaszét. Mi a franc? Hát ahogy szétnézek látom Zsombor vigyorog a buszból kifelé:

 

  • Hát ez? - nézek csodálkozva rá, majd a szomszéd sávban lassan araszoló huszonnégytonnás Kamaz vezetőjére, aki sztoikus nyugalommal vette tudomásul, hogy itten kérem hülyék várakoznak.

  • Egy kis vidámságot akartam ide varázsolni! - feleli Zsombor, és elrakta a koncertkellék szappanbuborék fújóját. És lőn.

 

Amint átléptünk Macedóniába, rögtön pénzt váltottunk valamint vizeltünk. De bontsuk szét az eseményeket. Áll két gyanús alak a pénzváltó előtt, amolyan Keleti Pályaudvar típusú bizalom lengi körül őket. Laci, aki a kísérőnk volt a napok alatt állította, hogy az egyik, a sapkás a pénzváltó. Oké, Zsombor mondja, hogy ha akarunk egy kis nyolcvanas évek-szagot szippantani, akkor irány befelé az épületbe. És valóban, arcon vág az az igazi tanácsépítős irodaszag... A slusszpoén természetesen a pénzváltó hivatalnok, aki tényleg a kint várakozó sapkás volt. Kérdőn néz ránk, vajon miért zavarjuk (a határon, egy pénzváltóban, magyar rendszámmal)? Na ahogy váltotta a levát meg az eurót, az nem tankönyvi: fiók kihúz, egy marék dínár elő, aztán visszafordul még egy kevésért, aztán megint. Természetesen árfolyamtáblázat sehol. Nyilván annyira azért nem akarta, hogy kilógjon a lóláb a váltás végén. A másik esemény a személyes vizelési rekordom megdöntése: hetvenkilenc másodperc, stopperrel mérve. Persze azonnal jött az alázás, hogy áteresz, meg mennyiség, meg betegség, de hát csak az irigység motiválhatta ezeket a hozzászólásokat.

 

Szerintem Bulgária némi lemaradásban van mögöttünk. Ha ezt elfogadjuk, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy Macedónia ott maradt a nyolcvanas években. Aztán beértünk Szkopjébe, amit egy hegytetőre állított irtóztatóan nagy kereszt ural, és leesett állal bámultuk a kétszintes, londoni típusú buszokat, a széles, szellős sugárutakat, a díszkivilágítást, a nyüzsgést... Elképesztő kontrasztot láttunk tizenöt perc alatt. Emiatt úgy éreztem, hogy a klub, ahol fellépünk jó lesz. Aztán megkezdődött a dráma.

 

Nem kell semmi rettenetesre gondolni, csak annyira, hogy a gps nem találta a megadott helyszínt. Sikerült másfél órát eltökölni a városban, mert kerestük az ottani kapcsolatunkat, de senki nem mondta, hogy a célként megadott utca cikcakkos és nem egyenes. No mindegy, vacsi után (na ekkorra ért el a totális saláta – csömör) még beugrottunk egy kiállítás megnyitóra is. Tudni kell, hogy Szkopjéban magyar hetek voltak (annyira komoly rendezvény volt, hogy az utolsó határőr is tudta) és egymást érték a kiállítások, meg fellépések. És valóban, már megint egy olyan helyre vittek bennünket, hogy csak pislogni tudtam. Az itteni főszervező egy igazi főkutya lehetett, mert csak úgy osztogatta a hátbaveregetéseket, a szeszes italokat, valamint a névjegykártyákat. Mondjuk úgy, hogy ő volt a makedón Gerendai Karcsi.

 

A klubot nagyjából úgy képzeljétek el, mint egy... á, mindegy is. Ez is egy kultúrházban volt, de egy modernebb kultúrház része volt, mint az említett szófiai: nagyobb belső tér, étterem és sok helyi magyar illetve egy nagykövet. Zsombor fel is készítette:

 

  • Jó szórakozást. Hangos lesz!

 

Akik úgy vártak bennünket, mint egy falat kenyeret. Aztán rendkívül fiatalok ellopták a show-t előlünk. Miközben focipályányi felületekre ment a kivetítés mindenféle régi és új Kerekes videókból, a két korábbi fellépéshez hasonlóan itt is eljátszottuk a Kecskés egy verzióját (és itt is tetszett a közönségnek), szóval dolgoztunk a zsebkendőnyi színpadon, erre megjelenik három kissrác, kábé tíz év körüliek, és akkora műsort rendeztek előttünk, hogy azt hittem leesek a színpadról. Táncoltak, meg szívószállal furulyáztak, na.

 

A Balkán nekem mostantól teljesen más, egy igazi meglátni és megszeretni eset lett. Akármikor visszamennék, főleg azért, mert amikor zenélni kell, akkor A-ból B-be kell rohannod és nincs időd igazán elmerülni a dolgokban. Szóval mondjuk csak úgy, felelőtlenül. Ki ne menne?

 

És a végére: ezek a posztok sem jöhettek volna létre ha nincsenek az állhatatos emberek, akik segítettek: Neda, Vladislava, Laci és Kőszikla. Köszi nektek!

Balkán hadjárat 2. rész

 

folytatás

 

Szófiáról a következő összegzést tudnám adni: szép, ám koszos város, szomorúak az emberek valamint az egységnyi területre eső kóbor kutyák száma igen magas, illetve ott az a rengeteg bankfiók. De tényleg. Aztán ott van az a kezelhetetlen helyzet, hogy állsz az utcán akármilyen bolt előtt, aminek az ajtajára ki vannak rakva olyan kis piktogrammok, hogy: fagyival tilos, meg mobillal is tilos bemenni, ám a poén a lőfegyverrel tilos bemenni! Kis pisztoly vörös karikában, áthúzva... Na nem mintha lett volna nálunk akár csak egy rózsapatron is... Ezzel szemben Veliko Tarnovo ahol másnap este játszottunk, egy vidámabb város volt: kevesebb kosz, vidámabb és fiatalosabb korosztály, illetve kutyák helyett rengeteg macska.

Itt érkezésünk után városnézésre mentünk és egy klasszikus bolgár ebédet nyomtunk le. Rakiával, rengeteg paprikával, kicsi fejzsibbadással. A városkát úgy képzeljétek el, mint ami egy nagy U alakú völgy oldalába lenne felépítve. A völgy aljában – hmm - U alakban egy kis folyó kanyarog, ami egy félszigetet ölel körül, amin egy... hát egy emlékmű meredezik az ég felé. Mi pedig egy olyan étteremben étkeztünk, aminek ablakai a meredek fölé nyíltak, mi meg egy balkonon üldögéltünk és várakoztunk. Verőfény, ősz és megint az a lassulós, nyugodt érzés, ami mostanában el-elfog.

Veliko Tarnovóban egy kis klubban játszottunk. Amikor azt írom, hogy kicsi, akkor tényleg kicsire kell gondolni: harminc ülőhely, valamivel több álló, vagyis nyolcvan ember fér el, a színpad pedig akkora volt, mint egy garázs, amibe éppen beállt egy kispolszki. N.Csabi ládája konkrétan kilógott a közlekedő folyosóra, és két téglával támasztottuk ki. Mondjuk az először kért viszkisüveg talán túlzó lett volna. Kedvesen fogadtak bennünket, kimondottan érdeklődve, de csak akkor csillant fel igazán a hely vezetőjének a szeme, amikor a beállás során a szokásos Hendrixest játszottuk. Na ekkor maga kezdett telefonálni szerte a városba, hogy gyertek, mert nélkületek rúgják szét a krimó oldalát, aztán magam rakhatom össze!

 

A buliról azért annyit el kell árulni, hogy ez a közönség igazi rocker-fanatikusokból állt össze, és miközben Zsombor a korláton sasszézott, és elzavarta a kényelmesen előttünk láblógató nyugdíjjas nénit és bácsit, azonnal zengett a RATM Killing, nem átallották énekelni az I 've got my mojo working-ot, és hibátlanul átvették a számaink hangulatát, így aztán ugráltak, meg tomboltak meg vigyorogtak. Mintegy harmincnégy centiméterrel előttünk. Állítólag volt olyan helyi, aki még nem látott magyart. Na most jól megkapták... Az elismerés igazi jele, ha a főnök azt mondja, hogy akkor szabad a sör a buli után. Szabad volt ott minden amúgy, meg is tudtam mi is az a bolgár „nagy” vodka. K.Csabival kértünk egy-egy nagy vodkát, mire kiadtak elénk két amolyan igazi klasszikus kávéspohárban egy-egy decit, jéggel...

Annyira szeretem nézni ahogy valamelyikünk megpróbálja elmagyarázni egy helyinek, hogy mit szeretne. Néha kézzel és lábbal is besegítve, de mégis jutunk valamire. Kivéve, ha az egyik fél abszolút zárt. Mint a reggelinél a személyzet: Zsombor nyálcsorgatva nézte a bundás kenyereink maradványait, ezért megkérte a pincérnőt, hogy készítenének bundáskenyeret. Angol persze sehol, marad a kézimunka. Így és így, tojás összetörve, stb.stb. Áhhá, leesik, majd pár perc múlva kihoznak Zsombornak három tükörtojást...

 

folyt.köv.

 

Komárom

 

Ahogy haladunk befelé az őszbe naptári napokban számolva legalábbis, úgy nő bennem az aggodalom, hogy vajon mikor érkezik el a pillanat, amikor odadermedünk a színpadhoz. Komárom már egy ilyen határeset volt, ugyanis a Kisalföld szélén őrködő szélerőművek forgó lapátjai áramtermelés szempontjából kedvező széljárást jeleztek. Azért jó volt behúzódni az átmenetileg öltözőnek kinevezett helyiségbe.

 

Amin néptáncosokkal és divatbemutatós kislányokkal osztoztunk. Valamiféle osztályterem lehetett, mert azon a helyen, ahol az osztálytermekben áll a tanári asztal, ott egy hatalmas asztal állt. Le is ültem mellé és a gondtalanul belépőknek mondtam is:

 

- Jónapot! Húzzon egy tételt!

 

Rendkívül mókás látni a megdermedő arcokat, az átsuhanó rémületet. Persze gyorsan múlik, főleg ha a tanársegéd úr mosolyog.

 

A fellépés egy kézműves fesztivál keretében zajlott, jó hangulatban. Ehhez persze kellett, hogy Zsombor a színpad elejére helyezett muskátlis cserepeket a lábával arrébb tologassa – természetesen már játék közben. Később mondta, hogy tervezte a lerugdalásukat, és miután ezt a szervezők is hallották, annyiban sikerült módosítanunk a kijelentést, hogy a kaspó jó megoldás lehet. Ebbe szívesen belementek...

 

Kompakt kis fellépés volt, némi tánccal és jókedvvel, amiben sokat segített, hogy a nap is sütött, úgyhogy az odadermedésből nem lett semmi. 

 

Balkán hadjárat 1. rész

 

Balkán. Mi jut erről a szóról az eszünkbe? Balkáni állapotok? Hogy ott tört ki az I. világháború? Vagy rossz beidegződések alól búvópatakként törnek fel belőlünk a csökött határőrök/vámosok és a minden kanyarban áldozatra váró, ám annál könnyebben kenhető rendőrök emlékképei? Nem lennék igazságos senkivel sem szemben, magammal sem, ha nem vallanám be töredelmesen, hogy voltak ilyen eldugott sejtéseim. Azonban ezt a „ne is vegyünk tudomást róluk” hadműveletet segítették a jó élmények és a kilátások!

Balkán. Mi jut eszünkbe erről a szóról? A zsigeri hétnyolcad? A körtáncok? Esetleg a gasztronómia egén tündöklő saláta-állócsillagok és bor és rakia szupernovák? Róma, Bizánc, a kis balkáni népek török, majd egymás elleni szabadságharcainak egymást követő történelmi, építészeti nyomai?

 

Elárulom, hogy az igazság valahol középen található.

 

A múltkori horvátországi esetből megtudtuk, hogy déli irányba határt átlépni Atakarne nélkül idegbaj lenne, ezért még idejében megtettük a lépéseket a beszerzésére. A tervek szerint amúgy Románia, Bulgária majd Macedónia volt az útvonal, visszafelé pedig Szerbián át jöttünk. Néhány unión kívüli állam, igen. Szerencsére felszerelésünk nem a megszokott két köbméternyi volt, mert a fellépések helyszínén ígértek back-line cuccot (magyarul volt dob meg basszus). Volt helyünk, a felszerelés, a csomagok és mi is jól elfértünk így. Mehettünk!

 

Mélybalkáni élményeink a Romániai útszakaszra nem nagyon terjednek ki, mert majdnem mindenki aludt és nem is volt mit látni a sötétben. Az viszont egyértelművé vált, hogy az időjárás-jelentésekkel ellentétben derült idő várható éjjel-nappal, valamint rohadt hideg. Aztán a telihold egyszerre több irányból is világítani kezdett: fentről az égről, meg a Dunáról visszatükröződve, olyan klasszikus-romantikus-csókolózós ezüsthidat rajzolva a fekete hullámokra, a háttérben hatalmas ipartelepek és egy irtózatos nagy vízerőmű/vízlépcső körvonalait kirajzolva... Aztán a hajnal hipp-hopp meg is érkezett, nagyjából akkor amikor mi a Vidini komphoz. Vidin nekem egy gólem. Egy fantom az éjben. Egy mentális teher. Egy olyan emlék, ami úgy az enyém, hogy életemben nem jártam arrafelé ez előtt, csak mások mesélték, micsoda hely. Gyakorlatilag egy kompátkelő egy határátkelővel egybegyúrva, ami az előző húsz évben a valutázók, csempészek, szerencsevadászok és a távollétükben tizenkét naprendszerben elítéltek nyüzsgő városaként tengette életét. Családi történetek szóltak napokig tartó várakozásokról, kamionok kilométeres sorairól, sötét alakokról. Na mi ehhez képest semmi ilyennel nem találkoztunk. Néhány kóbor és éhes eb kerülgetése valamint némi várakozás után máris hajókázhattunk át a Dunán Bulgáriába. A látvány elképesztő volt. Amíg a komp egy y-fordulóval irányba állt megtekinthettük egy épülő híd munkálatait, valamint a sodorvonaltól nem messze a vízből itt-ott kiemelkedő hatalmas roncsokat, és egyéb beazonosíthatatlan géptetemek maradványait. Amolyan jó vízbeugrálós helynek tűnt amúgy, csak ugrás előtt alaposan szét kellene nézni mindkét irányba, mert sose' lehet tudni honnan bukkan elő egy hatalmas uszály...

 

A határátkelőkön mindig történik valami emlékezetes. Itt például megállapítottuk, hogy megint csak kiejthetetlen a nevünk (Szaba és Dányiel még úgy ahogy, de a Z..S..he?! névvel már nekünk is akadtak beazonosítási problémánk). Ugyanitt sikerült a második percben belefutni egy lenyúlásba. A határátkelőkön általános sorrend, hogy először a határőrök ellenőriznek, majd jön a vámos aztán húzhatsz tovább. Alapesetben. A határőr meg a vámos egyenruhában, fegyverrel az oldalán intézkedik, ezért meglepő a zakós, pulóveres ám frissen borotvált alak megjelenése akinek aztán zavartan fizettünk baleset biztosítás címen...

 

  • Asziszem itt most balra kell fordulni!

  • Na, most azt hiszed, vagy tényleg itt kell elfordulni?

  • Már el kellett volna fordulni!

  • Na baz, hát szólhattál volna hamarabb is!

  • Figyi, fordítsd már meg a térképet, mert így tök más a táj!

  • Én így is értem.

  • Tényleg?

  • Most akkor menj egyenesen tovább! Ne, ne kanyarodj be...

  • Mi van?

  • Miaz? Eltévedtünk?! - innentől pedig apokalipszis.

 

E kis párbeszéd még a gps kora előtt maradt ránk, talán nem is volt igaz. Manapság haláli nyugalommal forgolódunk a világ akármelyik részén, így Szófiában is. Rengeteg idegességet és időt lehet megspórolni egy gps készülékkel és egy friss szoftverrel, úgyhogy mindenkinek csak ajánlani tudom. Mondjuk azt nem látom még át, hogy a szófiai taxisok miért nem használják még akkor sem, amikor fel van szerelve a szélvédőjükre, na de mindegy. Elhelyezkedtünk a szállodában és kábé mint több zsák szén dőltünk jobbra és balra. Aztán kiderült, hogy mégse, mert időközben megérkeztek szervezőink és segítőink (többek között magyar szakos halllgatók, akik olyan szinten tudtak magyarul, hogy simán nyomták a „félfeltételesen szubinvertált szándékos konjuktív kötő módot a jövőben” igeidőt), és akikkel aztán elmentünk vacsizni.

 

Zsombor meg Viktor szereztek még otthon egy kisalakú turistakalauzt vagy útikönyvet, amiben röviden összegezve szerepelt minden látnivaló, nevezetesség, némi nyelvtan, valamint szótár. Ez aztán hasznosnak bizonyult, idéznék is belőle (nagyjából):

 

Az NDK uralja a teret, hatalmas, ám csúf épületegyüttese nem illeszkedik a térbe.” Kétségtelen, hogy szókimondó szöveg, és még igaz is. Az NDK egy kulturális központ neve, és tényleg úgy néz ki, mintha a Szófiai 22-es számú Építőipari Vállalt elfekvő betonpaneljeiből akartak volna összerakni a Halálcsillagot, majd a maradék diszperzittel fehérre kenték volna a felszíni betonfelületeket. Impozáns, nyomasztó és értelmezhetetlen. No ebben az épületben, vagyis annak az alján húzódik meg szolidan egy olyan jazz-lounge klub, hogy az beszarás!

 

Elsőre azt hinné az ember, hogy valami extra felsőkategóriás helyre érkezik, vagyis inkább olyan helyre, ahová csak a felső tízezer kiválogatottjai juthatnak be. Ez a meglátásom csak azért lehet, mert még valószínűleg sohasem voltam az említett kiválogatáson... Szóval a hely szuper volt: fekete és mélybarna színek, kilométeres bárpultok, tükrök és félhomály, atom hangtechnika és a színpad mögött egy akkora led lámpákból kirakott vetítőfal, hogy azon vb döntőt lehetett volna nézni. Némi késéssel érkeztünk ugyan, meg az ámuldozás is lassított, de az érkező vendégeknek nem kellett várakozniuk sokat a beállás miatt. Eleinte volt kis probléma a mély hangokkal, de aztán sikerült elhárítani a hangterror rémét és kitűnő koncert képe kezdett kirajzolódni.

 

A színpad előtt volt hely táncnak is, ami jó jel volt, de sokan ültek le a tánctér oldalára is. N.Csabi felől az elejétől fogva volt mulatás és tánc, előttünk azonban komoly késéssel kezdtek mocorogni az emberek. Amitől elszoktam, de most szembeötlő volt, az a dohányfüst. Nyílt téren alig érzi az ember, bezárva viszont egy-kettőre felgyűlik, és még ezzel sem lenne önmagában baj, ha a levegőnek adna helyet. A sok ugra-bugrálás miatt azonnal elfogyott a levegőm így kiszúrtam.

 

Azt mondják résztvevők, hogy jó volt a buli. Szépen szóltak a hangszerek együtt és külön-külön is. Én hiszek nekik, úgyhogy az este után be is húzhattunk egy strigulát a „jól sikerült fellépés” oszlopba. Nem tudom hány ember lehetett jelen, de kedd estére való tekintettel szerintem nem panaszkodhatott a klub vezetősége sem. Az este folytatásaként megint saláta, bor majd ágy.

 

Sajnos az első napon még nagyon bénák voltunk fényképészetileg, csak pár kép készült, és azok se jól...

 

folyt.köv.

Kobuci (majdnem zárás)

Szemezgessünk a reakciókból:

 

Sokkal több basszus kéne, kicsit bonyolultabb dob és talán 1-2 újabb hangszer színesítésképpen. szóval a hangzást kéne bonyolítani, mert egy átlag hallgatónak hamar megunható, a dob ugyanazt hozza végig, van a ritmusban egy kis "na erre lehet lötyögni", de sokkal több dög kéne. másodszor láttalak titeket és abszolút építő véleményként és nem fikázásként dobom ezt be. mert amúgy szolid világszínvonal, csak szerintem ki kell lépnetek a keretetekből. hosszú távon mindenképp.”

Te Jancsi, nem fikázásképp, de még szerencse, hogy nagyrészt nem átlaghallgatók vagyunk, és marhára nem unjuk ;) inkább szerintem one more drink...”

 

de még hogy!!!és szerencsénkre Britney nem tudott eljönni, sajnálhatja!!!meg amúgy is Zsombornak ezerszer jobb hangja van!!! Köszönjük Nektek!!!Jól indul az október!!

 

Aki ezt megunja az ne jöjjön koncertre, nekünk nem ez volt az első és nem is az utolsó, és mindig nagyot bulizunk! Értékelem az építő kritikát, de szerintem ez nem az volt... üdv :)

 

Én meg betiltanám az első sorban (középen ráadásul) fabábuként való álldogálást!!! Aki nem táncol, ne álljon az első sorba!!”

 

fergeteges volt a buli! A voodoo child még sosem szólt ilyen jól! Ákos lábtechnikáját pedig tanítani kéne! : ) THX”

 

Hát Kerekes...szerintem is vegyetek fel egy két punk, rock, diszkó és rap számot, mert kicsit már egysíkú mindig a népzenei alapokat hallgatni. Ja a Sziget után írtam a Judas Priest-nek is, hogy ez az állandó hörgés meg agydurrantás =nem menő, és vegyenek fel egy két jobban táncolható számot is, de csak annyit írtak, moderfoker, run and hide...Ez most rossz vagy jó?????”

 

Tényleg iszonyat jó volt a koncert! Tiborral viszont vitatkoznék! Nem kellenek diszkós, punkos számok! Nem kell elpopularizálódni. A népzenei alapok igenis kellenek. A What the folk-ban így is eléggé elrugaszkodtatok. De ha sokat hallgatom akkor már jobban tetszik ;)”

 

 

 

 

Igazából ez a fellépés az, amiről nem nagyon lehet mit írni. Hétszázvalamennyi fizető vendég, hibátlan időjárási körülmények, sok ismeretlen arc, masszív tömeg, szép hangzások és zenei megoldások valamint Waszlavik Gazember úr, tánc, széles terpeszes vigyorgás vagyis egy hibátlan záróbuli.

 

:D

 

(képek innen)

Pálinkafeszt (Budai Vár)

 

Elnézést kérek, hogy az utóbbi három buliról a megszokottól eltérően visszafelé számolok be, de most így alakult. Azért remélem nem borul fel senki bioritmusa!

 

Szóval hivatalosak voltunk a Budavári Pálinka és Kolbászfesztiválra. Amilyen brutális a neve olyan brutális tartalommal találkoztunk.

 

A csütörtöki nyitónap nyitókoncertjét adtuk, így aztán felkészültünk, hogy kevésbé lesz pörgős a buli. A hatórási kezdés valóban korainak tűnt, főleg annak tekintetében, hogy hiába voltunk a világ talán legkomolyabb pálinkafelhozatala kellős közepén, nem volt rá mód, hogy megkóstolhassuk az alkoholos italokat... Most képzeljétek el a szerencsétlen zenészt, amint kóvályog jobbra-balra a standok között és csak nézi a vip vendégeket, akik kaptak poharat a belépőjük mellé. Az egyszerű vendég – még ha csak zenész is – pedig hiába kutatott, nem kaphatott. Hiába volt felpolcozva köbméterekbe a pálinkáspohár minden bankkártya-feltöltő pontban, egyszerűen nem adhatták oda. Úgy őrizték kábé, mint egy harmadik világbeli kolera védőoltás lerakatot.

 

Miután többször jeleztem ezt az anomáliát, az egyik pont legénysége (amúgy leánysága) megsajnálhatott és megajándékozott egy pohárral. (Erről jut eszembe, lassan itt az ideje egy képet készíteni az ebben az évben beszerzett (értsd: zsákmányolt) repi poharakról. Mondjuk pont ezt a pálinkásosat odaadtam Zsombornak, mert ő szerencsétlenül összetörte a sajátját, ettől függetlenül akad még pár darab :) ). No, ezután már nem állhatott késlekedhetett a kóstolás4 Azért ne képzeljétek, hogy hatalmas tivornya kerekedett volna a koncert előtt, mindössze két (2db) pohárral kóstoltam. Aranyárban. Aztán inkább úgy gondoltam, hogy zenélek.

 

A színpad a várban, annak a szobornak a tövénél lett felállítva, amelyik egy vadászjelenetet örökít meg, és egy szökőkútban folytatódik. A legjobb mégis az volt, hogy a Panyolai Pálinka házikója mintegy hét méterre, hozzánk a legközelebb várta a vendégeket. Az emlékek... jaj. Úgy érzem, hogy néhány szóban ki kell térjek a felhozatalra: pálinka és látogatók szempontjából egyaránt.

 

Ja, azt azért elmondom, hogy kiváló mangalica-tálat kaptunk, le a kalappal előtte, ehhez a meggy és a szeder pálinka kiválóan illeszkedett. Szerintem minden más is, de most ettől legalább a történet kedvéért tekintsünk el. Szóval vendégek: voltak ott celebek, politikai celebek, egyszerű vip vendégek a börziánerek és bankárok valamint a fuxos-jónős (értsd: ahogy akarod) vendégek, akik minden további nélkül megittak egy-két hektó pálinkát. A maradék 2% volt az a közönség, aki a koncertre is kíváncsi volt.

 

A fellépés amúgy jól sikerült: az őszi alkonyati fények és a családias közönség pont olyan hangulatot teremtettek, amiért jó emlékekkel távozhattunk később. Persze csak a fellépés végeztével. Kábé hárman táncoltak, tízen fogyasztottak, nyolcan leesett állal bámultak és huszonketten küzdöttek a késztetéssel, hogy táncoljanak.

 

Budapest (Cotton Club)

 

Cotton Club egy nyugisnak tűnő hely. Az utcán esőszag keveredik a nagyváros szagával, hideg szél fúj, tiszta Írország benyomása van az embernek. A föld alatt, kanyargó folyosók végén nyílik egy-két bűnbarlang hatású terem. Némelyikben pókereznek, némelyiket éteremként használják, de nagyon jó hangulatú, jazz-bár az egész hely. Mondtam is a többieknek, hogy tök jó lenne egy hasonló Egerben:

  • Tök jó lenne egy ilyen Egerben!

  • Ja. Csak kevesen szeretik a jazz-t.

  • Nem feltétlenül jazz kellene! Olyan táncos, mulatós.

  • De olyan már van.

  • Igaz. De nem olyan, amilyet én szeretnék!

Egy rendezvényen vettünk részt, vagyis mi voltunk a fellépők, miközben a hivatalos résztvevők fogyasztottak. Amíg ők fogyasztanak, addig nézzünk szét a színpadon: gyakorlatilag tényleg jazz formációkra méretezett hely, minimális hangrendszerrel. Az igazi poén pedig az volt, hogy a színpad két nagy oszlop mögött terült el, így a nézőtér jelentős része takarásban maradt, illetve ez fordítva is igaz, mert a terem nagy részéből csak az oszlopok látszottak. Mondjuk Zsombor jól megoldotta a problémát koncert közben, mert a jól ismert Kisvakond rajzfilmfiguraként hol itt, hol ott jelent meg, néha olyan ingereket keltve bennem, hogy egy evezőlapáttal hangosan röhögve jól odavágtam volna neki...

Miután mindenki megvacsorázott elérkezett az ideje egy jó kis... kvízjátéknak. Mondjuk még mindig jobb, mintha mondjuk tombola lett volna. Aztán jól sikerült ez is, ugyanis egyáltalán nem hülye kérdéseket kaptak a versenyzők. A banda is elindult – versenyen kívül. A részemről nem voltam kifogástalan mentális állapotban, mert az a három pohár bor a megszokott világképemet alaposan átrajzolta. Na de most tényleg, ha olyan kérdést kap az ember, hogy „Te a fiam vagy, de én nem vagyok az apád, ez hogy lehet?” vagy hogy „A parton áll a juhász, egy farkas, egy kecske meg egy fej káposzta. Hogyan viszi át a juhász a társaságot a túlpartra úgy, hogy ne falják fel egymást, de csak egyszerre csak egy valamit szállíthat a csónak...”? Mindenesetre egész jól megoldottuk a kérdéseket, köszönhetően Daninak (aki bevallotta, hogy nemrég valami IQ tesztben olvasta ezeket a kérdéseket). Aztán mehettünk muzsikálni. De előtte komikus párbeszéd a wc-ben:

 

  • Heló – szól hozzám a vizelésben társ úr.

  • Heló – majd némi csend.

  • Gondolom jó lesz a buli - vetettem fel ártatlanul.

  • Valami Kerekes Band fog játszani. Jó lesz.

  • Aha.

  • Bár nincs billentyűsük, ez pedig behatározza mit játszanak...

  • Be. No jó mulatást – mondtam széles mosollyal, és távoztam továbbra is inkognitóban maradva.

Mint már említettem az oszlopok némi vidámságot hoztak az előadásba, ráadásul olyan messzire kerültem a többiektől mint a naprendszer legutolsó bolygója. Nem is tudtam sokszor felvenni a többiek hangulatát, így el-elkalandoztam. Azok a rohadék kérdések még mindig ott keringtek a fejemben: „Ha két indián két perc alatt két nyilat lő ki, akkor tíz indián tíz perc alatt hány nyilat lő ki?” Bazmeg, ha II. Béla négy év alatt három dekrétumot hoz, akkor III. Béla három év alatt hány dekrétumot hoz meg? Nem is volt kérdéses, hogy úgy belekavarodok a gondolatokba, hogy arra eszméltem, hogy a Jellyfish beszállómat lekéstem, mint annak idején a Rákóczi Expresszt Füzesabonyban. Viktor meg kedélyesen bólogat, hogy igen-igen, ez most lemaradt... :)

 

 

Budapest (MOM KultKp)

 

Kisebb méretű bulira volt kilátás a felújított MOM Kulturális Központban. Illetve az udvaron, ahol kialakítottak egy szabadtéri színpadot. Rengeteg program volt beütemezve aznapra, sok embert láttunk mikor megérkeztünk.

 

Azt az információt kaptuk, hogy kisebb nagyobb csúszás várható: tánc, koncert és mesemondás előz meg bennünket, úgyhogy átadhattuk magunkat a várakozásnak, meg a napozásnak, meg a nézelődésnek. És tényleg: sikerült elhúzni a délutánt, így nagyon kevés időnk maradt a színpadon. Amúgy szép számú közönség gyűlt össze, de tényleg nem tudtunk sokat játszani nekik. Gyakorlatilag két említésre méltó dolgot tudok megírni. Az egyik N.Csabi alakítása volt a fellépés végén gyakorlatilag önállósította magát és nem törődve a rémült szervezőkkel belecsapott a húrokba és egy utolsó utáni számot kezdett játszani. Mi meg mentünk utána némi késéssel. A közönség értékelte, a szervezők nem, ezért jól le is húzatták a hangot, mint később kiderült, mi meg vonyíthattunk bele a mikrofonba hiába. (A magyarázat szerint a benti teremben fix kezdésű koncert vette kezdetét, amibe nem volt szabad nagyon belezavarni a hangerővel...)

 

A másik ez a kis rajz, amit kaptunk:

 

Miskolc (Jameson Cinefest)

 

A miskolci Cinefest fesztivál középpontjába érkeztünk. A város közepén egy színpad volt felállítva, amiről elsőre azt gondoltam, hogy hogyan férünk el rajta, mert úgy fel volt pakolva rá minden, mint egy karácsonyfára. Közben szolid zene szólt a háttérben, zöld fényben úszott a környék, valamint bájos egyenruhás hölgyek hoztak, tesztek... Ekkor világosodtam meg, hogy ja, így könnyű: a Jameson színes és alkoholos italokat gyártó cég volt a háttérben.

 

Mivel a mellettünk álló művelődési házban ment a filmvetítés odakint még nem nagyon lehetett hangoskodni. Ezért aztán megmutatták nekünk azt, ahol kezdődik a felső kategóriás időtöltés. Emeletes busz dizsivel meg bárpulttal, lézerfény, zene, az emeleten süppedős fotelek, amiben épp... nyugi, csak két nagyon idős úr és néni beszélgetett egymással. Kimondottan megdöbbentő volt a kontraszt: bombázók keverték a gyömbéres koktélokat, háttérben dübörgött a basszus, ők négyen meg a legtermészetesebb nyugalommal beszélgettek és rendelték az újabb köröket.

 

Közben a kis téren egyre többen lettek, amitől az az érzésem támadt, hogy telel leszünk. Aztán tele lettünk. A színpadon csodálatos módon mindenki megtalálta helyét és noha hűvösbe fordult az este belevághattunk végre.

 

Több meglátásom is akadt a koncert alatt: az első, hogy más sorrendet játszottunk. Végre, ó végre! Én bevallom, hogy lassan már belekövesedtem kiszámítható kezdésbe meg a végébe. Hát most más volt, na! Aztán ott volt az a megfigyelés, hogy oké, hogy ugrálsz, de akkor meg figyelj arra, hogy a kábelek szabadon maradjanak. Sikerült ugyanis a nagy mozgolódásban ottmaradni az egyik lábamnak, mire a kábel megfeszült, ezért a brácsa úgy fordult ki a kezemből, mint egy darab sínvas. Ezt megpróbáltam ügyes testmozdulatokkal követni, azonban a vonót már nem sikerült olyan ügyesen vonni, ezért khm... maradjunk annyiban, hogy komoly diszharmóniába keveredtem. Annyira, hogy még két számban csak pislogtam. Ilyen ez, na. Szóval sorrend, oké, kábel oké, ja igen. A buli közepén egyszer csak megjelent egy hölgy, kezében tálca, rajta a fentebb említett színes italok, és körbekínált bennünket. Világos, hogy ez volt a reklám helye, de nem volt baj,meg hát bevallom úgy is kitikkadtam addigra a reflektorok előtt.

 

Szerintem a sorrendváltozás jó ötlet volt. Ha jól emlékszek ráadásul még a Stica is előkerült, ami nagy, és de titkolt szerelmem, úgyhogy a magam részéről én meg voltam elégedve úgy az egész estével. Szerintem a Cinefest közönsége is így lehetett, mert ez a nap volt a zárónap, a személyzet és a vendégek már majdnem támolyogtak a fáradságtól és mindenki lejárta a lábát. Ki ilyen, ki olyan okból

 

De még előttünk állt a kóstoló és a levezetés :)

 

Ja és igen! Egerbe hogyan nem tud eljönni egy hasonló fesztivál?

 

(fotógaléria itt)

(a beillesztett fotók készítője pedig: KisStudio, 0036-20/496-4222, info@kistudio.hu)

Perbál

 

Ülünk az autóban és törjük a fejünket, hogy honnan ismerős a táj? Elsőre furcsa, de ismerős nevek, ott egy zsámbéki templom, emitt egy borászat... ahhá, megvan. Egyszer száz éve, erre jártunk Esztergomból... hmm, lehet, hogy Esztergomba menet? No mindegy, a lényeg a táj. Valamiért megcsapott Panyola szele, ahogy csendesen szemlélődtem és figyeltem a fáradt napsütésben suhanó tájat.

 

Perbál településre érkezve először nem is rögzült bennem, hogy megérkeztünk a célhoz. A faluház egy étteremmel egybe volt építve, nagy kapun keresztül lehetett bejutni az udvarra, ahol egy sátor állt, amiben ment a zene, előtte pedig vidám kölykök próbáltak középkori jelmezesekkel megküzdeni továbbá ostorral csattogtatni ezzel egy időben pedig félőrületbe kergetni minden résztvevőt. Ez jó lesz, gondoltam, hatalmas mosoly. Az étterem vezetőjétől közben – akiről kiderült, hogy ő a főszervező – kaptunk egy meghívást az előbb említett étterembe...

 

Előtte azért természetesen körbenéztünk: találtunk kiállítást, rögtön kettőt. Az egyik olyan magyar feltalálókat mutatott be, akik hozzájárultak valamivel a világ nagy felfedezéseihez. Én pl. nem tudtam, hogy a mágneslemez is magyar találmány... aztán ott volt a konyhai falvédő kiállítás. Lázasan kerestem az "Nagymamán, zalai Imréné találkozása David Bowieval"-osat, de az nem volt meg.

 

 

Korábban említettem itt a blogon, hogy van egy ilyen étkezés fixációnk. Na jó, nem ezeket a szavakat használtam. Maradjunk annyiban, hogy szeretjük a jó ételeket és azokat a helyeket, ahol jó is elfogyasztani ezt-azt. Hát most megkaptuk, de úgy alaposan, mint egy farbabillentés. Csilli-villi, élresímulós fehér/barna belső enteriőr, ház bora (Egerből), csupa stílusos berendezés. Amíg nem hozták ki a rendelt ételeket elmerülhettem a tálalókra kirakott sajtótermékekben. Volt ott egy magazin, ha jól emlékszek valami 100 Étterem vagy mi volt a címe, és felsorolta Tokiótól Isztambulig az összes jó helyet a világon, vaskos oldalakon ecsetelve a magyar gasztronómia állócsillagait is. Na gondoltam egyszer jussak el, akár csak az egyik magyar étterembe, erre tessék, megkaptam. Én ugyan csak túrógombócot kértem, a többiek meg valami kacsát mindenféle kiegészítővel, bevallom, ilyet még nem tapasztaltam, hogy mindenki félájultan dőlt jobbra-balra az élményektől.

 

  • Te Zsombor, ez a magazin már nem jó – mondom.

  • Aha, ki lehet dobni – válaszol, mikor jön a személyzet leszedni az asztalt.

  • Épp arról társalogtunk, hogy ez a magazin már kuka – fordulok a pincér felé.

  • Igen? Miért? - lepődik meg, és a szemöldöke rosszallóan felszalad.

  • Hát mert nem szerepel benne ez az étterem! - erre kisimulnak a szemöldökök, mindenkinek jó napja van.

 

Szép idő, megint mély benyomások, főleg olyanok, hogy a betonnál minden jobb lehet, példának okáért a pincesor és a házak téglája, a fák és a zöld fű. Franc, hát így hogy lehet zenélni?

 

Az átmeneti időben, amíg felszereltünk a színpadra és beálltunk, szállingóztak a leendő közönség tagjai, akik közül sokan már tűkön ültek. Én meg majdnem elaludtam, leeső vérnyomás következtében. Ajjaj, kávét ide, egy hard rock kávét, de azonnal!

 

Az elsőre kicsi fesztiválhangulat aztán a kezdést követő harmadik másodpercben átalakult egy fergeteges hangulatú előadássá, amiben a hallgatóság is aktív részes volt. Mi zenéltünk, ők meg örültek. Azt hiszem sikerült emlékezeteset alkotnunk.

 

Házigazdánk kitett magáért és nem engedett el anélkül, hogy egyik lábunkat ne keresztezte volna egy, a hirtelen a semmiből előkerülő másik... Köszönjük!

Magyar Dal Napja, Eger

A tavalyi Magyar Dal Napja kisebb botrányba fulladt, mert a zárókoncertek elhúzódtak. Most is benne volt a levegőben ez a lehetőség, kicsit tartottam is tőle. Éppen ezért volt magától értetődő, hogy jóval a Dobó téri programok kezdése előtt megtörténjen a beszerelés és a beállás. Ez úgy működik, hogy odamegyünk korán, megnézzük ki hova kerül, próbazene majd elhagyjuk a színpadot. Papíron...

 

Több vendégművésszel együtt terveztük a fellépést, így aztán a Fedémesi Asszonykórusnak, Waszlaviknak és Kikinek is meg kellett találni a helyét, a hangosítását – úgy, hogy nem voltak ott. Mondanom sem kell, hogy mókás jelenetek tartották izgalomban a résztvevőket és a téren keresztül sétáló tikkadozó turistákat. Ugyanis az augusztus valószínűleg második legforróbb napja lett aznap. Olyannyira, hogy egy számot nem tudtunk eljátszani normálisan, mert úgy hangolódtunk jobbra-balra, hogy az már az elviselhetőség határait feszegette. Frászt, lebontotta és elszabadult, azóta is keressük... Az akusztikus hangszerek nem szeretik a tűző napfényt, illetve mire elérik „üzemi hőmérsékletüket”, addigra fél, háromnegyed hangot is veszítenek magukból... Amúgy olyan sokat még nem aszalódtunk napon és beállással, mint aznap, de reméltük meg lesz a gyümölcse.

 

Az estére egy ütős programot állítottunk össze magunknak: kiket és milyen sorrendben érdemes megnézni. Életem egyik legmeghatározóbb pillanata volt régen, amikor bejelentettem otthon, hogy elmegyek egy koncertre: az Ifiházas Más Klubban volt Waszlavik koncert. Ott üldögéltem a színpad előtt két méterrel egy süppedős fotelben, bámultam leesett állal. Nem csoda, hogy meghatározó, szuggesztív, így kitörölhetetlen emléket hagyott bennem a rocktáltos. Ezért nem is lehetett kérdés, hogy hol kezdjük az estét: az Ifiház előtti színpadnál! Többen is így voltak, azonban sokan nem tudták mire számítsanak. Mikor pár szám után keresztülfurakodtunk a hallgatóságon, akkor igazi, hamisítatlan döbbenetet lehetett látni az arcokon. Többen elnyílt szájjal, dermedten – félreértés ne essék, nem áhítattal – nézték a táltost, aki ostorral, két fatönkre csavarozott szintivel, kiszuperált ampermérővel és két vokalistával hergelte a tömeget.

 

Waszlavikot követően Szabó Balázsék következtek, akik igazán jó koncertet nyomtak. Igaz addigra már jól megcsúszott a program, konkrétan egy óra késében volt mindenki! Nem lehetett tudni, hogy odaát hogy folynak az események, a koncertek lefújása pedig, mint Damoklész kardja, már nem lebegett, hanem lesújtani készült. Tesómék is befutottak, mondták, hogy nézték egy darabig neten a közvetítést, de csak magas hangú sikítozást hallottak, úgyhogy átgondolták, inkább élőben hallgatnák meg. Így van ez, ha az éterben elveszik a közép meg a mély... Amúgy mi is lassan elvesztünk a forgatagban,meg a sok ismerősben, ráadásul az idő haladt előre, nekem meg meg kellett jelennem időre a Dobó téren, úgyhogy hiába szerettem volna megvárni Shapatékat, menni kellett át, ahol aztán az Első Emeletbe futottunk.

 

Mivel ez a Nap nem egy klasszikus fesztivál, igazából nem is lehetett teljes koncertanyaggal fellépni. Három magyar feldolgozás, három vendég, a maradék időben saját zene: ennyi fért bele az egy órába. Na de milyen egy óra volt! Hu-hu-hú!

 

A fene sem gondolta annak idején, hogy még egyszer közösen lépünk fel egy színpadon Waszlavikkal – aki sámánkodott egy keveset a színpadon a "Hier ist mein auto" alatt. Nem igazán gondoltam arra sem, hogy majd „Vidd már innen az a biciklit!” felkiáltás után eltoltunk egy biciklit, aztán fene nem gondolta, hogy hirtelen elérkezik a befejezés. Az asszonyokról, meg a Csakazértiszserelemről meg a foggal lószőrt szaggatásról nem is beszélve. Itt lentebb:

 

 

Úgy gondolom, hogy ez a nap méltó befejezése lett a nyárnak és a moratóriumnak és ezt alaposan meg is ünnepeltük, mert letelt :)

(képért köszönet az egriprogramo.hu-nak)

Kiskunfélegyháza

 

Mindig csodálkozva, nem, inkább döbbenten figyeltem, ahogy Zsombor kanalazza a levest. Régen a Szantó-ban, amíg oda jártunk ebédelni az egyik legszebb pillanat az volt, amikor kihozták a levest. Szerintem Zsombor titokban Krúdyból készült és Latinovitsot tanulmányozott, mert egy snassz menüs üres csontleveshez is olyan élmény-körítést tudott hozzárakni, hogy csak na. Szépen beletett egy kiskanál erőspistát, elkeverte, belekóstolt:

 

- Fóli, ez nagyon finom. Ezt kellett volna neked is kérni!

 

Az egyszerű csontleves akkor válik igazán kulináris élménnyé, ha átvedlik húslevessé... mondjuk libalevessé. Ami aranylóan kavarog és déli harangszó és nagyanyám kertje jut eszembe... De hogy jön ide a libaleves? Hát úgy, hogy Kiskunfélegyházán voltunk a Libafesztiválon, és ahol libafesztivált tartanak, ott nagy valószínűséggel lesz libaétek is. Nos, nem csalódtunk.

 

Ilyen konkrét érkezésünk sem volt még. Ahogy befaroltunk a busszal gyakorlatilag azzal a sebességgel már mehettünk is a kiürült színpadra. Zsombor meg már be volt sózva, hogy menjünk má', mert van valami libaétel. Hát jó, úgyis még szerelés, „Az elveszett sub-láda fosztogatói” jeleneteit forgatják, úgyhogy nézzük meg azt a vacsit! És mintha földi mennyországba kerültünk volna: sült liba, töltött liba, libamáj és még némi libatepertő fogadott bennünket, ráadásul bort is kaptunk. Ezt most azért hangsúlyozom ki, mert hivatalosan is lejárt az önmegtartóztatás ideje. Gondoltam egy pohárból nem lehet baj... Jó kis fesztivál lehet amúgy ez ott Kiskunfélegyházán. Valószínűleg főzőverseny is lehetett a nap folyamán, mert estére több helyen a romokat (értsd: sütő, sátor, padok és kondér) takarító, sikáló csapatokat láttunk. Nem kizárt, hogy az ő készítményeiket falatozhattuk. Köszönjük a finomságokat!

 

A beállás folyamata előtti párbeszédből idéznék, Zsombor és a szervezők között:

 

- Akkor a tubások játszhatnak?

- Persze. Mi közben elkezdünk hangolni meg beállni.

- Ó, akkor kezdődik a káosz? - rémült meg a szervező.

- Nem.

- De nem lesz hangos? A tubazenekar nem lesz zavaró?

- Háát, ha mi nem zavarjuk őket...

 

Valami gyanús volt végig, de csak azután tisztult ki a kép, miután a műsorvezető jelezte, hogy talán nem kellett volna a székeket közvetlenül a színpad elé rakni. Később a felkonf alatt aztán jelezte is, hogy készüljön fel a közönség, hogy ez most nem egy olyan üldögélős koncert lesz. Kérdeztem tőle, hogy hozzá van-e szokva K.egyháza a Kerekes típusú aszfaltbontási munkálatokhoz, mire azt mondta, hogy meglátjuk, majd elküldte az érdeklődőket a tubakoncertre. Aztán elérkezett a kezdés valamint a dráma ideje.

 

Amint a felkonf elkezdődött bennem is megkezdődött valami elementáris erejű folyamat. Valószínűleg a bor vagy valami más (pontos vagyok mi?) megkergetett, de alaposan. Bevallom férfiasan, úgy rohantam mintha az életem múlott volna rajta. Valószínűleg mindenféle rekordot megdöntöttem, mert mire visszaértem még csak az intro kezdeti taktusai szóltak. Annak az alaknak az arcát viszont életemben nem felejtem el, aki a piszoár felett állt – még akkor is amikor én már kifelé rohantam...

 

Velem ellentétben a közönséget jóval nehezebb volt megmozdítani. Kedvesen és ritmusra üldögéltek, csak hátrébb ment a tánc. Nem is emlékszek így hirtelen, hogy mikor volt olyan, hogy csak az utolsó számok felé jött előre ilyen kevés ember. Pedig tényleg jó kis listát játszottunk, biztos a székek jelenléte is befolyásolta a tömeget, de nem baj, az első zenei kapavágásokat ott is megtettük :)

Selmecbánya

 

Nem mindegy milyen úton haladunk, mert az olvasáshoz azért nem árt a folyamatos, mindenféle hirtelen irányváltásoktól mentes út és vezetés. Ha olvasni szeretnék, és mondjuk nem hányni, akkor ez fontos. Az autópálya ebből a szempontból tökéletes, azonban az utolsó hetven kilométer inkább kínszenvedés volt, mint élményteli olvasás. Maradt a tájban gyönyörködés...

 

Selmecbánya szép hely... lenne. Ózd és Esztergom törvénytelen gyermeke, vagy valami hasonló futott át bennem amint megérkeztünk a város határába. A bányaváros jelleg lehet, hogy négyszáz évvel ezelőtt hangulatos lehetett, de a mostani látvány az előző rendszer építészeti, kulturális és úgy általában ízlésbeli difijének tárgyi bizonyítéka volt. A történelmi belváros viszont gyönyörű. Minden második épület, templom magyar emlékekkel volt tele – itt egy tábla, ott egy címer, amott egy felirat... Amúgy pedig éppen egy bányász összejövetel kellős közepébe pottyantunk. Bármerre mentünk díszes egyenruhába bújt aranysújtásos, szalagos vagy éppen karddal az oldalán csákóban parádézó bányászba ütköztünk. Biztos valami bányásztalálkozó volt, igaz megkérdezhettük volna a magyar résztvevőket, mert hogy Sopronból meg talán Miskolcról is voltak egyetemi hallgatók. Néztem a kitűzőket, felvarrókat, (olyan kis kalapácsok vagy csákányok egymást keresztezve, vagy fúrótorony, stb.), de aztán hangosan felröhögtem, amikor Iron Maiden-es felvarrót is találtam a díszes egyenruhájukon.

 

A színpad egy hosszú tér elején állt, szemben vele egy hatalmas oszlopok uralta szoborcsoport, körös-körül pedig mindenfélét árusító kereskedő. De tényleg: volt ott musttól kezdve a káposztaaprító termékbemutatón át mindenki. Jut is eszembe! Már valamikor Tatabányán, aztán később Varasdon feltűnt a lufik új nemzedéke. (Persze lehet, hogy már évek óta a piacon vannak, de egy ideje nem foglalkoztam lufival, szóval nem követtem a lufi ipar piaci mozgásait.) Ezek a lufik igazán torz gondolkodásmódra utalnak sok esetben. Amikor hupikék törpikék serege lobog a szélben, az még viszonylag oké, Bambi oké, de amikor gőzmozdony, meg szárnyas-unikornis-szarvas-lényes lufit látsz... akkor megindul benned valami, és meglátod a piaci rést mondjuk üllős, vagy versenyzongorás lufi képében...

 

A szervező mondta, hogy nehéz dolgunk lesz, mert korán kezdünk és akkor még nem lesz sok ember, aki megállna. Mondtuk, hogy szeretjük a kihívásokat, így pl. Zsombor egy-két szlovák szót és mondatot tanult a szervezőtől. Mindig hálás, ha a vendéglátók nyelvén is mondunk valamit. A „Hölgyeim és uraim!”, meg a „Köszönjük!” viszonylag könnyű, ám a „Cd a koncert után öt perccel kapható a színpad mellett.”, nos, az már középfokú szlovákra készítő tesztkönyvek vége felé található mondat.

 

Végül sikerült kisebb közönséget összecsalogatnunk, akik nagy része azért biztos távolban maradt, és csak néhány elvetemült fiatal jött közelebb, meg hát a bányásztalálkozó magyar résztvevői Lacikámoztak vidáman. Az első röhögőgörcs akkor csapott le rám, amikor A Voodoo Child után Zsombor bemondta, hogy Jimi Hendrixová. Elnyúlt arcok a tömegből. A második akkor történt, amikor Zsombor lement a színpad elé, hogy azzal a néhány fiatallal együtt énekeljen aztán a mikrofonnal visszafelé jövet elénekelte nekem a „Pani á paní vím, jak se ruší žal, já tíhnu duší jen k lady Carneval” c. örökzöldet. Legközelebb kérek baleset-megelőzési oktatást, esetleg még biztosítást is kötök, mert azt kibírni komoly feladat volt. A kiskertkaput azonban N.Csabi tette be a végén, amikor lefehérzsomborovázta Zsombort...

 

Tényleg csak azt sajnáltam, hogy még világosban fejeztük be és a helyiek csak azután kezdtek nagy számban megjelenni. De talán majd legközelebb jobb idősávba kerülünk.

 

Hazafelé Viktor tartott nekünk városnézést és élménybeszámolót, mert pár éve járt ott Selmecbányán és mély benyomást tett rá. A lezárt belváros miatt egy jókora kerülővel hagytuk el a várost, így volt időnk meghallgatni, lés áttunk sok szép épületet és azt is megtudtuk, hogy bányamúzeum is található a városban, ahová nagyjából lapra szerelve fér be az ember, meg hideg van, úgyhogy annyira nem is jó. Kösz, inkább maradok a hegytetőkön árválkodó templomoknál meg váraknál. Meg a brinzove halusky-nál.

 

Na és a végére az örökzöld, hogy ti is kacagjatok:

 

Budafok, bor és pezsgő

 

 

A nap hosszúnak ígérkezett. A délelőtt Egerszóláton kezdődött a hagyományos, több éve megrendezett Egerszóláti Olaszrizling Fesztiválon. Már láttam szörnyű sorsom, hogy a sofőr szerepét aznap én játszom. Miközben a többiek önfeledten kóstolgattak én önfeledten nézelődtem és lélekben már arra készültem, hogy este mi vár ránk. Kora délután aztán elindultunk fővárosunk irányába minimum három szalonspicces utassal. Az érkezés pedig egy Las Vegasból Los Angelesbe hazatartó társaságra hasonlított leginkább...

 

Budafokon hatalmas dugó fogadott bennünket, a fesztivál miatt egységnyi sugarú körben egy db parkolóhelyet alig találtunk, gyakorlatilag ha az égre csillárok lettek volna felszerelve, nos, hát azon is lógott volna néhány autó. És hát mire átverekedtük magunkat az áramló tömegen! Az Oroszlános udvarban egy tűt leejteni nem lehetett már akkor, ami aztán előrejelezte, hogy mi várható estére. Mindenütt étel-ital, ráadásul tényleg ihatnékja volt már mindenkinek, úgyhogy inkább a Törley Pincészet felé vettük az irányt. Reméltük, hogy az olaszrizlinges poharunkkal nem hajítanak ki bennünket a Törley-től, de kicsire nem adtak.

 

Két lépés után kiszúrtam egy feliratot, miszerint alkoholmentes pezsgőt mérnek. Ráadásul ingyen. Hopp, arra kell fordulnunk. És nem hazudtak, valóban öntötték a poharakba a pezsgőt. Mondjuk az alkoholmentesség máris megkérdőjelezi a „pezsgő” minősítést, a többiek érthetően fanyalogtak. Aztán amikor valódit kaptak szépen elcsendesedtek, én meg megkezdtem őrült kanossza-járásomat.

 

A lényege az volt, hogy az alkoholmentes pezsgőt nem adták oda palackban, de ha mondjuk egy üres nejlonszatyorral, vagy egy vödörrel érkeztem volna, azt a legnagyobb lelki nyugalommal töltötték volna csurig. Nem viccelek! A gyerekekkel és a darazsakkal kellett közelharcot vívnom, gyakorlatilag kijelenthetem, hogy úszott minden a pezsgőben, mint egy báró Csekonics rendezte vadászat után...

 

Előttünk Szabó Balázsék léptek fel, idén már többször kerülgettük egymást ilyen-olyan fesztiválokon, így most is. Szép hallgatóság gyülekezett, mikor az egyik rendező bejelentette, hogy a tér háromnegyede betelt, és hogy a térre háromezer kétszáz embert engednek csak be. Hogy számolták őket? Helikopterről, vagy google Mapsról? A megoldás azonban egy db tűzoltó volt, aki ott álldogált a kapu mellett és számolt. Ja kérem, így egyszerű... Később ráadásul csak úgy engedték be az érdeklődőket, ha valaki elhagyta az udvart.

 

Most a tavalyi fellépéshez képest nagyon fegyelmezett voltam, nem kellett kezdés előtt három perccel rám telefonálni, hogy legyek már szíves felfáradni a színpadra, mint tavaly. Most teljesen más problémák kötöttek le. Viktor fellépések előtt mindig bekeni a kezeit valami sportkrémmel, és úgy gondoltam most nekem sem árt egy kis kencefice. Kábé az intro dallamának felcsendülése előtt fél pillanattal kezdtem a bedörzsölést, aztán már mehettünk is a színpadra. Így aztán amikor megfogtam a brácsa nyakát, az ki akart csúszni a markomból. Jaj. A bal kezem összes ujja éppen annyira maradt krémes, hogy két számon keresztül csúszkáltak az ujjaim és konkrétan nem tudtam merre járunk és én hol tartok...

 

Azért csak sikerült lenyugodnom, és átadhattam magamat a koncertélményeknek. Nézelődtem, keresgéltem egy szempárt, aztán ugráltam és figyeltem. Az az érzésem volt, hogy a közönségnek is tetszett lent, bár a hangerővel lehettek problémák. Ezt onnan gondolom, hogy a múltkori budavári terrorcselekményünk után barátaim hátrébb húzódtak. Így viszont átadták a helyüket olyanoknak, akik feszt előre akartak jönni.

 

Nem maradhat poszt ma már biztonsági őrök említése nélkül. Sajnos be kell ismerni, hogy alaposan szépítettek. Zsombor, már megint fel akarta hívni a közönséget, azonban a biztonságiak nagyon ott voltak a top-on és mindössze egy szerencsés jutott fel a színpadra. Aztán őt zsombor védelmébe vette, de a gyanú megfogalmazódott bennem: lehet, hogy már a szervezők kiismertek bennünket, és előre figyelmeztették őket? :)

 

A lenti fotót innen kölcsönöztem, köszi!

 

Gödör, Pest

 

A Gödörben fellépni mindig kettős érzés. Egyrészt a hely mégis csak Pest egyik meghatározó kultközpontja, egy rakás jó programmal saját generációm rengeteg tagját oda csábítja. Fellépések szempontjából azonban előkerül az érem másik oldala is: egy rendkívül alacsony belmagasság, illetve az öltözők hiánya. Az alacsony plafon determinálja a halláskárosodást, az öltöző hiánya pedig egyszerűen megmagyarázhatatlan. Nem hiszem el, hogy a Gödör x éves működése alatt egy öltözőt nem tudott összehozni. Mondjuk nekem annyira még nem nagy probléma, de pl. Viktor a dobok mögül úgy jön elő, mintha éppen alapos zuhanyt vett volna, és akkor hogy cserélje ki nyugodtan az alsógatyáját?

 

Ez a buli egy félig-meddig zártkörű bulinak tűnt. A Bónusz Brigád tartotta egy éves szülinapját, és két másik zenekarral (Tudósok, Ocho Macho) együtt mi voltunk a fellépők. Nagyon szigorú tekintetű szervezők rendezgették a sorunkat. A helyen közben fél kilencig ki-be járkálhatott mindenki, azonban azután kihajtottak mindenkit, és csak az jöhetett be, akinek volt jegye, ami már állítólag korábban elfogyott. Sok emberre számítottak tehát a szervezők, talán emiatt is volt némi feszültség.

 

Közülünk mindenki átadta magát a kellemes időtöltésnek, kedvenc kedvteléseinek (khmm...) én pl. hős fantasy-t (kardozós-dugós-varázslósat) olvasgattam meg ásványvizet ittam literszámra. Aztán jártam a wc-re feszt... Ráadásul a paravánokból ácsolt backstage-ből az odakészített sütik jelentős részét elszállították a szervezők mondván, hogy az nem nekünk (a három zenekarnak) lett szánva, hanem illusztris vendégeknek.

 

A fellépés ideje kábé ötven perc lehetett, be kellett tartani az időkeretet. A hangzásról fentebb már írtam, arra több szót nem pazarolnék, a közönségnek nagyon bejött a buli. Ezek után szabadprogram vehette kezdetét: hallgathattuk a zenét, beszélgethettünk vagy továbbra is a pult és a wc között ingázhattunk. Komolyan mondom, alig jutottam az egyik helyről a másikra, mert valaki mindig feltartott...

 

Az est igazi fénypontja a hazaút volt, ugyanis én vezettem! Igen, van jogsim, na. N.Csabi és spanyol sógora Jose nagy műsort rendezett, úgyhogy az álom nagy ívben elkerülte az M3-as környékét. Igaz ebben a jókor, jó helyen elfogyasztott kávé is segített. Úgyhogy Magical Mystery Tour, hajrá! Cél az egy darabban megérkezés :)