Elsősor - odakeveredtünk, na

Balatonlelle

2011. szeptember 02. - Don Eszkóbár

 

Másnap feszítővasakkal vagy veszélyes oldószerekkel sem lehetett volna bennünket kiszedni az ágyból, úgy odaragadtunk mindannyian. Még a reggeli is csak arra volt jó, hogy kicsit tisztábban lássuk helyzetünket: koncert koncert hátán, iszonyú forróság, teljesítménykényszer egyszerre akár több területen is (khmm...) Ezek mind egyenesen vezetnek a vízszintes testhelyzet előnyben részesítéséhez. De azért nagy duzzogva elindultunk a városba, hogy szétnézzünk. A korábban írtakat csak megerősíteni tudom, mert a város tényleg imádni valóan néz ki. Sürgés-forgás, turisták elrettentő tömegei, árusok, zenészek és zenebohócok valamint hideg sör felváltott csapatai uralták az utcákat és a tereket.

 

Időnk volt bőven, a Balaton csak százötven kilométerre volt, a fellépés kilenckor kezdődött, bár egy jó csobbanás a tóban nagyon csábított bennünket. Ezzel szemben városnéztünk, tapasztaltunk, főttünk és elfogyasztottunk egy bűn rossz ebédet még Varasdon, úgyhogy eléggé morc hangulatban indultunk hazafelé. A határon tartottam egy kicsit attól, hogy az előző napi Atakarnés afférunk után lesz valami elszámolás (leszámolás), de csak annyit érzékeltünk, hogy amikor a magyar határőr megkérdezte hol voltunk majd viszláttal küldött utunkra a horvát vámos még éppen be tudott nézni az ablakon, azonban N.Csabi már a padlóig nyomta.

 

Ja igen, jut eszembe. N.Csabit már kérdeztem, hogy hogy bírja azt hogy feszt csörög a telefonja és szervezni kell a dolgokat maga körül. Még száznegyvenes tempónál, vezetés közben is. Én már kihajítottam volna a telefonomat a kőröshegyi völgyhíd felett, de ő simán lerendezi napjában tizenkétszer a Mannheim-Nyírbátor útvonalon szállítandó húsz paletta műanyag kupak sorsát. Vagy bármi másét. Munkamánia, ezt válaszolta.

 

A nyáron felléptünk a BábelSound fesztiválon, ennek egyik társintézményeben (BábelKert) került sor az esti fellépésre, Balatonlellén. A település szívében egy nagy területen, konkrétan egy parkban, egy nyílt nézőteres színpad körül székek, asztalok és kiszolgáló személyzet várta az esti kezdést. Tényleg sok időnk maradt, úgyhogy a terv alapján fürdés következett... volna, ha a buszból kilépésem nem egy azonnali pokróc-a-földre-elterülés-alvás komikus jelenetsora nem következett volna be. Utolsó emlékfoszlányaim szerint N.Csabi még a kezembe nyomta a busz kulcsát, aztán két óra múlva arra ébredtem, hogy fáj a kezem, mert annyira szorítottam a markomban a kulcsot. Én hülye nyilván, de ez hogy lehetett?

Ébredés után aztán leellenőriztem az időjárás-előrejelzéseket. Elém ugrott egy térkép, amin az országban mért hőmérsékletek alapján beszínezi az egyes területeket: értelemszerűen a vörös a meleg a kék színek a hűvösebb zónákat jelölik. Na, nyugatról egyre terebélyesedő és eléggé kék színek közeledtek, és minden hír arról szólt, hogy estére szélvihar csap le a fél országra, tizenöt fokos hőmérséklet zuhanást okozva. Ilyenkor felnéz az ember az égre és lát két darab árva cirrus felhőt továbbá egy vidáman szikrázó napot, közben sehol a viharok és felhőszakadások előtti klasszikus fülledt, vizes érzés. Mondjuk az is igaz, hogy esőről egy szó sem volt... hát furcsa előrejelzés volt, az biztos.

 

Időközben a többiek is visszatértek és a személyzet is kiegészült a technikusokkal, úgyhogy elkezdhettük az építkezést. Amint az első kábel a helyére került, abban a pillanatban a széllökések is bejelentkeztek. Aztán már szaggatták a fedést, a függönyöket, verték az ajtókat, ablakokat. Nem viccelek, de a park hatalmas fái úgy hajladoztak meg nyikorogtak meg recsegtek, hogy azt hittem ránk dől az összes. Közben esteledett, tombolt a szélvihar, az égen mégis feltünedeztek a csillagok, eső semmi, mégis mi a franc van? A Balatonra korábban vörös riadót hirdettek ki, hát így a kutya nem jön el a koncertre, sajnálkoztunk, miközben port és tűlevelet kavart a szél a színpadra. A személyzet közben megnyugtatott bennünket, hogy múltkor is volt vihar és eső és akkor ment a buli. Ja akkor rendben, de azért fél szemünk a hajladozó fákon...

 

Minden tisztelet azoknak akik végül eljöttek a koncertre, meg egy kicsi nekünk is, hogy nem hátráltunk meg. Végül is felszabadító volt a szélre ráfeküdni, vagy hallgatni, ahogy az éppen pihenő vonón hogyan zajong a szél vagy éppen a fák milyen susogó ambientet zúgtak mellettünk, felettünk. Ők is zenélni akartak, van ilyen, na! A közönség egyik része felmenekült a szemközti ház tornácára és onnan figyelt, a kitartó bátrak azonban előttünk várták a végítéletet. A show, mert gyakorlatilag olyan látványelemekkel bővült a fellépés, hogy annak lehet nevezni, már igazi hűvösben, valamint bokáig érő tűlevélben ért véget. A vihar, noha csendesedett, a színpadra hordott két fenyőfányit belőle, és azt sodorta, kavarta szanaszét, némi vízpermettel, ami az én szemszögemből egy elbaltázott nyolcvanas évekbeli videoklipre hasonlított. Jaj... Ráadásul tényleg lehűlt a levegő a napközbeni harminchárom fok tizennyolcra esett, és mindenféle hosszú ujjú ruhadarabbal kellett védekeznünk ellene.

 

Aztán legalább hárman csúnyán lerobbantunk: légkondi betegség, ráfázás, hőemelkedés és takony... Kész szerencse, hogy véget ért a hőség, és nem kell a buszban csúcsra járatni a hideget.

Varasd (Varazdin, Spancirfest)

 

 

  • Ha még egyszer valaki kimondja, hogy Atakarné, én biztos megrúgom...- dühöngtem magamban.

Ki se szálltam a buszból, nehogy feltűnjön, hogy berágtam. A horvát határon nem lehet csak úgy átmenni hangszerrel. Főleg zenélni. Még otthon (vagy legalább Nagykanizsán) ki kellett volna állítani egy nyomtatványt (ez az Atakrne), majd sokszázezer forintot le kellett volna tenni biztosítékként a nyomtatvány kiállítása helyén, jellemzően egy valamilyen kamaránál, és még egy meghívólevél sem ártott volna, hogy „gyere zenész zenélni mihozzánk!” No, hát a kért dokumentumokból egy sem volt nálunk. Ezek a dokumentumok ugyanis a nem EU országba történő átlépéskor kötelezőek, és ugye Horvátország még nem tagja az Uniónak... Valaki közülünk egy nagy egyessel kell, hogy leüljön.

 

Végül sikerült egy papírra összeírni, hogy miket viszünk, bár szériaszámot akkor sem tudtam volna találni a szászrégeni brácsákra, ha szétszedem őket, úgyhogy felírtam a méretet meg a gyártás helyét. A papírt aztán elvitték, mi meg mehettünk isten hírével, viszlát, egy másodpéldányt sem kaptunk. Összességében azért kedvesek voltak így visszagondolva, mert azt is mondhatták volna, hogy ennyi, kalandotok itt véget ért, forduljatok vissza és a rohadt Atakarne nélkül erre se gyertek.

 

Ha lehet az előző napnál még nagyobb forróságban hasítottunk – 36,8 fokot mutatott minden autópályás hőmérő, nem is csoda, hogy Varasdon amikor kiszálltunk a kocsiból, csak szédelegtünk. Amúgy a város elsőre (de mint később bebizonyosodott másodikra és huszadikra is) tisztára úgy nézett ki, mintha Egert beleoltották volna Szentendrébe, vagy fordítva, illetve ezt a mixet megkérték volna, hogy ugyan rendezzen már egy veszprémi utcazene fesztivált. Merthogy ez egy utcazene fesztivál volt (Spancirfest), amire meghívást kaptunk, de kiderült, hogy olyan nevek szerepeltek előttünk, mint az Asian Dub Foundation meg a Morcheeba... Na, bele a közepébe. Közben forróságtól tikkadt pincérek vánszorogtak minden sarkon és két négyzetméternyi területen felállított napernyők alatt, ahova ha beültél kábé tíz másodperc alatt aszalódtál ropogósra. Annyira vártuk, hogy majd megérkezünk és egyenesen húzhatunk a szállásra egy jó hideg zuhanyért, de a határon tökölés miatt gyakorlatilag azonnal a színpadra állhattunk és elkezdhettük a beszerelést.

 

Aztán csak elérkezett a megváltás ideje, mehettünk a hideg víz alá utána pedig vacsizni. Amíg a várost jártuk láthattunk minden második sarkon egy együttest, amik változatos stílusokban adták elő a különböző számokat. Az egyszemélyes elsőéves szaxofonistától kezdve a konzis rockerekig volt mindenki. Még olyan is, hogy az elmászó dobot egy rajongó helyezte vissza időnként, arcán földöntúli boldogsággal, pedig „csak” egy tizenévesekből álló (akkor éppen ülő) együttesről volt szó.

Nem is értem, ilyen helyekre kellene kimenni tanulmányútra egy-két idegenforgalommal foglalkozó szakembernek: önkéntes résztvevők, a program mindenhol elérhető volt, ötven méterenként valami eseménybe botlottál, és anélkül gyalogolhattál öt kilométert szerte a városban, hogy két hasonlót találtál volna. Na jó, a levendulaárusokból több volt, mint elég. Úgy érzem a levendula arrafelé valami nagy becsben tartott növény lehet: volt ott frissen szedett és szárított változat, őrölt, szappanba kevert továbbá borba áztatott, és még volt levendulás levendula is... Ahogy az ember elment egy ilyen stand mellett, olyan illatfelhőbe bonyolódott, hogy percekig levendulában fürdött. Ezt persze nem felrovóan írom.

 

A színpad egy tér sarkába lett felállítva, mellette nagy sürgés forgás vette kezdetét amint leszállt az éj. Gyanúm, miszerint megcsípett egy cecelégy és éppen terjedőben van rajtam az álomkór, éppen kezdett bebizonyosodni, ugyanis amint elfoglaltuk a VIP részleget úgy dőltem el, mint egy zsák malactáp és csak arra ébredtem fel, hogy valahol ölnek egy gyereket. Ja nem, csak átellenben volt egy gyerek játszótér (igazából dühöngő), és onnan jöttek a sejtelmesen állati hangok... Szóval a tér megelevenedett, emberek ezrei jöttek-mentek. Ez később tömegjelenetekbe torkollott.

 

Felléptünk a színpadra, szemben velünk rengeteg ember – akik éppen beszélgettek, meg ittak, meg szórakoztak, és azt sem tudták, hogy mi zenélünk. Aztán nagy nehezen felénk fordultak, a jövő-menők pedig megálltak a színpad mellett. Ezzel azonban elállták a tömeg mozgását és feltorlódtak az emberek, folyamatosan „féloldalas” érzést generáltak. A tér egyik fele előttünk zsúfoltan megtelt a másik felében pedig szellősen álldogáltak. Végérvényesen akkor keltettük fel az emberek figyelmét, maikor kívülről segítséget kaptunk. A fesztivál valamelyik helyszínén egy ősember formáció is felléphetett (állatbőrbe-szőrbe öltözve), az egyikük átmászott a kordonon, és fellépett a színpadra, ahol olyan bugit nyomott, hogy az szenzációs. Volt neki egy nagy bunkója, amit odaadott Zsombornak, aki persze el is fogadta, aztán arcán teljes rémülettel próbálta egyáltalán megtartani, mert nem valami festett hungarocell izé volt, hanem valódi göcsört. 

 

A fellépés végén aztán sikerült meginnom vagy két liter vizet. A többiek mást ittak...

 

 

(fotók és további infók innen:)

 

SZIN

 

Összefolynak az emlékeim. Ne gondoljátok, hogy valami beképzeltségről, vagy valami trendi álművészkedésről van szó, én pedig külön szeretném azt hinni, hogy nem mentális probléma miatt alakult így, de a mai napig meg voltam győződve, hogy tavaly voltunk a SZIN-en és nem tavaly előtt. De aztán kiderült, pl. ebből a blogból is, hogy nem. Visszaolvastam, és így jó összehasonlítási alapot kaphattam, hogy mennyivel lett másabb a SZIN.

 

Legelőször is vegyük számba azt, ami nem változott. Igen, a hőmérséklet. Vagyis hát mégis változott, mert magasabbat mért minden hőmérő, mint két éve. A fesztivál megközelítése sem változott, ugyanúgy át a Tiszán, jobbra fordulni kétszer, majd fel a gátra, pass-ok kézhezvétele, majd kis fesztiválkeringő és máris a Music Channel Arénához érsz. Gyakorlatilag a fesztivál színpadjainak elhelyezkedése sem változott, valamint a résztvevők életkora (elsősorban a hölgyeket elnézve) sem emelkedett két évvel. Khmm... beérkező kérdésre válaszolva, valószínűleg igen, öregszek...

 

Közvetlenül a munkából érkezve öltönyben, hosszú, fekete nadrágban, gyűrött ingben, (nyakkendőt az mondjuk nem viselek) kábé úgy nézhettem ki, mint a zenekar sofőrje. Vagy menedzsere. Vagy ügyvédje. Ú, ez egyre rosszabb... Mindenesetre szenzációs élmény volt megszabadulni a göncöktől és egy szál rövidnadrágba átöltözni, és úgy várni a sorunkat. A forróságra visszatérve: a többiekkel beszélgettünk arról, hogy milyen az igazi forróság a színpadon. Zsombor szerint az, amikor lehajol az effektekhez és már dől is róla a víz a padlóra (rosszabb esetben a pedálokra); Viktor szerint akkor kezdődik a hőség, amikor a vizes dobverők kezelésében zavar támad. Szerintem a meleg akkor kezdődik, amikor a brácsa beszappanozott angolnaként vonaglik a kezeid között, illetve a vonóra felkent gyanta hurkásra tekeredik... Korábban említettem még azt a fokozatot, amikor a gyantapor a hangszerről kezd lassan lecsorogni, de ahhoz még direkt napfény sem árt, hogy tűzzön. Most az azért nem volt, mert egy sátorban léptünk fel, ahol úgy megszorult a levegő, hogy mozogni alig tudtunk. Ráadásul valami finom por is szállongott a levegőben – ez később K.Csabinak komoly problémát okozott, mert a húrjaiba beleültek és totál kinyírták a hangzást, úgy kellett sikálnia kefével meg valami vegyszerrel...

 

A lényeg a fellépés volt. Nem sok időnk volt kábé ötven perc, az időket pontosan kellett tartani. Nekünk. A kezdésre szolid tömeg gyűlt össze, és csak lassan növekedett, azonban volt minden, ami ilyenkor elvárható: tánc, ugrálás, mondjuk nyílt szerelmeskedésről nem tudok, de hátha az is volt... Hogy a közönség mit hallott vagy mit nem hallott ahhoz nem tudok mit hozzáfűzni, az viszont tény, hogy befelé én egy nagy ZS-t kaptam. Egyszerűen mondjátok a ZS hangot, úgy hosszan, zümmögősen és hangosan. Na az az! És fix, hogy valami késleltetés is volt a rendszerben (effekt vagy nemtommi) de a ritmus az valahol milliszekundumokkal maradt el. Képileg ez kábé olyan, mintha egy torzított tükörben látnád magad és úgy kell összerakni fejben a látványt, de ez hangban brutális kihívás. Szerencsére a harmadik-negyedik szám környékére megszűnt ez a rendellenesség, és önfeledten lehetett már Mr. Hungary-t játszani. A közönség is elkezdett végre ugrálni, de úgy, hogy a sátor padlója hullámzott. Nem közvetlenül a talajon álltak (dühöngtek) az emberek, hanem egy deszkapadló féleségen, ami nagyon készségesen átvette a ritmust, amolyan sinus-hullámokká alakítva az energiákat, többek között a mélynyomókat is megugráltatva.

 

A színpadról nagyon gyorsan le kellett rámolnunk, mert jött a Zagar együttes és egyébként is annyira jól esett a kinti harminc fok. A fesztivál egy strandon van, így a levonulás lendületével majdnem ugrottam is volna bele egy medencébe, de aztán csak egy zuhany lett belőle. Viktor szegény a színpadon elázott, mint az ürge, gondolta, jó lesz lehűlni a zuhany alatt, de sajnos csak olyan víz jött amit inkább melegnek, mint langyosnak mondhattunk volna...

 

Miután összeraktuk a felszerelést és magunkat is, mindenki elindult felfedezni a fesztivált. Rögtön le is kapcsoltak bennünket, hogy adjunk egy interjút egy rádiónak. Na abból jó nagy ökörségek születtek, remélem meg van valahol a neten a felvétel. Az az interjú túlmutat önmagán, ugyanis felfedeztük Magyarország második kerekes-betyáros-tetkó viselőjét, de ami a legnagyszerűbb, hogy az illető hölgy, aki ilyetén az eső! Gratulálunk, és egyben köszönjük! Kép nincs, mert annyi fény nem volt a közelben, hogy a telefonom meg tudta volna örökíteni.

 

A Szívasd Magad Minél Jobban Mozgalom aranykártyás tagjaiként Zsombor és K.Csabi az éjjel közepén még sátrat vertek, mi viszont N.Csabival a buszban alvást választottuk ismét. Ez önmagában még nem nagy szám (már), azonban a tőlünk tizenkét méterre dübörgő színpad kicsit nyomott éjjelt ígért.

 

(folyt. köv.)

Eger (Bormustra)

 

Ubique bonum est, sed optimum est domi esse.

 

 

Mindenütt jó, de legjobb otthon... és ez a fellépésekre is igaz. És még akkor is, amikor boros fesztivállal keserítik meg az ember életét. Tényleg a lehető leghülyébb időpontot tudtam kiválasztani erre a tisztító micsodára... de legalább már a 17 napon vagyok és már a záróbulin gondolkodok! De most vissza a beszámolóra.

 

Az otthon fellépéseket valahogy másként látom, látjuk, azt hiszem a többiek nevében is beszélhetek. Itthon több ismerős, családtag, munkatárs és haver jön ki a térre, mint mondjuk Budapesten. Bár, lassan ott is egyre több ismerős arccal találkozok... hm. Az ember egy kicsit jobban izgul, főleg hogy némi show-elemeket is beterveztünk a műsorba: Fedémesi Asszonykórus, fények, hangok, testmozgások és színpad-terhelés. Nekem annyival volt több dolgom, hogy az előttünk fellépő csapattal (Buszkasi) is volt egy közös megmozdulásom. A korábban készült videót itt megnézhetitek.

 

A kezdés kábé kilencre volt meghirdetve, de tapasztalt egri koncertre járók tisztában voltak vele, és talán mi is éreztük, hogy kis csúszás lesz. És nem hiszitek el, nem lett volna, de tényleg, ha Zsombor mikrofonja 1540 légköbméter, 126 dD valamint nyolc év szakadatlan munka után nem adta volna meg magát. A téren csendesen, beszélgetve várakozó tömeget és engem is sokkoltak a hangfalakból időnként megszólaló robbanások és egyéb zörejek. Aztán az az érzés, hogy baj van – na az bénító... A szerencse annyi, hogy volt egy tartalék felszerelés, azonban annak már más hangképe volt... No mindegy, ennyit a szorongató előjelekről.

 

Igazából sok minden, szóban elmondható vagy leírható kifejezés nincs arra, hogy mit műveltünk, illetve mit kaphatott a közönség. Állat volt, maradjunk ennyiben. A másnapi internetes megjelenések, visszhangok azért némi képet festhetnek arról, hogy mi történt:

 

"Talán a lakodalmas rockot és a playbackről szóló egyéb förtelmeket ott kellene....nem pedig a barokk Dobó tér közepén."


"- Hát ma reggel a Tangóban a sajtárus néni azt mondta, hogy olyan volt a koncert, mint amikor két reszelőd dörzsölnek össze. Ákos. mit csináltatok? :-)

- Mi jeleztük, hogy elkezdjük a Dobó téri rekonstrukciós munkálatokat. Igaz, hogy lapátokat és ásót kértünk, de volt aki reszelőt hozott meg flexet :)”

 

A legérdekesebb jelenet akkor jött el, amikor Zsombor felhívta a közönséget a színpadra. Én megmondom, illetve ide írom őszintén, hogy úgy megrémültem mint még soha. Ahogy kimondta, hogy „gyertek fel!” én már abban a pillanatban lábammal összehúztam a cuccaimat, védekező pozícióba helyezkedtem, vagyis széles terpeszbe álltam és takartam a felszerelést, hangszert a tömeg elől. Mondjuk nagyon fegyelmezett csapat ugrált mögöttem, de a mikrofonállvány úgy mozgott, azt hittem belehullik az alant forgolódók közé. Na, azóta én minden fellépésen megnézem a színpadot, hogy megtart-e pár emberrel többet, mert hát sose' lehet tudni, illetve az is fontos, hogy amikor én ugrálok, azt elbírja-e komolyabb hullámmozgások nélkül?

 

Szóval jó volt itthon muzsikálni, köszönjük nektek, köszönjük Eger!

Tatabánya

 

Tatabányára egy-kettőre átértünk, azonban a nyert időt elveszítettük a nagy tömeggel vívott harcban. Éppen az augusztus 20-ai ünnepségekre sietett a város egyik fele, és rajtuk kellett átvágnunk magunkat. A színpad egy kisebb tó mellett, nagyobb füves területen állt. Életem eddigi legfurcsább színpad-elhelyezkedése volt, ugyanis a színpad olyan szabad volt, hogy a közönség akár melyik oldalról megközelíthette. Extrém esetben az is előfordulhatott volna – amúgy nem – hogy háttal állunk a közönség egy részének.

 

A téren elkezdődött a tüzérségi tűz, szálltak a rakéták, tűzeső hullott, mi meg pakoltunk lázasan. Előttünk két-háromezer ember figyelte a műsort, de amint a nagyobb fényerejű villanások megérkeztek, egy távolabbi helyen a többszörösüket láttam egymásra tömörülni. Na ezek az emberek szépen haza is mentek – legalábbis nagy részük biztosan, és éppen ezért nem került sor a fentebb említett lehetőségre, mármint hogy körbevettek volna.

 

Ja itt egy kép. Amúgy meg már unom, hogy a telómmal csinálok képeket. Vinném magammal a fényképezőgépet. Miért nem lehet ezt megjegyezni? Azért mert a fényképezőgép kellemetlenül nem fér el sehol – farzseb, zseb felejtős, táska meg macerás, hogy feszt keresgéled benne. A telefon meg telefonálásra használandó és pont... Hú, azt hittem eddig, hogy nem vagyok egy ókonzervatív ember, de úgy látom vannak ilyen extrém elképzelésem. Ez már a korral járhat.

 

Az este hőmérséklete közben a rohadt melegből a kellemetlen hűvösbe esett. Már eszembe se jutott olyan, hogy mi lesz, jaj, a hangszerekkel. A legjelentősebb esemény annyi volt, hogy ha jól emlékszek akkor az Ethno Funk előtt meg kellett gyantázni ismét a vonót, mert már elfogyott róla, és mikor belekezdtem az én részembe, kisebb liszteszsáknyi gyanta robbant a levegőbe, ment szanaszét, fújta a szél mindenfelé, minden egyes húzásnál. Igazán szívderítő látvány volt, amit még lószőr szakadás is színesített.

 

Szóval folyt a koncert, semmi különleges esemény nem zavarta meg az összejövetelt, el is kezdtem nézelődni. Ilyenkor az ember keze magától dolgozik, ne kérdezzétek hogyan van ez. Nézek balra: nyugodt biztonsági őr bácsik, rendezők, beszélgetnek egymás között. Jobbra nézek: ott is támasztják az őrök a hangfalakat. Még jobban elfordulok, a távolban látok egy-két rendőrt, össze is állt a kép, hogy miért van a színpad előtt két méteres védősáv olyan kerítésekkel lekerítve, amiken „police” felirat lógott. Gondoltam, itt ma semmi extra nem lesz...

 

Amint éppen végleg elkényelmesedtem volna egy speciális brácsás pozícióba, és ráültem volna a dallamokra és a ritmusra, hát Zsombor nem belémvágta a frászt?!

 

  • Kedves közönség! Miért van ezeken a kerítésen police felirat?

    Természetesen döbbent csend a válasz, őreink nem reagálnak.

  • Ha szétnézek nem látok rendőröket itt. Itt csak a közönséget látom, úgyhogy kérlek benneteket, hogy toljátok félre a kordont és gyertek a színpadhoz.

    Erre a bejelentésre kisebb test a test elleni pillanatoknak lehettünk szemtanúi: páran a hallgatóságból elkezdték félretolni a kordonokat, mire a biztonsági őrök visszahelyezték és feltartották őket.

  • Kedves Biztonsági Őrök! Ez egy nyugodt közönség, engedjék őket nyugodtan a színpad elé! - hangzott valahonnan mellőlem.

    Úgy nézett ki, hogy az őröknek sikerül stabilizálnia a helyzetet, azonban - a színpad magasságából jól látszott – fontos állásokat hagytak szabadon, középen. No nem kellett több és már át is mászott egy fiatalember, akit aztán követet több másik és a védvonalak összeomlottak. Ezután minden eltelt fél percben a korábban általam kiszúrt rendőröket figyeltem a szemem sarkából. A koncert végén az első kerítés-átmászónak egy kerekeses matricát adtam, amivel jól lehet majd polgárt pukkasztani – legalábbis az új gazdája szerint.

 

Komolyan mondom, életemben először hittem azt, hogy rendőrök jelennek meg a színpad előtt...

 

Említettem korábban, hogy írok majd valamit Zsombor bemutató szövegeiből. Amúgy lassan csak azok a szövegek megérnének egy külön blogot. Az előző posztból jól kimaradt az eddigi csúcs. Zsombor éppen K.Csabihoz ért:

 

  • Na ki ez a fiatalember? Ő a Mátra...

  • Jézus Krisztus! - kiáltja be valaki.

  • Tysonja, aki huszonnyolc... Micsoda??? Jézus Krisztus??? - fordul a bekiabáló felé döbbenten Zsombor. A bekiabáló pedig fülig érő vigyorral bólogat.

 

A bemutatások során sokszor nem hallom amit Zsombor mond, mert a színpadi hangosítás során belőle nem szoktam kérni. Ennek ez a hátránya, de talán van megoldás. Mindazonáltal majdnem leestem a színpadról, amikor átsejlett, hogy már megint mekkora oltári baromságot hordott össze. Tatabányán voltunk, így hát magától értetődő, hogy bányász lettem, családunk pedig évszázadokon keresztül bányászott feketekőszenet, barnakőszenet, mindenféle fémeket és féldrágaköveket valamint ezüstöt, smaragdot meg talán zafírt is... hülye :)

 

Aztán csak a buli végére értünk, és készültek fotók, meg puszilkóztunk, meg besöpörtük a kritikát is, amikor igencsak feldühödött asszonyság rontott a hangosítóknak:

 

  • Ez nem zene! Nem tudtok zenélni! - üvöltötte.

  • Kezicsókolom, nem mi zenéltünk.

  • Ez nem zene... ez... nem... ez nem zene, nem tudtok zenélni. A fiatalok erre a zenére... ez nem zene. Mások kívánságát is figyelembe kellene venni! Nem tudtok zenélni, ez nem zene!

  • Ne tessék már mondani – így N.Csabi – ott táncolt előbb!

  • Nem tudtok zenélni, ez nem zene – üvöltötte még távolodóban.

 

Láthatjátok, hogy nem aratunk mindenhol osztatlan sikert, néha ütős, már-már kikezdhetetlen kritikai is megfogalmazódik velünk szemben.

Millenáris (08.20.)

 

Harmadik nap, két állomás. A Millenárison kezdtünk, de mivel csak egy rövid koncertet tudtunk adni keveset is tudok írni. Ráadásul rohanhattunk tovább Tatabányára, ahol folytatódott a nap.

 

Tök jó hely az a Millenáris, nyitott területek, izgalmas kiállítások szanaszét, szabadtéri és zárt rendezvények rogyásig. A csajoddal (pasiddal) kifekhetsz a fűre, olvashatsz, a haverokkal sörözhetsz, sakkozhatsz esetleg hetvenes éveid ellenére egy szál fecskében bóklászhatsz a téren a negyven fokban. Meg hasonlók.

 

A korábbi millenárisos fellépésekről jól ismert profi csapat fogadott bennünket, úgyhogy gyakorlatilag a buszból kiszállva máris kezdhettünk pakolni. Én azért tettem egy kört Zsomborral, hogy megnézzük miféle előadás megy egy másik helyszínen. Kerülgettük a földön hempergő párokat, kisgyerekeket és anyukákat (nekik később komoly szerepük lesz, de ezt akkor még csak nem is sejtettük). A másik színpadon épp egy spéci néptánc előadás folyt. Ott aztán egy kicsit leragadtam. Nekem jöhet bárki bármivel, hogy így a viselet, meg úgy a viselet, a fekete-fehér-haragoszöld összeállítás, illetve a hosszú hajba font vörös pántlika... hát szexi.

 

Az volt a terv, hogy hozunk magunkkal egy kempingszéket, amire Zsombor majd jól ráül a Mr. Hungary közben. Természetesen sikerült otthon hagyni:

 

  • Forduljunk vissza! - így ő.

  • Francba má', nem érünk oda időben – mondja valaki.

  • Figyelj már Csabi, apukádéknak van kempingszékük?

  • Csak kempingágyuk van. Nem kempingszékesek.

  • Akkor forduljunk vissza.

  • Nem fordulok vissza – így Viktor – írd be a telefonodba, az emlékeztetőbe.

De a könnyűlovasság... a Millenáris gárdája segített rajtunk. Igaz, nem egy kempingszékkel hanem egy rendezői típusú székkel. Amire rá van írva, hogy Babits Mihály. Állítólag van egy rakás székük teleírva egy csomó magyar író és költő nevével. Ígértek képet, addig nem hiszem...

 

Világosban kezdtünk félhomályban végeztünk. Jól lehetett nézelődni a színpadról: láttam repülőket, a hangtól félőrült madarakat – a galambok pl. tiszta sci-fit nyomtak. Amint a színpadtól egy bizonyos távolságra értek, azonnal irányt váltottak, mintha egy energiapajzsról lepattantak volna. Mondjuk nem csodálom. Koncert közben – a koncepció része volt amúgy – egy kisebb strandlabdát is a hallgatóság közé dobott Zsombor. Azt hittem, hogy majd a közönség jól eldobálgatja a labdát, de az első, aki megkaparintotta a lasztit azzal a mozdulattal már tette is el.

 

És akkor itt jönnek a képbe a kisgyerekes anyukák. A színpad előtt volt valami kisebb tánc meg mozgolódás. Pár kisgyerek is mocorgott ott, aztán Zsombor felkapta az egyik kislányt a színpadra. Civil a pályán, de legalábbis stramm kislány volt, nem szaladt el, vagy nem bújt a hangfalak mögé, hanem átérezte a helyzet adta lehetőséget. Az anyukák meg könnyes szemmel néztek. Az most még nem világos, hogy a gyerekre vagy Zsomborra...

 

Távozásunk viharos gyorsaságú volt, mert várt Tatabánya.

Jászfényszaru

 

A turné második állomása Jászfényszarun volt, utunk oda vezetett. Múltkor említettem, hogy a vasvári bulin mindent a legapróbb részletekig egyeztettek. Nos, itt is majdnem, de itt az időpontok betartása volt a legkiemelkedőbb kérdés. De tényleg, többször voltam én magam is fültanúja olyan beszélgetéseknek, amik a beállás és a lepakolás idejét taglalták. Jó van, van ilyen katonás rendezvény is, na!

 

A szűkös időkeretek miatt megállapodtunk az előttünk fellépő zenekarral (Régiposta Zenekar), hogy Viktor nyugodtan püfölheti a dobfelszerelésüket, de ha nem szól jól, akkor el lehet püfölni őket is. Vagy valami hasonlóról állapodott meg a két dobos egymás között. Innen üzenjük a dobosnak, hogy a minimum méltán kiérdemelt cd-ért jelentkezzen, vagy majd Viktort rugdossuk a kapcsolatfelvételért.

 

Mielőtt elkezdődött volna a rendezvény zenei része, egy bevonulás szemtanúi lehettünk: a Dűvő felvezető muzsikájával díszes kompánia érkezett hosszú sorban. Volt ott polgármester még Lengyelországból is, koreai cégvezető (ekkor esett le az időpontok betartásának fontossága) és rengeteg néptáncos. Miközben a szokásos ünnepi beszédek zajlottak a színpadon addig a zenészek (Dűvő, Kerekes) valamint a táncosok jól megérdemelt vacsorájukat fogyasztották. A szervezők előrelátók voltak, elég tekintélyes távolságot jelöltek ki a színpad és a szabadtéri kajálda között – nehogy zavarja egymást a két csapat...

 

  • Figyeljetek má'! Az nem az ott a Kukori Pista? - kérdezi váratlanul N.Csabi. Tőlünk.

  • He? - fordulunk a tömeg felé, de hát ki a franc az a Pista, hüledezünk magunkban, de vagyunk már annyira diplomatikusak, hogy senki hülyeségét ne kérdőjelezzük meg.

  • Na, de tényleg, nem ő az? - erősködik N.Csabi – Abban a piros felsőben és fekete szoknyában!

    Tudtuk mi ám, na! Azonban a szervezők közül nem lehet mindenki felkészült egy ilyen váratlan fordulatra. N.Csabi le is csapott.

  • Szia! Figyelj csak, az ott nem a Kukori Pista?

    Ez aljas kérdés volt, mert a tömeg jelentős részét néptáncosok is alkották, akik között hagyományosan elterjedt egy-két olyan becenév, amit nyilván nagyapjuk korában használtak legutoljára: Savanyú, Kukori, Göndör meg hasonlók. Na egy ilyen néptáncosokkal tarkított tömegre mutatva ezt kérdezni...

  • Ööö... melyik? Nem látom.

  • Hát az ott, a piros felsőben, fekete szoknyában.

  • Ööö... hát nem is tudom, nem ismerem.

 

Na szóval így kell vigyázni N.Csabival, mert sose' tudhatod mikor komoly és mikor nem. Azonban ez jó példa, hogy megmondhassam mire jó a sapkám. Azonkívül, hogy jótékonyan eltakarja a tűző napfényt és a reflektorok fényét, nagyon jó álcázó technika. Amikor az ember úgy akar röhögni magában, hogy ne lássa senki, akkor csak szépen lehajtja a fejét és kész.

 

A színpad előtt székek, rajtuk néhány ember üldögélt, érdeklődve figyeltek. Aztán ahogy besötétedett, belecsaptunk a buliba. Úgy gondoltam, hogy nem fog érdekelni, hogy előző nap mi történt, nem fogja a kedvemet szegni semmi, néha nagyon jól működik az eltereléses technika. Nem is húztam fel magam, tudtam egy-két apró részletre is figyelni. Az egyik ilyen apró részlet egy bazi nagy újkenyér volt, ami pont tőlem balra volt elhelyezve a színpad sarkára. Ritkán eszek kenyeret, ezért különösen ínycsiklandozó volt, ahogy ott illatozott. Meg is volt kezdve – gondolom az előttünk lezajlott ünnepség keretei között szeltek bele, de szegény ott árválkodott, többször gondoltam rá, hogy jól bele kellene harapni...
 

Kereks Band - az asszonykórus :)

Az időközben gyarapodó azonban ledermedő közönség csak akkor oldódott fel, amikor a színpadra lépett a Fedémesi Asszonykórus. Ők csini népi rucikban, mi szokásosban adtuk elő a Gyere kislány, gyere c. számot. Mit mondjak, nagyon jó volt! A közönség derékhadát alkotó visongó tinédzsereket (valószínűleg utánpótlás néptáncosok) Zsombor aztán könnyen a színpad elé terelte, ami előtt egy biztonsági zónát jelöltek ki korábban. A koncert végére természetesen múlt időbe lett áttéve a zóna. (Szép találat, de bocs - könnyű volt.)

 

Mostanában Zsombor egyre jobban produkálja magát, amikor a fellépések végére érünk és a bemutatások következnek. A rétesfesztiválon kábé tizennyolc különböző rétest ettem meg az bemutatása szerint, köztük kagylósat, rántotthúsosat, szalonnásat és meggyeset is, Jászfényszaruban OKJ-s mezőségi brácsás lettem, aztán felkért, hogy akkor húzzam el a „Most múlik pontosant” három húron. Aha... Erre a bemutatósdira még vissza fogok térni előbb utóbb.

 

Elég korán értünk haza, volt vagy tizenegy óra, de nem tudtam aludni, mert idegesített a tény, hogy másnap huszadika, minden bolt zárva, és nem tudok tejet szerezni másnap a reggeli kávémba. Ezért felkerekedtem, de ha már így alakult, gondoltam lenézek a Dobó térre, hátha akad ott valami tánc, mulatság stb. Éppenséggel akadt, de a néptáncfesztivál borfesztivállal kombinálva nem tudott izgalomba hozni, inkább elszomorított. Francnak kell ilyen hülye önmegtartóztatásokba esni! Úgy éreztem magam a Dobó tér kellős közepén, mint aki a leghaszontalanabb része az egész rendezvénynek. Vettem is inkább egy zacskó tejet.

 

Néhány fotó a buliról itt. Köszönjük! Egy képet kölcsönvettem, ha nem baj:)

Budai Vár

 

Öt állomásos turné előtt álltunk, amire négy napunk volt. Az első megmérettetésre a Budai Várban került sor, de szerintem könnyűnek találtattunk. Van olyan, amikor nem elég nagyok a hangfalak amik mögé el lehetne bújni, meg olyan is előfordul, hogy a hangszer sem képes elrejteni, meg van a csak úgy simán „ez de szar volt” érzés. De akkor bővebben.

 

Eszméletlenül szép időt kaptunk, az előrejelzések szerint a turné alatt is maradni fog a nap és a forróság. Ezért nem is találtam problémásnak, hogy a színpadnak nem volt fedése, a vár épülete addigra már árnyékolt. De tényleg, hisz így jobban járt a levegő és sokkal több mindent láthattam később, ahogy forgolódtam a hangszerrel a kezemben. Előttünk a Rackajamék muzsikáltak, permanens mosolyt varázsolva mindenki arcára, mindig jó hallgatni őket.

 

Sajnos nagyon kevés időnk maradt nézelődni, pedig ha valahol, akkor a Mesterségek Ünnepén lett volna mit nézelődni. Na igen, már megint sikerült eltöketlenkedni az indulást. Miért érzem úgy, hogy minél közelebb van a célállomás, a fellépés helye, annál hülyébben alakulnak az indulás körülményei. Kábé, mint a gimiben, amikor a közelben lakók 7.59-re értek be – amiért osztályfőnökin úgy havonta meg is kapták a magukét, persze eredménytelenül :) - mi meg, akik a város másik felében laktunk már ott rohadtunk 7.45-től és írhattuk a házit vagy snóblizhattunk...

 

A korábbi lakásomban a konyhában a csaptelepen a beköltözést követően véletlenül rosszul szereltem fel (megcseréltem) a hideg (kék) és a meleg (vörös) jelzésű csapokat. Aztán három évig hozzá sem nyúltam, aminek igen mókás következményei voltak, mert a vendégek egytől-egyig megszívták. Egyedül tesóm volt képes megtanulni a használatát úgy a harmadik év végére, de addigra elköltöztem és ő költözött oda, és ő is úgy hagyta. Hozzá többen és többször járnak vendégek... Na szóval azt hittem, hogy ennél a hétköznapi aljasságnál nem lehet lejjebb kerülni, de van egy lentebbi szint. A tér sarkába elhelyezett vizes/wc blokkba mentem, hogy megmossam a kezem, ahol egy olyan csaptelep várt aminek két vörös jelzésű csapja volt. Há-há, velem nem kezdesz ki... aztán mindkettőből hetven fokos forróvíz zubogott elő, csak úgy fröcskölt szerteszét. Kamatostul visszakaptam. Van úgy, hogy a legnyilvánvalóbb a legkevésbé nyilvánvaló. Virág elvtárs már megmondta anno, hogy az a gyanús, ami nem gyanús, erre jobban oda kellett volna figyelnem. Most akkor leforrázott kézzel és öt perccel a kezdés előtt mi a búbánatot kezdjen az ember?

 

Egy srác a közönségből visszafelé jövet kedvesen átnyújtott egy alkoholmentes sört, mondván, hogy olvasta az írásokat, meg hogy sok sikert kíván, csak sajnálja, hogy nem hideg a lé. Na azt én is baromira sajnáltam. És az igazi szenvedés csak ezután kezdődött.

 

Előttünk és mellettünk jókora tömeg gyűlt össze, egy jelentős részük ült. A színpad érdekessége volt, hogy azon korábban divatbemutató volt, és egy hosszú kifutó nyúlt előre. No gondoltam, egy ziccer: Zsombor biztos előrerohan, meg vissza. De a jó csatár többet lát egy helyzetben, mint a balbekk. De előbb a kínról.

 

Nem nevezném magamat negatív típusú embernek (amolyan megfigyelőnek inkább), nem vagyok gyűlölködő típus. Eddig mindössze a mazsolára mondtam ki végleges átkot, meg még valamire, de arra most nem emlékszek, e naptól azonban a várakozók listájára felírom az elektronikát is. Mármint annak azt a fajtáját ami hangosításból, jeltovábbításból, effektekből, kapcsolókból, kábelekből meg még hasonlókból áll össze. Egy ízig-vérig akusztikus hangszert kinyír az effektezés, ez most már tény, sok tapasztalattal a hátam mögött jutottam erre a megállapításra. Az meg csak tovább bonyolítja a dolgot, hogyha apróságok miatt nem szólal meg a kezdés pillanatában hangszer. Ez úgy hatott rám, mintha bemostak volna egyet nekem – és nem csak mentálisan. De lehet-e még ezt fokozni?

 

Van ugye a nagy nyomású vízsugár, meg a gőzborotva, amikkel nagyon ügyesen lehet autót mosni. Van a homokfúvós megoldás, amivel rozsdát, meg festéket lehet lekaparni bármilyen felületről. Meg van a hang terror... Szegény ismerőseim a hátsó sorokban a fülüket fogták – láttam – és többen az ájulás szélére sodródtak. A genfi egyezményt majd átnézem, van-e erről a hadviselésről valami említés, mert ez látványnak is megrendítő volt. A vár épülete úgy ölelt körül bennünket, mint egy bomba ütötte kráter amibe ledobtak öt deszantost: tessék fiúk, oldjátok meg, ahogy tudjátok.

 

Egyetlen szívderítő esemény volt, amikor Zsombor, a korábban említett jó helyzetfelismerő képességét kamatoztatta, és szép találatot vitt be a biztonsági őröknek. Na jó, ne nevezzük annak őket, mert „csak” rendezők voltak. Szóval a kifutóra hívta az embereket, akik természetesen jöttek. Na, ott aztán voltak tömegjelenetek: rugdosták fölfelé a sörösdobozokat, a kiömlő sörben ugráltak a kifutón, ami majd összedőlt. A tapicskolás után meg olyan szag terjengett a színpadon, mintha a kőbányai sörgyár felrobbant volna. (Biztonságiak – Kerekes 3:5, a biztonsági őrök a Szigeten szépítettek).

 

 

 

Na, kritika jöhet, ide lőjetek.

Brácsaóra

 

Az utolsó akkordot is lehúztam, és elhagytam a színpadot az A38 Sátorban. A koncertnek vége lett, meg nekem is. A ruhám úgy át volt vizesedve, mintha egy úszómedencéből másztam volna ki - amiben persze volt víz. Ám nem is ez az igazán lényeges, hanem hogy mondja Zsombor:

 

  • Beszéltem a Gogol Bordelló hegedűsével. Azt mondta, hogy Ukrajnában fel kell lépnünk, velük, egy nagy fesztiválon!

  • Ez jó!

  • Wow!

  • Ú baz, Ukrajnában?! (így én)

 

Nem sokkal utána összefutottam svácji vendéglátóinkkal, de két szót nem tudtam váltani velük,mert rajtam ütött a Gogol Bordelló hegedűse (itt egy speciális angol-magyar fordító interfész miatt csak magyarul olvasható a beszélgetés szövege):

 

  • Szia! Nagyon tetszett a zene! Jól játszottál! Fel kell lépnetek Ukrajnában!

  • Uhh, ó, köszi (erre most így mit mondjak)

  • Figyelj csak! Lejjebb van hangolva a hegedűd?

  • Ööö... igen.

  • És hogyan van lejjebb hangolva a hegedű? Csak egy húr?

  • Nos, igazából ez nem hegedű. Ez brácsa.

  • Ó. És a hangolás?

  • Ja, mindegyik húr egy fél hanggal lejjebb szól.

  • Aha. Mind a négy?

  • Ööö... csak három húrja van.

    (a teljes meghökkenésre még nincs magyar szó)

  • Ez erdélyi hangszer, lapos a húrtartó lába, és így csak harmonizálni tudsz, meg ritmizálni. Semmi szóló.

  • És a hangolás?

  • Fisz, Cisz és Gisz.

  • Ó. Attól még piszkosul jó volt!

  • :D

  • :D

 

Sziget (A38 Sátor)

 

Az éjszaka közepén érkeztünk vendéglátóinkhoz. Fogalmunk sem volt hova érkeztünk, a telehold egy bazi nagy ezüstpénzként gördült egyre magasabbra az égen, az asztalon pedig a beígért gulyás gőzölgött. Életünk – az enyémé biztosan – talán egyik legjobbja. Jaj, csak az éhség beszél belőled, mondaná nagyanyám, de ez így, ebben a formában nem igaz. Elképesztően kedves család, csibész gyerekek és egy hatalmas trambulin. No, kinek nem csillant volna föl a szemében a huncutság?

 

Zsombor és Dani félig eszelősökként rohanták meg az alkalmatosságot és amit műveltek, nos az cirkuszba való. Természetesen a kölkök is utánuk, aki meg nem jutott fel az szakadt a röhögéstől. Zsombor egy idő után úgy döntött, hogy ő csillaghullást figyel – nyilván a trambulin közepén elfeküdve - mire egy hang a sötét éjszakából:

 

  • Csokit kap, aki elkapja Zsombor golyóit!

 

A következő részleteket – két rosszcsonttal a főszerepben - mindenkinek a fantáziájára bízom.

 

Nyugodt körülmények, nevetés, telehold és csillaghullás valamint mezítláb a hideg, ezüstös pázsiton sétálás az egy olyan csodaszer, amit mindenkinek ajánlok.

 

Másnap frissen ébredve reggeli várt bennünket illetve egy kellemes délelőtt. Természetesen ott folytattuk ahol az éjjel abbahagytuk. Meg kellett nézni a mecsiket, a legokat, a tündéri kishugi is felébredt, megnéztünk 1000 híres épületet, 1000 híres markolót, 1000 japán kifejezést, 1000 playmobilt, amit össze kell raknod életedben valamint 1000 híres playmate-et akit meg kell...

 

Az úton a Sziget felé azonban a szorongás enyhe tünetei kezdtek jelentkezni: rendkívül kicentiztük az érkezést. A Sziget utolsó napjára érkeztünk, a korábbi tapasztalatainknak ellentmondva szinte azonnal el tudtunk jutni a fellépésünk helyszínére (A38 Sátor) anélkül, hogy átgázoltunk volna szigetelőn, kukán vagy valamilyen automatán. A buszból kiszállva azonban szembe találtuk magunkat az ellenséggel, a harminckét fokkal, árnyékban. A sátorba lépve azonban megváltozott a kinti szinte sarkköri hideghez való viszonyunk. Ötven fok üzemi hőmérséklet, itt zuhany lesz, ha akarom, ha nem.

Aztán hirtelen fölénk tornyosult a hangosítás. Te jó ég! Tényleg tornyokban álltak a hangfalak, fagyasztóládányi mélynyomókból tucatszám, monitorládák két marékkal. Van akit közölünk ez nyomaszt, van akit lebénít, nem tudom miért, de ez a felszerelés engem felizgatott. Vagy legalábbis úgy álltam hozzá az ügyhöz, hogy most akkor jól megismerjük egymást, úgyis néhányszáz volt, amper és decibel kölcsönösen jár át bennünket. A beállás során sikerült is komolyan elgondolkoznom az élet értelmén. Az ugyanis csak egy szempont, hogy 42, de szerintem mégiscsak a zene kell legyen az. Előttem két monitorláda, amiből vágott a hang, balra egy hangszerállvány, jobbra egy mikrofon, amibe ha belevonyítottam, a sapkát majdnem letépte a fejemről a huzat. Mi lesz itt a koncert alatt?

 

A fennmaradó időt, ami egy óra volt, már tűkön ülve vártuk ki a légkondis öltözőbe. A ki-be járkálást felfüggesztettem, mert a húsz fokos hőmérséklet különbség komoly nyomokat tud hagyni fejben, tüdőben, izomban.

 

Szerintem állíthatom, hogy a Kerekes Band története során a legkomolyabb hangtechnikával állt színpadra. A színpad pedig egy gyors átszerelés után űrhajók kilövésére és fogadására is alkalmassá válhatott volna, nem is hagyhattuk cserben a szépen gyűlő közönséget. Irány a csillagok!

 

Hát a koncert alatt képletesen leszakadt az ég. Vagy valami hasonló. Szavakat nem nagyon találok egyelőre, ez amolyan szótlan emlék marad, de amit akkumulátor savval marattak az agyamba. Egy korábbi A38-as fellépésen említette egy hölgy, hogy kábé az látszik rajtam, hogy:

 

  • Hehe, nektek ott lent nincs brácsátok, nekem viszont van!

 

Eddig csak nevettem ezen a mondáson, ettől a koncerttől fogva viszont ez a való világ. Nesze nektek. Welcome on board! :)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kis időre maradtunk csak a fellépés után, a Marina and the Diamonds műsorát megnéztük. Magam részéről leesett állal figyeltem az elektronikus technikában rejlő, előttem eddig feltáratlan lehetőségek irgalmatlanul széles tárházát, illetve a főhősnő húsztonnás gránittömbök faragására is tökéletesen alkalmas, hibátlan hangját. Hogy komolyan mondom, arra legjobb bizonyíték K.Csabi érvelése:

 

  • Fülmonitorból nyomják. Mennyi lehet egy használható fülmonitor?

 

 

Vasvár (08.13.)

 

Irtózatos zajban ledőlni, többször könnyíteni az éjszaka során, valamint hajnalban a Voodoo People-ra ébredni. Valahogy így képzeljétek el a Kobucis este folytatását számomra. A reggeli fogmosás már a korábban említett mélyponthoz képest kábé a Himalája egy közepesen magas csúcsa volt. N.Csabival összeraktuk magunkat és úgy döntöttünk, hogy beszerzőkörútra indulunk: reggeli, sajtó, árnyék. Az előző nap már megkaptuk az eddig teljesen ismeretlen nyár egy kis darabkáját, reggel azonban a nap teljesen felcsavarta az addig takaréklángon üzemeltetett reaktorait és odarakta magát néhány csilliárd plusz hidrogénnel.

 

Dél környékén aztán begyűjtöttük a csapat szanaszét éjszakázó tagjait, akik már telefonban megígérték, hogy észveszejtő sztorikkal szolgálnak az elmúlt éjszakáról. Gondoltuk N.Csabival, hogy extrém részletekre is fény derül. Aztán nem csalódtunk: a történetekben szerepeltek nők, aztán nők és egy kevés nő is előfordult még úgy Siófok magasságában... No de most mit akartok, nem csajbanda a Kerekes!

 

A hétvége következő állomása Vasváron volt, egy remekbe szabott kis rétesfesztiválon. Kis város, nagy vendégszeretet. Viktor és Dani szerint is talán az egyik legjobban szervezett fesztivál lehetett, mert pl. Viktor hetente kapott valami ismertetőt, Dani meg még hangosítás-visszaigazoló lapot is kapott volna... vagy valami olyasmit. Olyannal életünkben nem találkoztunk még. Mégis a legnagyobb meglepetés az volt, amikor felfedeztem a zuhanyzókat az öltözőinkben. Hah! A többiek sörözzenek meg hasonlók. én most lecsapatom magamat, az fix.

 

Szó, tett, árvíz.

 

Az még egy kisebb probléma, hogy a zuhanyrózsa helyett mellette jött a víz és eláztatta az egész folyosót, a nagyobb probléma az volt, hogy csak hideg víz jött. Ha az megpróbáltam befogni, akkor nem lehetett irányítani, ha irányítottam, akkor meg mindenhová fröcskölt. Érzékeny helyekre is, bár előbb-utóbb oda is kellett nyilván. Ez nyáron talán nem baj, de mégis a kora tavaszi zempléni túráim jutottak róla eszembe: Rostallónál reggeli fürdés a négy fokos patakban. Volt huhúzás, meg sziszegés, meg nyilván vaskosabb kifejezések is repkedtek, azonban egy felfrissült ember léphetett a nagyközönség elé. Ezután már nyugodtan el lehetett merülni a szokásos, mondhatni menetrendszerű ökörködésben.

 

A fellépés előtt jelentős időmennyiség állt rendelkezésünkre, így szétnézhettünk a fesztiválon. A színpadon egymást váltották a helyi és környékbeli hagyományőrző együttesek előadásai, ami ideális alapnak bizonyult, hogy rétesezzünk és kipróbáljuk a rengeteg népi játékot. Még ami gyerekeknek lett kirakva, azokat is...

 

  • Ez mi? Ezt hogy kell játszani?

  • Aszongyahogy... - olvasom az ismertetőről - Fel kell állni egymással szemben és a rúddal le kell lökni a másikat a földre. Az nyer aki fennmarad a tönkön.

  • Aha.

  • De azt is írja, hogy mindenki csak saját felelősségére használhatja a játékot.

  • Aha.

  • Meg azt is, hogy kérdésével forduljon a kiállítóhoz. Na mi legyen?

 

Nyilván tudjuk.

 

A koncert kezdése előtt a szokásos beállás-hangolás következhetett. Addigra a fesztivál közönsége a vásárosokkal szövetkezve lassan hazaszivárgott. Már csak az igazán kitartó, elvetemült kenyérlángososok és a bugyi rétesesek tartották a frontot. Jelzem a réteseik eszméletlenek (volt vagy tizenöt féle) és Egerbe is jönnek a hétvégén. Meggyes, áfonyás-túrós, barackos-túrós, kapros-túrós. Nagyapám és az kedvenceim is, így mindent vittek. Aztán a szervezői réteseket is elfogyasztottuk, úgyhogy kezdhettünk is akár.

 

A kezdésre azért páran már visszaszálingóztak, és komolyan mondom le a kalappal előttük. Minden korosztályból ültek előttünk és nem menekültek el! Mondjuk kemény dió kicsi és üldögélő közönségnek játszani, Zsombor aztán keményen küzdött, hogy megmozgassa a fiatalokat, akik aztán a félidőnél csak megadták magukat és a lassan beálló estében már táncoltak is.

 

Így visszatekintve azt látom, hogy egy fejlődés részese vagyok. Az első megrázkódtatás után ez a második fellépés már sokkal gördülékenyebben ment, mi több a Hazafelé számnál némi katarzis érzésem is volt. Aztán még arra is rájöttem, hogy a vállalt böjtben nem az a legrosszabb, amit gondoltok ám! Sőt, az nem is probléma, konkrétan a sör/bor/pálinka egyáltalán nem hiányzik. A baj a lehetőség, mármint hogy kínálnak, mások isznak körülötted (zenekar, koncert-részvevők, fesztiválozók), te meg árválkodsz az ásványvizes palack mellett. Inkább hiúsági kérdés, de ettől még éppolyan nehéz, akaraterő kell hozzá.

 

A nap meglepetése Zsomborék rokonainak meghívása volt magukhoz, ami méltó befejezése lett a napnak. De arról már a a következő bejegyzésben írok.

Kobuci (augusztus)

A Kobuci már kábé olyan nekünk, mintha hazatértünk volna. Legalábbis abban az értelemben, hogy tudjuk mi vár ránk, mit hol lehet megtalálni és milyen közönség várható (otthon legalábbis tele a mosogató mosatlannal, a hűtő üres valamint a postás biztos akkor hagy ott egy ajánlott küldemény értesítőt). Nos ez a három tényező nem maradéktalanul érvényesült, vagy inkább úgy is fogalmazhatok, hogy egyik-másik túl jól sikerült...

 

A nagyöregek mindig azt mondták, hogy azokból a bulikból lesznek a legjobb emlékek, amik rosszul kezdődnek. Lehet benne valami, mert belegondolva alulról jönni felfelé mindig hálásabb. Igaz is, mi a fészkes fenének megy el az ember orvoshoz?

 

  • No, akkor vetkőzzön le, megvizsgálom!

  • Rendben – ing le, sztetoszkóp, szöszmötölés, stb.

  • Vérnyomást megmérték a lányok kint?

  • Nem.

  • Na akkor azt is nézzük! - szöszmötölés, pumpálás, várakozás.

  • Na. Magának nagyon lassan ver ám a szíve... viszont 154-es a vérnyomása!

  • ööö... az ugye magas?

 

Magas. Úgyhogy némi azonnali életmódváltozásra lettem felhívva. Kezdve azzal, hogy hanyagolnom kell a hűtött, színes és magas alkohol tartalmú italokat. Bumm, bele az arcomba. Ráadásul hétfőn hajnalban laborvizsgálat, közben három fellépés – ez akkor most hogy? Ráadásul az orvostól kifele jövet anyukám néz rám döbbenten.

 

  • Hát te?

  • És te?

  • Voltam kivizsgáláson. Magas a vérnyomásom.

  • Hm, a családban a férfiak mind stroke-ban haltak meg!

 

Köszi anyu, pedig már az előző nap is tisztítókúrát tartottam.

 

(A nap folyamán még sikerült felmarkolnom a megigazított vonóimat, azonban még korántsem örülhettem a birtokba vételnek, ugyanis még csak egy átmeneti javítás történt rajtuk. Jövő héten újra nekifutunk.)

 

Mindenesetre kemény napok elé nézek, leginkább azért, mert a fellépések előtt bevallottan szorongás ellen és izomlazítóként is használtam némi vörösbort. Ráadásul akkora tömeg várakozott a kapuk előtt, amire nem volt még példa szerintem. És mindenkit megvártunk, nehogy egy koncerttel kevesebbek legyenek.

Mondhatom teljesen új koncertélmények értek így, úgymond tisztán: nyilván tudatosabban figyeli az ember a zenét, azt hogy hogyan játszik, hol rontja el (hol rontja el NAGYON) a többiek és a közönség reakciója pedig más szemszögből látszik. Korábban hegytetőről és messzelátóval, most két méterről. Olyan dolgok is feltűntek, hogy pl. nem tudok táncolni. Összeakadok a kábelekkel, a saját lábaimmal, néha pedig konkrétan kukáznám magamat a színpadról.

A közönség imádnivaló, mindenkit közel éreztem magamhoz. Így a szürreális élmények csak a koncert végeztével zúdultak rám - a koedukált férfi wc-től a másnap reggeli ébredésig bezárólag.

 

Van abban valami bájos, amikor te állva maradsz és melletted mindenki százhússzal húz el. Jelen esetben a fellépés után maradó tömeg rendkívül gyorsan érte el a buli-módosult tudatállapotot. Valószínűleg én lehettem az egyetlen akinek ez nem sikerült. Kábé úgy álltam ott a tömegben, mint egy negatív világítótorony a nappali világosságban, ami fény helyett egy bazi nagy fekete lyukkal üzen a hajósoknak. Csak azok még nem tudják... Meg is talált mindenki, boldog és boldogtalan.

 

  • Szia. Bocsi, nagyon jók voltatok. Én most voltam először koncerteteken... de te úgy néztél ki, mint aki másnapos.

  • Szia. Köszi, de épp ellenkezőleg. Nem nagyon iszok mostanában.

  • Ja. Akkor az látszik.

 

Vagy ez:

 

  • Szia! Mi vagyunk azok akik megdobáltunk - nézek mögé, hogy kikről beszél, de egyedül van.

  • Nem emlékszel? Az A38-on. Aranytallérral.

  • Jaa. De emlékszek. Most is dobálhattatok volna valamit.

  • Mit?

  • Mittomén. Mondjuk Melba szeletet. Vagy párizsi kockát.

  • Tényleg. És milyet? Narancsosat, ananászosat?

  • Szigorúan csak ananászosat. Jó kis Mellba dobás lenne... khmm.

 

Az egész estében a legdermesztőbb azonban az volt, hogy amikor ribizliszörpöt ittam, akkor mindenki azt hitte, hogy minden a legnagyobb rendben, hisz mindenki rose-fröccsöt tolt, de amint egy Soproni szűz került a kezembe, azonnal ott termett valaki segítő szándékú.

 

  • Szia! Szoktam olvasni a blogotokat! Nagyon jó.

  • Ó, köszi.

  • Én is szoktam írni.

  • No?! Mit? Hova?

  • Én építészeti magazinokba írok, meg növényfalakat is tervezek.

  • Ú.

  • Amúgy erről a buliról is írnék.

  • Figyelj, szerintem nehéz lenne megfogalmazni építészetileg. Vagy növényfalakkal, azt hiszem.

 

A vége már nagyon kellemetlen volt - rázott a hideg, miközben mindenki körülöttem egy szál semmiben rázta. Csak egy forró, ízetlen tea segített, ami aztán végképp betette a kiskertkaput. Szerintem nincs lejjebb annál, amikor egy fellépés után a brácsás teázik. 

 

Száz szónak is egy felkiáltás a vége: Ó szent szürrealizmus!

 

Reggel a tükörben mégis meggyötört ember néz vissza rám: egy komplett Samsonite reklám vagyok... És hol a Quamatel-em?

 

Panyola

 

Nem tudom nektek mond-e az a név valamit, hogy Panyola? Ha nem, akkor itt az ideje bővebb ismereteket szerezni.

 

Én eddig azt hittem magamról, hogy kívülről-belülről ismerem Magyarország földrajzát (a vasérc, bauxit, kőolaj és földgáz, valamint barnakőszén piktogrammok még megvannak?) és szerettem úgy gondolni magamra, mint a térképek nagy ismerője. Eddig. Önbecsülésem és hiúságom azonban megérdemelten komoly csapást szenvedett, amikor buszunkkal megérkeztünk az olcsvai komphoz.

 

 

Idilli környezet, megrohantak a régi emlékek, több Tisza túráról, kenuzásról és sátrazásról. Nagy hangon magyarázni kezdtem, hogy itt állunk a Tiszánál és hogy felsőfolyású jellegéből adódóan a sodrás így meg úgy. Meg amúgy. A parton csendesen üldögélő helyi bácsi közben csak sandán figyelt, magában szerintem kiosztotta a városi nagyokosnak járó sallert, mert az olcsvai komp a Szamoson van, vagyis mi a Szamosnál várakoztunk, mint később kiderült. Amúgy Panyola onnan még nyolc kilométerre fekszik a Tisza meg háromra. Na ennyit a földrajzról, ülj le fiam, egyes.

 

A vidék gyönyörű, az emberek kedvesek és vendégvárók továbbá Panyolán van egy komoly pálinkafőzde is, ott készül a Panyolai Elixír.  Így nem volt nehéz beilleszkedni a fesztivál hangulatába:

 

  • Na, üljetek le. Itt lehet enni.  Mit isztok?

  • Ööö.. izé... ásványvizet...

  • Na. ne vicceljetek alma vagy szilva?

 

Alma. Aztán még egy.

 

A koncert kezdéséig rengeteg időnk volt. Bóklásztunk, magam legszívesebben kiterítettem volna egy pokrócot, és elheveredtem volna rajta. Mindannyian élveztük a lassan hűlő estét, a zsivajt és a sülő ételek füstös illatát. A fesztivál közönsége is hasonlóan érezhette magát a szárnyát csattogtató fapillangót tologató kisgyerektől kezdve a Szophoklészként önmagában dramatizáló Lajkó Félix hasonmásig. Nem ragozom, mindenki érezte már, hogy jókor van jó helyen, és valahogy minden tökéletes. Flow.

 

Meggy.

Barack.

Alma.

Szilva.

 

A színpadra emlékeim szerint már némi nehézséggel jutottam fel, azonban egy biztos pontot elfoglaltam és védtem. A probléma jellege viszont azonnal megváltozott, amint kiderült, hogy a vonóm megadta magát. Szegényben megpattant valami, mert a szőr úgy lógott róla, mint a szatyor füle. Pánik, reggel még semmi baja nem volt, francbamá', detox egy szempillantás alatt. A Sors azonban figyelt. Előttünk ugyanis az Ethnofil lépett fel és azonnal ki tudtak segíteni egy jó brácsavonóval. Igaz is, nem is tudtam árajánlatot tenni rá, mennyiért vesztegeti vajon Ádám? Mivel az utolsó akadály is elhárult a kezdés elől, bele is csaphattunk. Valamiféle hasonló szalagcímekre készültem másnap:

 

Furulyájával verte el a Kerekes Band frontembere a plüss kacsát!

A brácsás folyamatosan röhögött!

A tomboló tömeget a biztonsági őrök nem tudták megfékezni!

Ismét színpadon a tömeg!

 

A show alatt mindenki felszabadultan érezte magát, a színpadon és előtte is. Volt ott egy csapat a tömegben, akik egy plüssből vagy valami hasonló anyagból varrt libát lobogtattak a tömeg felett. Na ez a liba valahogy felkerült Zsomborhoz és ő tényleg sok mindent elkövetett vele, többek között elnáspángolta, hogy csak úgy porzott. Mi meg csak a hangszerek biztonsága miatt nem fetrengtünk a nevetéstől...

 

A hajnali ködből előbukkanó lovasroham képe nem tudna úgy belém égni, mint amikor megindul a tömeg a színpadra. Azt hiszem Zsombor fejben valami vízilabdameccset játszik a biztonsági őrökkel. Legalábbis az állás szerint: első negyed Biztonságiak – Kerekes Band 1:3. Megint felhívta a tömeget, mire a biztonságiak válaszul lekapcsolták a fényt meg hasonló, a tömeget pedig szigorú szemöldök összehúzás kíséretében példásan levezették a színpadról. Itt szeretnék köszönetet mondani annak az ismeretlennek, aki tartotta a mikrofont azután, hogy már lábbal nem tudtam. Az incidens után pedig hosszú másodpercekig kellett küzdöttem azért a mikrofonért, mert alulról valaki mindig meg akarta szerezni.

 

Miután felszántottuk a színpadot és a rock&roll magvait elvetettük, jóleső érzéssel vonultunk be az öltözőbe.

 

Alma.

Dió.

 

Kalandjaink itt nem értek véget: beszélgetésekbe keveredtünk, expedíciót szerveztünk némi étel beszerzésére (de így tett más is, mert mire N.Csabival a pörköltös üsthöz értünk, már csak a hűlt helyét találtuk). Na mindegy, irány a kocsma! Ott aztán ittas hallgatóság esett neki N.Csabinak:

 

  • Figyelj má'! Hallottad a Kerekest?

  • Igen. Hallottam – jött a némileg meghökkent válasz.

  • Jók voltak.

  • Hát...

  • De már nem az igazi. Már nem azok akik régen voltak.

  • No? - meghökkenés megint

  • Figyelj, má' csak a pénzé' csinálják – súgja N.Csabinak.

 

Erre aztán nem tud mit mondani az ember, inkább a röhögéstől fuldokolva issza a sört. Viktor közben beszélget a sarokban, mikor egy feldúlt hölgy ront rá:

 

  • Engem ezen a fesztiválon mindenki csak meg akar dugni!

  • Ööö...

  • Unom már, elegem van belőle, hogy csak a szexre kellek a pasiknak! - ebben a pillanatban egy szintén ismeretlen, ám annál jobban elázott fiatalember hajol közbe:

  • Jól halottam, hogy szexről van szó? - mire zavart szünet a válasz.

  • Figyelj' – mondja a fiú a lánynak és elkezdi a pénztárcájában lévő pénzt keresgélni - Figyelj, van itt nálam izé...  négyezer négyszáz forint. Ennyiért megcsinálhatlak?

 

Zárásként azért tisztában kell lenni azzal, hogy Panyola a világ egyik legjobb helye ám! A polgármester kimondottan büszke, hogy van egy „stresszmentes terület” a falu határában. Na nem a világ vége, de onnan már jól látszik és se wifi se mobil nem működik ott. Ha veszel egy házat a faluban, kapsz hozzá egy darab Szamos partszakaszt is, a boltban pedig a legtermészetesebb, hogy kávét csinálnak neked, és azon sem csodálkoznak, ha másnaposan tántorgó fesztiválozók éppen fürdőgatyát szeretnének vásárolni a kenyér mellé...

 

(töredékek egy szédűt estéből)

 

Biztonságiak - Kerekes Band 0 : 2

Mindenki tudja, milyen az az érzés, amikor jogosan osztják ki azért, mert valami rosszaságot követett el. Mentségemre szolgáljon, hogy nem csak engem durrantotak le, hanem gyakorlatilag mindenkit, de ugye ez kábé olyan védekezés, mint amikor kettest vittél haza környezetismeretből és anyu meg apu kérdezi, hogy akkor ez most mi, te meg mondod, hogy a Kovácsovics Lacikának is, mire jön a saller. Ez esetben no more drink... Na de hogy mi történt? Viktor kiosztotta a bandát, mert trehány disznó mindenki.

 

Adott egy busz, amibe több ember (fő esetben zenész) van bezárva hosszabb ideig. Az út is hosszú és unalmas, enni is kell, meg inni is kell stb. és így össze is koszolódik a jármű. Belülről. A tényt súlyosbítja, hogy hazafelé még több hulladék keletkezett, és hullafáradtan már senkinek sincs ereje takarítani. Így másnap a szanaszét szórt tökmaghéj, a csokipapír, rágópapír, szendvicsmaradékok, több flakon félig beleivott ásványvizes palack és a kiömlött bor olyan látványt nyújt, mint egy egyetemi előadó egy átlagos nap végén. Na jó, mondjuk zh után...

 

És akkor azt érzi az ember, hogy cselekednie kell! Egy jármű takarítás pénteken!

 

Szóval úton Miskolc felé, a Factory Fesztiválra. És talán először az életben nem rándul görcsbe a gyomrom a cementmű látványától. Sokat segített az is, hogy a másik oldalon ültem így nem is láthattam. Amúgy pedig izgalmas esetének néztünk elébe, hisz kémeink jelentése szerint várható volt, hogy megjelenik majd Magyarország valószínűleg első rajongója, aki Kerekeses logót tetováltatott magára, valamint kábé két méter közelbe kerülhetünk majd Fluor Tomihoz... Átérzitek, ugye?

 

Korábbi beköszönő posztomban említettem, hogy majd mindenféle szerszámmal szétszedjük a fesztivált, azonban erre nem volt szükség. Az egész hely hangulatát, stílusát és életérzését (ez most nem irónia) áthatotta a pusztuló szocialista csúcsipar maradványainak félhomályba, sötétbe boruló romjai: meddőhányó, ide-oda görbülő sínek, felhajtott sorompók, széttört ablakok és lámpatestek. A permanens balesetveszély néha szó szerint is a levegőben lógott. Nem kellett ide flex se feszítővas... úgyhogy maradtunk a hangszereknél.

 

Időközben tényleg volt Fluor T. valamint befutott a tetkó is. Íme:

 

 

 

Ennél a képnél készültek durvábbak is, de azokat egyelőre a cenzori hivatal tekinti át, hogy közreadhatók-e. Reméljük, hogy igen! Kábé egy órát játszhattunk, a zenekarok szigorúan követték egymást, és utánunk is még vagy két együttes lépett fel, szóval be kellett tartani az időkeretet. Aztán sikerült megcsinálni a balhét.

 

Visszataps számként az Ethno Funk ment egy kis Insomnniával megtoldva. Zsombor a koncert alatt egyébként körbe és fel-alá is mozgott színpadon, a színpad előtti árokban, pacsizott meg hasonlók, aztán az Insomnia feldolgozás közben úgy gondolta, hogy hajrá, gyertek fel a színpadra bulizni (by Taliándörögd)! Azzal a gondolatot cselekvés követte, széthúzta a kordont, mire a tömeg tizenhárom milliszekundum alatt elindul a színpadra. Pont rajtam keresztül. Képzelhetitek, mint bálásruha vásárt megnyitó boltvezető, aki „A mai napon 70% árengedményt adunk!” szlogen és a friss árukészlet csábító erejére csak ajtónyitáskor, a kinti haragos tömeg láttán döbbent rá. Döntenem kellett: magamat vagy az effektek épségét vagy a sört védjem... A biztonságiak pedig már csak a kezüket tárhatták szét, szegény színpadfelelős meg azon imádkozott, hogy a színpad össze ne szakadjon, mert nem számoltak plusz másfél tonna ugráló őrülttel.

 

Aztán el is lettünk küldve a jó büdös francba.

Keszthely, borfesztivál, Kasza Tibi ajánlatai (08.03.)

Elgyötört lelkiállapotban kerültem a buszba. Gondoltam majd valahogy sikerül túllendülni rajta – zene és bor, általában jól alkalmazható csodaszerek. Talán csak a túladagolástól kell kicsit tartózkodni. Ez nem sikerült, ugyanis az előző napokban fülembe jutó dallam kiverte a biztosítékot és kénytelen voltam folyamatosan egy zeneszámot hallgatni. Lehet, hogy a totális elbutulás útjára léptem, vagy nem tudom mi (Budapesttől a fél országon át „repeat” üzemmódban volt a lejátszó, fásult tekintettel néztem, hogy e Fejér megye, e Veszprém megye, e Somogy megye, e Fújnak a fellegek, e Zala megye), szóval azt hiszem megtaláltam a blog himnuszát, hallgassuk együtt, legalábbis addig, amíg a poszt végére értek! :)

 

 

Az újrakezdést megelőző időszakban kitaláltam, hogy mi a baj ezzel a bloggal. Csak arról szól, ahogy én láttam vagy hallottam az eseményeket, a többiek élményei kimaradnak, ráadásul a maradék emlékek sem maradnak meg bennem. Komolyan mondom valami kamerát vagy diktafont kéne vinni magammal. Az út közben olyan sztorizás megy néha, eszem megáll. Pl. Zsombor tudna mesélni rettenetes történeteket, mint amikor megkereste őt az MTI-től egy női hölgy:

 

  • És hol játszanak Horvátországban?

  • A Spancirfest-en.

  • És a zenekarból mennyien mennek?

  • Mindenki. (ez de hülye kérdés, hát mégis mennyien..)

  • És az új album bemutatója lesz? Mi is a címe?

  • What the Folk?! (de felkészült vagy anyukám)

  • Hogy? Vad Folk?

  • Nem, What the Folk.

  • Vad a folk?

  • Nem, What the Folk. (süket is)

  • Ja! Waddöfók! Ja értem, angol.

Keszthely. Georgikon, Festeticsek, a Balaton eleje (vagy vége, jogos) ahol kiskorunkban tesóm a vízibiciklin üvöltött, mert nagyok voltak a hullámok, és persze a hévízi fürdőzők. Beléjük is futottam rögtön. Amint pakolásztunk a színpadra felfelé, egy hölgy keveredett velem eszmecserébe:

 

  • És milyen zenét fognak játszani? (ajjaj)

  • Ööö.. izé.. hát világzenei alap...

  • Miért nem népzenét?

  • Mi ezt játszuk.

  • Milyen népzenei alapja van a zenének? (baz, mi ez, vallatás?)

  • Erdélyi, meg moldvai...

  • Á, moldvai. És a hangszerek? (ez a nő biztosisten bíró, vagy komisszár volt)

  • Hát kérem többnyire népi...

  • De az ott egy dob és ez meg itt.. (mutogat)

  • Igen az ott egy basszusgitár, de mint mondtam többnyire népi hangszereink vannak, mint furulya, brácsa és koboz.

  • De a dob, meg ez.. (megint mutogat)

  • Ez van kérem.

  • Akkor ez egy olyan fiataloknak szóló zene?

  • Én inkább azt mondanám, hogy amolyan tánczene. Hmm.. tetszik menni? Keziccsókolom.

Vagyis ha nem is tömeges mértékben de bevált a korábbi jóslatom, hogy lesznek bírálóink. De hát aki nem akarja az ne hallgassa, és vonuljon félre az amúgy kiváló borfesztivál még kiválóbb borait kóstolgatni.

 

Kis színpad fogadott bennünket, az előttünk fellépő néptáncegyüttes szanaszét rúgta a port rajta, kicsit tartottunk tőle, hogy hangzásilag nem lesz kiemelkedő, de minden nagyon jó volt. Eleinte alig voltak a színpad körül, mondjuk ebben az is hibás lehetett, hogy tököltünk a beállással, de aztán igazi közönség alakult ki körülöttünk. N.Csabi a hangszerbalesete óta gitárt alkalmazott, mondta is, hogy jujjdejó, hogy negyed olyan súlyos a cucc, mint a villanykoboz. Zsombor a múltkorról kipróbált buborékfújó pisztolyát többször is bevetette a közönség legnagyobb röhögése közepette, én ugráltam, ahogy csak tudtam, mondjuk jó volt utána lerogyni és a maradék borokat meginni. Egy koncert utáni beszélgetésből elcsípett foszlány aminek szereplői felsőfokú zeneiskolások és N.Csabi:

 

  • Szia! Nagyon jó volt a koncert, nagyon jól játszottál az udon.

  • Ez koboz, de köszönöm.

  • Hú, jól szólt – így egy másik – szépen játszottál a lanton.

  • Köszi, de ez koboz.

 

Ja és Kasza Tibi ajánlata a nyár slágerének szövegéhez: nyár, Balaton, szerelem, buli.

 

Na hát így.

 

 

 

 

Újra úton a száguldó cirkusz!

 

Kisebb szünet után majdnem turnéra indul a banda. Ma (szerdán) Keszthelyen szomorítjuk a csendes borozgatásokhoz és lassú vízhez szokott Hévízről átruccanó közönséget, hogy aztán csütörtökön flex-szel, csavarhúzóval és fejenként egy-egy kalapáccsal essünk neki a miskolci Factory bulinak. Pihenni ezután sem lehet, hiszen pénteken Panyolára megyünk, elsősorban megkóstolni a pálinkafelhozatalt, másodsorban némi vidámságot árasztanánk, de addig még sok idő van hátra.

 

Szombaton gimis osztálytalálkozó – szerintem súlyosabb mindennél, ezért belefér a turné profiljába, így ide is – vasárnap pedig Kőszeg. Hát nem tudom, találhattunk-e volna egymástól távolabbi helyeket fellépések megtartása céljából.

 

(Tudom, igen.)

 

update: Kőszeg csak az én elmémben létezett, de már elmúlt, szóval Kőszegre nem megyünk.

 

 

Mi minden történhet (még) a negatív póluson?

 

 

Milyen károk keletkeztek eddig ebben az évben Kerekes Band szinten?

 

effekt törés 2x

effekt hiba 2x

csomag elhagyás (reptéri) 1x

hangszer repedés 2x

pulóver elhagyás 1x

dobszőnyeg elveszítés 1x

mikrofon állvány elveszítés 1x

húrszakadás 3x

kábelproblémák 2x

kiömlött sör 1x

 

ps.: ha valami lentről látszott még, hát akkor írjátok meg! Kösz.

 

:)

 

Szikra Bp. (2011.03.11.)

 

Megkaptam, hogy nem írok bejegyzést egy ideje, és tényleg. Jogos a felháborodás, szeretném jóvá tenni hibámat. Óriási mennyiségű elmaradást kell pótolnom, de legalább lesz mit olvasni!  

 

Nem tudom, valaha játszottatok-e olyan számítógépes játékkal, mint mondjuk a Wolfenstein, vagy bármelyik Beholder, de említhettem volna a Counter Strike-ot is, nyilván. Szóval? Csak azért kérdezem, mert a Szikra, mint komplexum, pont olyan volt nekem, mint egy ilyen kalandozós, rohangálós, eltévedős hely. Sohase tudtam megjegyezni merre járok és hogy merre kellene menni. Már azt hittem, hogy megtanultam az utat, amikor balra fordulva a bár helyett egy wc-t találtam, máskor pedig egy lépcsőn felérve a tánctér helyett  használaton kívüli régi színházi kellékbe botlottam. A végére így aztán csak a biztosra mentem, és a feltérképezett, emberek által gyakran használt útvonalakon jártam én is. Talán azóta is ott bolyonganék, mint a Szikra Fantomja, vagy mittudomén…

 

Amúgy kiváló a hely: egy szot-szálló és egy űr-bár szerelemgyermekeként látta meg a napvilágot. Egy régi mozi volt azt hiszem. A központi mozitermet kibelezték, pusztán maradt, abból lett aztán a dühöngő, a vászon előtt pedig a színpad. Ideális bulizós hely. Én csak később érkeztem, a többiek után jóval, mert melóm volt otthon, de az arcukra tekintve nem hittem, hogy sokmindenről lemaradtam volna. A beállás még kanyarban sem volt, mert egy táncelőadás elfoglalta a színpadot, úgyhogy várni kellett. Ráadásul az előttünk zenélők is akkor lapátolták fel a felszerelésüket a színpadra – szóval ismét egy amolyan várakozós bulira volt kilátásunk.

Némi csúszással kezdtünk, némi hangolási problémák akadtak időközben, a fények és a díszlet is jól adta, valószínűleg jól sikerült a muzsikálás is, mert volt tánc is. A hely még bejárattatás alatt van, de ígéretes, a több ponton is megtalálható italmérésekben pedig kellemes meglepetésben részesülhet mindenki, akit érdekelnek a ritkaságok.

Az éjszakai buszozás vidámságai pedig szépen zárták a hajnalt.

 

Egy régi március 15-e emlékére

 

Tavaly volt egy ígéretem, hogy a március tizenötödikei ünneppel kapcsolatban még írok egy beszámolót. Tavaly egy Mezőkeresztesi megmozdulásról írtam, idén – kis késéssel ugyan – egy bélapátfalvi ünnepségről tudósítanék. Úgy tiz-tizenegy év mélyéről...

 

Hát, az úgy volt, hogy megkérdezték, hogy lenne-e egy népi banda, aki kicsit fel tudná dobni az ünnepség hangulatát és hát valahogy ránk esett a szervezők választása. Vannak olyan márciusok, amikor iduskor már borsót vetnek (saját tapasztalat), de természetesen az sem ritka, amikor az ember belefagy a gatyájába, mert a sarkkörök környékéről még látogatóba érkezik egy-két komolyabb hidegfront. No ez az ünnepség egy olyan napra esett, amikor a Bükk felől olyan éles szél fújt, hogy a napokkal korábban felolvadt talaj kezdett kásásodni. Nyilván, mint zenészek egy félreeső területen álldogáltunk, konkrétan egy bokáig érő sárral teli facsoport közepén. Mondjuk már az elején sem akaródzott kiszállnom az autóból, mert úgy fújt a szél, hogy az álló autót rázta...

 

Megkaptuk a sorrendet, vártuk a sorunkat. A fő elképzelés az volt, hogy egy adott időpontban néhány katonanótát zenélnénk, majd amikor a hivatalos részt véget ér és elérkezik a tűzijáték, akkor az alá hangulatfestő zenét szolgáltatnánk. De mint minden írott terv, hát ez sem úgy vált valóra, mint ahogy azt elképzeltük.

 

Tizenötödikén hétkor már sötét van. Nyilván ez a terv része lehetett, hogy a tűzeső szép és látványos lehessen, és össze lehessen kapcsolni az ünnepséggel közvetlenül. Jöttek is sorba a válogatott komoly emberek, sorolták a dicső múltat meg hasonlók, mi közben odadermedtünk a hangszereinkhez és lábunk körül már jégvirágok sarjadtak egyre terjedő alakzatban. És persze a szél csak fújta a magáét. El is érkezett a katonanótás részünk, és hát na, úgy szólaltunk meg, mint egy... hagyjuk. Mindannyian elkínkeserveskedtük szanaszétfagyott hangszereinken a katonanótákat, majd tovább vacogva vártuk a végkifejletet.

 

A tűzijáték szóra valahogy felbolydult az ünnepségen résztvevő tömeg, mindjárt nagy mozgolódás támadt.

 

- Most pedig megkérek mindenkit, hogy fáradjanak át a bolt elé, ahol látványos tűzijátékkal zárjuk az estét! – szólt bele a polgármester, mire a rendezvény helyszínétől mintegy harminckét méterrel arrébb vonult a tömeg. A gyakorlottabbak csak a fejüket fordították a megadott irányba. Az említett bolt udvarán már készültségben állt a tüzérség továbbá hadosztálynyi elfüstölni való töltet, rakéta, görögtűz és egyéb tüzes jellegű megoldás, kezdetét is vehette a zárótűz. És e pillanatban megint minden összejött.

 

Már nem tudom kinek jutott eszébe, hogy van nálunk egy cd, még a korai művekből, és mi lenne, ha a hangosítók beraknák a lejátszóba és mi meg úgy tennénk, mintha játszanánk, hisz mindenki a tüzeskedést figyelte és talán biztosabbnak tűnne az előadás is. A hangosítók szerint sem volt rossz ötlet, így hát megtörtént a csel. Amit még azzal fokoztunk, hogy mindenki továbbadta a hangszerét a tőle jobbra állónak. Na innentől képzelhetitek milyen hangulat uralkodott el közöttünk.

 

A szél közben egyáltalán nem csillapodott, ráadásul a lövedékek, rakéták füstjét pont felénk fújta. Hát, ha láttatok rossz, igazi nyolcvanas évek elejei klippet, akkor lehet valami fogalmatok arról mit láttunk mi: fúj a szél, pernyét, füstfelhőket több hullámban az arcunkba, közben játszunk, a szél szaggatja a kabátunkat, ráadásul a fellőtt rakétákat is lehajigálta az égről a vihar. Nyilván közénk. Úgy kapkodtuk a fejünket meg a lábunkat, hogy egy-egy izzó rakétadarab nehogy ránk essen, vagy bele ne lépjünk valami parázsló robbanófejbe, amiket aztán úgy kellett arrébb rugdosni...

 

Szóval mókás volt, igazán kár, hogy nem vette fel senki valami rögzítőeszközzel...

 

 

Memo

Valamikor, még igazán az előző évezred végén, még középiskolába jártam, szóval régen, egy beszélgetés során megkérdezte tőlem egy barátom, de tényleg kábé így:

 

  • Nem alakítunk egy néptáncegyüttest?

  • De. És mit táncolnánk?

  • Néptáncot.

  • Igen?

 

És valóban, nem kellett pár hét, összeállt a csapat. Igaz, kellettek hozzá lányok is, és itt most nem csak mint táncpartnerre gondolok, hanem mint a háttérben szervezők, mint Lucrezia Borgia, aki megszervez a mosogatáshoz hasonlóan minden olyat, amihez férfiember nem ért - tanárt, zenét és termet.

 

Igazából tehát első lépéseimet a tánc jelentete a zene felé, azonban ha jobban belegondolok, akkor mégiscsak a népzene. Jóvan, volt beatles, meg Rolling Stones és Nirvana is, de a gimis discoból egy idő után elege lett az embernek. Az más kérdés, hogy az elektronikus tánczenével egyidejűleg ismerkedtem meg a népzenével, és ez alapos irányba állító pofonnak hatott. Történt ugyanis, hogy egy álmos, unalmas délután lófráltam a suli aulájában, és hát látom, hogy a máskor istenített hangtechnikai berendezések (értsd magnó és keverő) gazdátlanul pihennek az aula végében felállított színpadon. Hmm, áram is volt, hangosítás bekapcsolva, több, mint gyanús. És akkor jön fent említett barátom, és mondja, hogy lehet használni, mert már csak két informatikus szakkör van valahol a második és a harmadik emeleten, úgyhogy megszólaltatható a cucc.

 

Á-háá.

 

  • Múltkor ígértél egy kazettát. Valami népzenével.

  • Ja igen. De ne hangosan játszd, mert az infósok! - ezzel elszaladt, hogy aztán tüstént hozza a kazettát.

  • Köszi! - majd kis szöszmötölés után beindult az a folyamat, ami máig hatóan befolyásolta életemet.

 

A play gomb megnyomásával és a zene felcsendülésével valami olyan dolog történt, ami nem kifejthető szavakkal, így csak a körülmények leírására hagyatkozok. A zene egyszerű volt, a szöveget eleinte nem is értettem, de mégis olyan ereje volt a harmóniáknak és a ritmusnak, ami megpecsételte jövőbeli lehetőségeimet. Annyira elmélyedtem a zenében – főleg, hogy az aulában csengett-bongott, visszhangzott minden, mint egy oratórium a bazilikában – hogy nem is észleltem, hogy már majdnem teljes hangerővel szaggatott a felszerelés, és riadtan jelzett barátom...

 

  • Ez mi? - rivalltam rá..

  • Nem tudom, én is csak úgy kaptam.

 

És tíz évig nem is tudtuk meg mi is ez a zene. Csak pár éve tudom, hogy miről volt szó akkor, de beleborzongok, hogy mi-minden történt azóta! Annak zenekarnak cipeltem a cimbalomját, szedtem a belépőjegyet a koncertre, később táncoltam a zenéjére és nyertünk különdíjat vele, majd még később együtt léptünk fel több helyen... Számomra ők maradtak az egyik példakép, de azt hiszem jó okom volt rá:

 

Folkbeats - Fáklya Klub (2011.02.19.)

 

Szombathelyről elindulva mielőtt elhagytuk volna a város határát jelző táblát még betértünk egy étkezdébe. Köszönés, ülünk le, senki felénk nem néz, majd egyszer csak a pincér hölgy két bazi nagy levesestállal megtámad bennünket. Később húsokkal, kávéval is és sörrel is, miközben a háttérben kuporgó könyvespolcról leemelve Lenin összesből meg a hatvanas évekből itt maradt állam- és jogelmélet tankönyvből csemegéztünk. Hm, majdnem jó volt savanyúságnak... Ettetek már menzán, kifőzdében, kínainál? Most nem a kulináris élvezetekre akarok következtetni, hanem arra, hogy mikor kijössz az étkezdéből és nem esel keresztül azonnal egy alapos vegyi tisztításnak, akkor jelentős ideig dől belőled az a semmivel össze nem téveszthető zsíros-olajos-kajaszag, amire Egerben pl. azt mondják a hátad mögött: aha, ez is az Express-ben evett. Bár néha nem is a hátad mögött.

 

A Fáklyába elég lett volna hat-hét körül megérkezni, de mint később kiderült még jobb lett volna kilenc harmincra megérkezni. Négytől ugyanis a látványos semmittevés, zenehallgatás és tüntető olvasás lett az osztályrészünk. A helyszínen épp a Folkbeats tehetségkutató fesztivál egyik fordulója (elődöntője) zajlott és népzenei, valamint világzenei bandák csaptak a húrok közé. Irtó hosszú ám, és elképzelhetetlenül fárasztó a várakozás, ráadásul a pénztárcádnak sem tesz igazán jót: fogyasztasz kis ezt, azt, bevásárolsz ruhát vagy éppen könyvet... Ha pedig különösen ügyes vagy akkor felhívhatod a hangtechnikus figyelmét arra, hogy vigyázzon értékeire, mert könnyen zsebtolvajok emelhetik el azokat.

 

Valamikor úgy fél nyolc körül – miután lezajlott az értékelés és kiderült kik jutottak tovább – megélénkült a mozgás szerte az épületben. Emberek áramlottak a pultokhoz, más emberek a kijárat felé, egyesek pedig a backstage-be. Erről jut eszembe, a backstage területe tűzvédelmi okokból gyakorlatilag meg lett felezve, úgyhogy Barbaróékkal egymást kerülgettük. No nem mintha ez baj lett volna, hanem konkrétan nem volt elég hely mindannyiunknak.

 

Lassan, igen lassan ment a készülődés, valami elromlott a színpadon, Barbaróéknak újból neki kellett futni a beállásnak, teltek a percek, aztán még vártunk egy kicsit, hátha gyűlik a tömeg. Kétségtelen, hogy gyűlt, de mire mi jöttünk volna, addigra tömeg is elfáradt. Az eredetileg kilenc órás kezdésből lett egy tizenegy órás kezdés. Számomra ez értelmezhetetlen. Minek harangozzák be olyan időpontra a kezdést ami köszönő viszonyban sincs a realitásokkal. Ez elsősorban a közönséggel kicseszés és csak másodsorban velünk... Mégis mit válaszoljon az ember a beállás alatt hozzáfordulóhoz, aki jelezte felé:

 

  • A Metallicára sem vártunk ennyit...

 

Jogos, igen, de mondjuk a Metallica előtt nem az AC/DC lépett fel. Khmm.

 

Fél egy körül végeztünk, alaposan kidolgoztuk magunkat a színpadon. Még eltartott egy kis ideig mire rendbe szedtük magunkat – beszélgettünk, ismerkedtünk – és elindultunk haza. Azt hiszem negyed ötkor dőltem be az ágyamba, mint egy zsák malactáp. Egy ilyen hétvégének azonban vannak olyan hatásai, amit csak napok múlva tudsz kipihenni. Ráadásul telihold is. Aauúúúúú!

 

Szombathely (2011.02.18.)

 

Az Eger-Szombathely távolság térképen háromszázötven km, ami már nem is távolság nekünk. Szétültük már párszor magunkat, egy ilyen távolság már fél fogunkra sem elég. Biztos átéltétek már azt az érzést, hogy egy hosszú út után olyan leverten kászálódtatok ki a kocsiból, buszból, mint akit oldalba vertek egy evezőlapáttal... Ez szerencsére nem történt meg velünk.

 

A szombathelyi Agora Savaria Filmszínházba volt meghívásunk. Bevallom volt már fellépésünk moziban, vegyes érzésekkel voltam emiatt. Leginkább attól tartottam, hogy a padlóhoz szögelt székekkel teli teremben lesz az előadás, ráadásul a székek jó magasan felénk tornyosultak víziómban. Aztán kiderült, hogy kanyarba' se' lesz erről szó, mert a mozi aulájában már várt az összerakott színpadtechnika. Oké, gyors körbejárás: bárpult a tömegeknek, feltöltve pattogatott kukoricával, hátrébb komolyabb bár, ééés... csapolt belga meggysör... Most be is fejezhetném a beszámolót, mert már most, így is kerek a történet, de azért történt még ez-az, ami talán érdekes lehet.

 

Elég korán érkeztünk meg, mégis jól elhúzódott a rendelkezésünkre álló idő. Folyamatosan bíztunk benne, hogy egyszer csak beözönlik több száz ember, és majd tetőszaggató buli keveredik ki az este végére, de a képzeletbeli tömegek egyszerűen nem akartak előbújni. Nagy bánatomban az útitárs Svejk című könyvhöz, és az abban a repülő féltégla kinetikai energiájának megfelelő ökörségekhez folyamodtam. Kezdés előtti fél órában még tényleg nem láttam sok embert. Kezdés előtt így aztán hátravonultunk, hogy a titkos szeánszunkat megejtsük (értsd: mindenki megihatott egy korty töményebbet). Kicsit később bejött a főszervező:

 

-Egy vendég már távozott, és visszakérte a jegye árát – jegyezte meg.

-Miért? Már ennyit késtünk volna? - rémültünk meg mindannyian.

-Nem igazán, még csak nyolc perc a csúszás.

-Az olyan sok?

-Nekem egyáltalán nem, sőt akár még várhatnánk félig is.

-Akkor?

-Hát az úr említette, hogy neki kilenc-harminchatkor megy a busza.

-De erre kis időre is megvette a jegyét? - visítás.

 

A színpadra fellépve azért meglepő volt a megjelentek száma, ugyanis valahonnan, hirtelen előbukkantak egy csomóan. Eddig filmet néztek, vagy hátul múlatták az időt a bárban, vagy elrejtőztek a hangosító pult mögött – nem tudom. Máris virgoncabb hangulatba kerültem, kerültünk. Olyannyira, hogy az alaposan lerögzített borospohár, benne némi vörösborral le is esett és szét is tört. Igaz, hogy az is kellett hozzá, hogy a 14 Pengő alatt szökdeljek vagy kettőt. Amit azonnal abba is hagytam a baleset következtében. Tessék, így engedje el magát az ember...

 

A fellépés után jó volt kicsit beszélgetni, de hajnal egy körül már nem tudta semelyikünk sem eldönteni, hogy akkor most álmos vagy éhes. Ezért a nap zárásaként elmentünk egy olyan pizzériába, mai hajnal háromig üzemelt. Először csak azon csodálkoztam, hogy milyen sokáűig vannak nyitva. Aztán azon, hogy milyen kitűnő a konyha. Aztán meg azon, hogy az eddig valahogy a figyelmemen kívül maradt csigalépcsőn lelibegett szó szerint egy szál semmiben egy szőke hölgy, majd persze vissza. Dermedten figyeltünk, a szomszéd asztalnál kisebb botrány alakult ki amiatt, hogy férjuram tekintete a kelleténél tovább időzött a lépcső irányába...

 

-Elnézést, megkérdezhetjük mi van az emeleten? - érdeklődtünk óvatosan a pincérnél.

-Disco. Táncoslányok – felelte rezignáltan.

-Hm. Zártkörű buli van fenn?

-Nem, kérem, ez egy night club.

 

Azzal a tudattal hajthattuk fejünket álomra, hogy az aznap sem múlt el anélkül, hogy több, ám maradandó hülyeség ne történt volna velünk.

 

sajtó1

sajtó2

 

fotók

 

 

EGAL, Eger (2011.02.16.)

Közeledik az új album megjelenése. Gőzerővel haladnak a dolgok abba az irányba, hogy a végén még tényleg megjelenik az új anyag. Az utóbbi időkben már egyre többet játszottuk az új számokat, ám a megjelenésig hátralévő időben egyre többet lesznek hallhatóak, mint legutóbb az EGAL-ban, vagy a rádióban.

Akit a horror érdekel az ugorjon az utolsó bekezdésre.

Nem tudom, hogy olvastátok-e a Galaxis útikalauz stopposoknak az a részét, ami amúgy a Vendéglő a világ végén-ben van, amiben arról ír a szerző, hogy a Katasztrófasújtotta Terület nevű együttes adott koncertet. De inkább álljon itt egy idézet:

 

 

Odalent, a Kakrafoon száraz, vörös világában, a hatalmas Rudlit sivatag közepén a színpadi technikusok a hangosító rendszert ellenőrizték.

Pontosabban mondva, csak a hangosítóberendezés volt a sivatagban, a technikusok nem. Ők már visszatértek a Katasztrófasújtotta Terület óriási vezérlőhajójának biztonságába, amely odafent függött pályáján, jó négyszáz mérföldnyire a bolygó felszínétől. Megvolt rá az okuk: a hangsilók ötmérföldes körzetén belül senki sem élhette volna túl a hangolást.

Ha tehát Arthur Dent öt mérföldnél közelebbre merészkedett volna a hangsilókhoz, az lett volna az utolsó tűnő gondolata, hogy a hangosítóberendezés - mind alakját, mind méretét tekintve - erős hasonlóságot mutat Manhattannel. A silókból kiemelkedő neutrínó-fáziserősítő antennák baljósan meredeztek az ég felé, eltakarva a plutóniumreaktorok sokaságát s a mögöttük lévő szeizmikus erősítőket.

Betonbunkerek mélyébe rejtve, lent a hangsilókból emelt város alatt, voltak eldugva azok a hangszerek, amelyeket a zenészek az űrhajóból készültek megszólaltatni: a roppant fotonűrgona, a basszus detonátor és a Megabumm dobfelszerelés.

A show zajosnak ígérkezett.”

 

Úgy vélem, hogy sok hozzáfűzni való nem maradt a koncertet illetően, de azért akadt egy-két, az estét alaposan megszínesítő esemény. Most ezekből szemezgessünk.

 

Valahogy nem lehet elérni, hogy a hangbeállás alatt ne szivárogjon be a közönség a dühöngőtérbe. Sosem értettem mi a jó abban, ha hallgatják, hogyan rakja össze a hangzást a banda meg a hangtechnika. Lehet, hogy valahol itt kell keresni a „fanatikus” szó jelentését?

 

Valamikor régebben, amikor Sepsiszentgyörgyön léptünk fel, találkoztunk több hazai zenésszel, akik szintén arra jártak, és hát felléptek. A közös vacsora alatt néhányukkal beszédbe elegyedtem:

 

-Miért fogod olyan rövidre a vonót? - kérdezte valamelyikük tőlem.

-Hogy?

-Miért nem a végén fogod a vonót?

-Ja, hát nem tudom. Néha úgy érzem így jó.

-Mert Skóciában láttam, hogy így fogják. Ott így használják.

-Nem tudom.

-Ott így szokás, azt hittem, hogy direkt csinálod így.

-Ööö... izé...

 

Vannak görbületek. Áll az ember a színpad szélén és kétségek között vergődik, mert a vonó minduntalan beleakad a pince boltozatába, ami kedvesen a feje fölé hajol. Ez amolyan zen hatást kelt, mert a ritmust többször drasztikusan átszabja, és rendkívül idegesítő. Na ekkor jön a vonón a fogásváltás és az amúgy ötven centis vonótávolságot megfelezed. Amitől persze szimplán hülyének érzed magad, de ami nagyobb baj még úgy is nézel ki. Erre valaki nyolcszáz kilométerre felvilágosít, hogy a skótok. Hát nem is tudom, most akkor a skótok pincékben hegedültek évszázadokon át?

 

Persze nem maradhattunk horror nélkül sem. Legalábbis én.

Az emelkedett hangulatú koncert után szokás szerint összepakoltam. Kábelek, kiegészítők, effekt a kis ládába, brácsa a tokba. A tokban két hangszer fér el, azokat egy kis rögzítő-szíjjal lehet biztosítani, hogy ne lötyögjenek a tokban. Na ezeket a szíjakat rutinból ellenőrzöm, kábé háromszor, négyszer, néha a lecipzározott tokot újra kinyitva. Cuccok összerakva, elrendezve, irány a tömeg.

 

Kilenc-egy, nyolc-kettő, tíz-null és a végén kilenc-egy ismét. Na milyen eredmények ezek? Igen, ismét bebizonyosodott, hogy szuper tehetség vagyok csocsóban... Mondjuk ez még nem horror.

 

Ám minden bulinak vége lesz egyszer, így az én távozásom is elérkezett. A színpad mögötti részen volt minden cuccom, beléptem, majd a szokott mozdulattal a vállamra kaptam a tokot, ami kinyílt, majd kiesett belőle az egyik brácsa, le a betonra, majd arcra. Hidegvér, meg kiskertkapát. Brácsa a földön, kották, gyanta szanaszét, de hogy történhetett meg mindez? A rögzítés rendben volt, a tokot bezártam. A legfurcsább mégis az volt, hogy a kották közül egy külön ki volt rakva egy székre, mintha valaki azt nézegette volna... Vagy talán éppen brácsázott belőle és volt annyira béna, hogy nem zárta le rendesen a tokot? Ami megmagyarázná a nyitott tok-effektust és nem rögzített brácsa esetét. De ki az a bátor, akinek ez jut az eszébe? Legalább zárta volna vissza a tokot. Vagy kért volna engedélyt, hogy gyakorolgasson... Most az van, hogy megreccsent a brácsa, és úgy tűnik inkább csak esztétikai a sérülés, mégis valaki belemászott az intim szférámba, engedély nélkül. Úgyhogy nem esett jól a dolog, na.

 

fotók: Lénárt Márton, heol.hu