Elsősor - odakeveredtünk, na

Elsősor - odakeveredtünk, na

Szombathely (2011.02.18.)

2011. február 23. - Don Eszkóbár

 

Az Eger-Szombathely távolság térképen háromszázötven km, ami már nem is távolság nekünk. Szétültük már párszor magunkat, egy ilyen távolság már fél fogunkra sem elég. Biztos átéltétek már azt az érzést, hogy egy hosszú út után olyan leverten kászálódtatok ki a kocsiból, buszból, mint akit oldalba vertek egy evezőlapáttal... Ez szerencsére nem történt meg velünk.

 

A szombathelyi Agora Savaria Filmszínházba volt meghívásunk. Bevallom volt már fellépésünk moziban, vegyes érzésekkel voltam emiatt. Leginkább attól tartottam, hogy a padlóhoz szögelt székekkel teli teremben lesz az előadás, ráadásul a székek jó magasan felénk tornyosultak víziómban. Aztán kiderült, hogy kanyarba' se' lesz erről szó, mert a mozi aulájában már várt az összerakott színpadtechnika. Oké, gyors körbejárás: bárpult a tömegeknek, feltöltve pattogatott kukoricával, hátrébb komolyabb bár, ééés... csapolt belga meggysör... Most be is fejezhetném a beszámolót, mert már most, így is kerek a történet, de azért történt még ez-az, ami talán érdekes lehet.

 

Elég korán érkeztünk meg, mégis jól elhúzódott a rendelkezésünkre álló idő. Folyamatosan bíztunk benne, hogy egyszer csak beözönlik több száz ember, és majd tetőszaggató buli keveredik ki az este végére, de a képzeletbeli tömegek egyszerűen nem akartak előbújni. Nagy bánatomban az útitárs Svejk című könyvhöz, és az abban a repülő féltégla kinetikai energiájának megfelelő ökörségekhez folyamodtam. Kezdés előtti fél órában még tényleg nem láttam sok embert. Kezdés előtt így aztán hátravonultunk, hogy a titkos szeánszunkat megejtsük (értsd: mindenki megihatott egy korty töményebbet). Kicsit később bejött a főszervező:

 

-Egy vendég már távozott, és visszakérte a jegye árát – jegyezte meg.

-Miért? Már ennyit késtünk volna? - rémültünk meg mindannyian.

-Nem igazán, még csak nyolc perc a csúszás.

-Az olyan sok?

-Nekem egyáltalán nem, sőt akár még várhatnánk félig is.

-Akkor?

-Hát az úr említette, hogy neki kilenc-harminchatkor megy a busza.

-De erre kis időre is megvette a jegyét? - visítás.

 

A színpadra fellépve azért meglepő volt a megjelentek száma, ugyanis valahonnan, hirtelen előbukkantak egy csomóan. Eddig filmet néztek, vagy hátul múlatták az időt a bárban, vagy elrejtőztek a hangosító pult mögött – nem tudom. Máris virgoncabb hangulatba kerültem, kerültünk. Olyannyira, hogy az alaposan lerögzített borospohár, benne némi vörösborral le is esett és szét is tört. Igaz, hogy az is kellett hozzá, hogy a 14 Pengő alatt szökdeljek vagy kettőt. Amit azonnal abba is hagytam a baleset következtében. Tessék, így engedje el magát az ember...

 

A fellépés után jó volt kicsit beszélgetni, de hajnal egy körül már nem tudta semelyikünk sem eldönteni, hogy akkor most álmos vagy éhes. Ezért a nap zárásaként elmentünk egy olyan pizzériába, mai hajnal háromig üzemelt. Először csak azon csodálkoztam, hogy milyen sokáűig vannak nyitva. Aztán azon, hogy milyen kitűnő a konyha. Aztán meg azon, hogy az eddig valahogy a figyelmemen kívül maradt csigalépcsőn lelibegett szó szerint egy szál semmiben egy szőke hölgy, majd persze vissza. Dermedten figyeltünk, a szomszéd asztalnál kisebb botrány alakult ki amiatt, hogy férjuram tekintete a kelleténél tovább időzött a lépcső irányába...

 

-Elnézést, megkérdezhetjük mi van az emeleten? - érdeklődtünk óvatosan a pincérnél.

-Disco. Táncoslányok – felelte rezignáltan.

-Hm. Zártkörű buli van fenn?

-Nem, kérem, ez egy night club.

 

Azzal a tudattal hajthattuk fejünket álomra, hogy az aznap sem múlt el anélkül, hogy több, ám maradandó hülyeség ne történt volna velünk.

 

sajtó1

sajtó2

 

fotók

 

 

EGAL, Eger (2011.02.16.)

Közeledik az új album megjelenése. Gőzerővel haladnak a dolgok abba az irányba, hogy a végén még tényleg megjelenik az új anyag. Az utóbbi időkben már egyre többet játszottuk az új számokat, ám a megjelenésig hátralévő időben egyre többet lesznek hallhatóak, mint legutóbb az EGAL-ban, vagy a rádióban.

Akit a horror érdekel az ugorjon az utolsó bekezdésre.

Nem tudom, hogy olvastátok-e a Galaxis útikalauz stopposoknak az a részét, ami amúgy a Vendéglő a világ végén-ben van, amiben arról ír a szerző, hogy a Katasztrófasújtotta Terület nevű együttes adott koncertet. De inkább álljon itt egy idézet:

 

 

Odalent, a Kakrafoon száraz, vörös világában, a hatalmas Rudlit sivatag közepén a színpadi technikusok a hangosító rendszert ellenőrizték.

Pontosabban mondva, csak a hangosítóberendezés volt a sivatagban, a technikusok nem. Ők már visszatértek a Katasztrófasújtotta Terület óriási vezérlőhajójának biztonságába, amely odafent függött pályáján, jó négyszáz mérföldnyire a bolygó felszínétől. Megvolt rá az okuk: a hangsilók ötmérföldes körzetén belül senki sem élhette volna túl a hangolást.

Ha tehát Arthur Dent öt mérföldnél közelebbre merészkedett volna a hangsilókhoz, az lett volna az utolsó tűnő gondolata, hogy a hangosítóberendezés - mind alakját, mind méretét tekintve - erős hasonlóságot mutat Manhattannel. A silókból kiemelkedő neutrínó-fáziserősítő antennák baljósan meredeztek az ég felé, eltakarva a plutóniumreaktorok sokaságát s a mögöttük lévő szeizmikus erősítőket.

Betonbunkerek mélyébe rejtve, lent a hangsilókból emelt város alatt, voltak eldugva azok a hangszerek, amelyeket a zenészek az űrhajóból készültek megszólaltatni: a roppant fotonűrgona, a basszus detonátor és a Megabumm dobfelszerelés.

A show zajosnak ígérkezett.”

 

Úgy vélem, hogy sok hozzáfűzni való nem maradt a koncertet illetően, de azért akadt egy-két, az estét alaposan megszínesítő esemény. Most ezekből szemezgessünk.

 

Valahogy nem lehet elérni, hogy a hangbeállás alatt ne szivárogjon be a közönség a dühöngőtérbe. Sosem értettem mi a jó abban, ha hallgatják, hogyan rakja össze a hangzást a banda meg a hangtechnika. Lehet, hogy valahol itt kell keresni a „fanatikus” szó jelentését?

 

Valamikor régebben, amikor Sepsiszentgyörgyön léptünk fel, találkoztunk több hazai zenésszel, akik szintén arra jártak, és hát felléptek. A közös vacsora alatt néhányukkal beszédbe elegyedtem:

 

-Miért fogod olyan rövidre a vonót? - kérdezte valamelyikük tőlem.

-Hogy?

-Miért nem a végén fogod a vonót?

-Ja, hát nem tudom. Néha úgy érzem így jó.

-Mert Skóciában láttam, hogy így fogják. Ott így használják.

-Nem tudom.

-Ott így szokás, azt hittem, hogy direkt csinálod így.

-Ööö... izé...

 

Vannak görbületek. Áll az ember a színpad szélén és kétségek között vergődik, mert a vonó minduntalan beleakad a pince boltozatába, ami kedvesen a feje fölé hajol. Ez amolyan zen hatást kelt, mert a ritmust többször drasztikusan átszabja, és rendkívül idegesítő. Na ekkor jön a vonón a fogásváltás és az amúgy ötven centis vonótávolságot megfelezed. Amitől persze szimplán hülyének érzed magad, de ami nagyobb baj még úgy is nézel ki. Erre valaki nyolcszáz kilométerre felvilágosít, hogy a skótok. Hát nem is tudom, most akkor a skótok pincékben hegedültek évszázadokon át?

 

Persze nem maradhattunk horror nélkül sem. Legalábbis én.

Az emelkedett hangulatú koncert után szokás szerint összepakoltam. Kábelek, kiegészítők, effekt a kis ládába, brácsa a tokba. A tokban két hangszer fér el, azokat egy kis rögzítő-szíjjal lehet biztosítani, hogy ne lötyögjenek a tokban. Na ezeket a szíjakat rutinból ellenőrzöm, kábé háromszor, négyszer, néha a lecipzározott tokot újra kinyitva. Cuccok összerakva, elrendezve, irány a tömeg.

 

Kilenc-egy, nyolc-kettő, tíz-null és a végén kilenc-egy ismét. Na milyen eredmények ezek? Igen, ismét bebizonyosodott, hogy szuper tehetség vagyok csocsóban... Mondjuk ez még nem horror.

 

Ám minden bulinak vége lesz egyszer, így az én távozásom is elérkezett. A színpad mögötti részen volt minden cuccom, beléptem, majd a szokott mozdulattal a vállamra kaptam a tokot, ami kinyílt, majd kiesett belőle az egyik brácsa, le a betonra, majd arcra. Hidegvér, meg kiskertkapát. Brácsa a földön, kották, gyanta szanaszét, de hogy történhetett meg mindez? A rögzítés rendben volt, a tokot bezártam. A legfurcsább mégis az volt, hogy a kották közül egy külön ki volt rakva egy székre, mintha valaki azt nézegette volna... Vagy talán éppen brácsázott belőle és volt annyira béna, hogy nem zárta le rendesen a tokot? Ami megmagyarázná a nyitott tok-effektust és nem rögzített brácsa esetét. De ki az a bátor, akinek ez jut az eszébe? Legalább zárta volna vissza a tokot. Vagy kért volna engedélyt, hogy gyakorolgasson... Most az van, hogy megreccsent a brácsa, és úgy tűnik inkább csak esztétikai a sérülés, mégis valaki belemászott az intim szférámba, engedély nélkül. Úgyhogy nem esett jól a dolog, na.

 

fotók: Lénárt Márton, heol.hu

 

 

Akit Szantofernek hívtak

 

Réges-régen, amikor még úgy-ahogy táncoltam, na akkor sem voltam mondjuk egy tehetség, de mégis jó érzés volt, amikor egy-egy felhangzó futamra a lábam magától megmozdult. Rendben, ez akár klinikai eset is lehetne, kontrollálatlan, idegi alapú zsába, vagy valami más, mindegy, ám a küküllőmenti zenékben van valami olyasmi, ami más erdélyi zenéktől megkülönbözteti. Kábé úgy, mint a sakkban a huszárt minden mástól: hülyén lép, nem lehet vele mit kezdeni, de aki érti a logikáját igazi ördögévé válhat a táncnak. Nemhiába na, az írek is csak testhez szorított kézzel járhatták a dzsigget, nekünk itt a Kárpát-medencében megadatott, hogy szabadon duhajkodjunk. De most nem a táncról akarok beszélni.

 

Aztán ott a kint a világban mindenféle nagyszerű zenei előadó. Most nem sorolom őket, mert nincs értelme, meg parttalan, meg hát honnan kezdjem mégis? Keith Richardstól? Muddy Waterstól? Mozarttól? Palestrinától? Hülyeség, mert a zene az kábé azóta létezik amióta ember létezik, csak voltak akik már a zenét kimondottan a zenéért, önmagáért művelték. Itt vannak nekünk ezért az adatközlőink, akik a zenét, mint a közösség összetartó erejét adták tovább nekünk. Vegyük mondjuk Szántó Ferencet, aki magyarbecei (küküllőmenti) dallamokat játszik. Van neki egy felvétele, bizonyos „Mojla István pontozója”, amiben van aztán minden zenei finomság. Igaz, oda kell figyelni erősen, mert a mai zenéhez szokott fül a tiszta, egy darab hangszerrel előadott zenét néha unalmasnak találja, de ez így, ebben a formában nem igaz. De nem is csak erről akartam írni.

 

Van Egerben egy étterem, és most nem reklámtevékenységet folytatok. Sokat jártunk oda ebédelni Zsomborral: ő az Ifiházból én a földhivatalból szivárogtam le egy jó házias ebédre. Ott, azon a helyen sokat egyeztettünk, beszéltünk arról, hogy és milyen irányba menjen a banda szekere. Ez jelenthette azt, hogy egy adott nótának egy adott részén mit játszunk, mennyit játszunk, hogy húzzuk, de azt is, hogy mikor induljunk, mit írjunk, mit válaszoljunk, elfogadjuk avagy elutasítsuk ezt vagy azt. Így aztán egy-két számunk címének ötlete is ott született meg. Ja, azt még nem írtam, hogy az étterem neve Szantofer Étterem, és egy régi egri család nagy főzőmester-asszonyáról kapta a nevét. De talán még ez sem a legfontosabb.

 

A legfontosabb az, hogy van egy hely Egerben, amit Szantofernek hívnak, van egy előadó akit Szántó Ferencnek hívnak, és van egy pontozó, amit feldolgoztunk, és nevet adtunk neki. A kör bezárult, a mágikus egybeesést mutató műszer pedig kiakadt...

 

Hát ez a történet.

 

 

Corvintető (2011.01.13.)

Hát végre eljutottam idáig, hogy írjak egy-két sort a buliról. Megfogadtam magamban már vagy százszor, hogy mindig a koncertet követő másnap már írok is, de valahogy az utóbbi időkben sehogy nem akart összejönni úgy, hogy írni tudnék: vagy ihlet nem volt, vagy idő, vagy gép, vagy ezeknek tetszőleges keveréke... Na de most!


 

Corvintető. Tényleg találó az, ahogy magukat reklámozzák: underground a város felett. Zegzugos, labirintus-szerű folyosók, amik nekem, mint anti-fps-gémer megjegyezhetetlen irányúaknak és ezért elbűvölőnek tűnnek, vörös fény mindenütt, khmmm..., legendák. Tényleg, mintha valami fantasy regény lapjaiban sétálgattam volna anélkül a félelem nélkül, hogy valami főszörny nekem rontott volna a homályból karmokkal meg fogakkal. No, kicsit elkanyarodtam, menjünk visszább térben és időben egyaránt.

 

Kacérkodtam a gondolattal, hogy a piaci árakat leszorító, stratégiai mennyiségű vörösborral indulok útnak, de ehelyett nagyjából hasonló gazdaságtörténeti zuhanás kiváltására elegendő pálinkával tettem ezt. Igazából vendégségbe szántam, merthogy úgy tervezgettünk, hogy a sikeres és minden bizonnyal pusztító koncert után annak hatását kiterjesztenénk a VII. kerületre is... Miután minden egri utast, azt követően minden felszerelést bezsuppoltunk a buszba igen vidám, majd azt követően erős hangulat-visszaesést elszenvedő társaságként megérkeztünk Pestre. De hogy mi volt a visszaesés oka?

 

Van, aki szereti a zenét, úgy általában, van, aki a zene sok fajtáját szereti. De olyat nem láttam még, hogy egy légtérbe kerülve ne lett volna olyan, aki felhőtlen örömmel hallgatta volna a Beatles Revolver, azt követően pedig a Rubber Soul albumának számait. Álljon itt most az utóbbi napok slágere:

 

 

 

  • Aha. Nagy, szürke kapu.

  • Itt vagyunk, ilyen piros...

  • Á. A másik oldalon. Hogy...

  • Lift van?

 

Rövid bájcsevej után áttrappoltunk a Corvin Áruház másik oldalára, ahol rögtön több nagy, szürke kaput találtunk. Várakozás, parkolódíj fizetés, liftezés, miközben én leléptem és bejelentkeztem vendéglátóimnál, akik amúgy szintén hivatalosak voltak az estére. Hét körül értem vissza, addigra a cuccok nagyobb része össze volt rakva, kezdődhetett is a ráhangolódás.

 

A fizika „hang” tárgykörében tett elmúlt évekbeli utazásaim során sikerült pár okosságot megtanulnom. No, nem arra gondolok, hogy mondjuk egy Simonyi Károly féle A fizika kultúrtörténete című ötkilós könyvmonstrumot bújtam, hanem mint kutyára a bogáncs, rám ragadt egy s más. Például az, hogyha a vonómmal elérem a plafont, akkor ott hangtorzulás várható. És lám. A fellegvárosi underground színpadán Viktor úgy szólt, hogy majd leestünk, pedig a következő lépés valószínűleg a fülpiszkálókkal dobolás lett volna, K.Csabi pedig már a potméter negatív tartományait kezdte belevésni az erősítő... hmmm... gyengítője (?) fedlapjába...

 

A kezdés kilencre volt meghirdetve, elméletileg. Gyakorlatilag nem volt meghirdetve kilencre, így aztán tíz körül kezdhettünk. Addig tengernyi időnk volt, lehetett beszélgetni, kortyolgatni, valamint házasságkötés alkalmából hónapok óta készülődő-de-most-már-végre-elkészült ajándékot átadni. A tömeg gyűlt, én elmerültem a kommunikációban, amikor is az intro jelzett. Jó ez az intro dolog, majdnem pavlovi reflexként teszi le az ember a poharat, áll fel a székéről és indul a színpad felé, hogy felvegye a hangszerét. Ekkorra már rengetegen várakoztak, hogy kezdődjön a mulatság: péntek este, Pest közepe, nők, férfiak, vagyis minden adott volt ahhoz, hogy az ötödik (negyedik?) emeletet levigyük a földszintre... Most persze mondhatjátok, hogy volt akinek a soroltak sem volt elégséges, meg hát mégis, hol vannak az építési és használatbavételi engedélyek, de hát francba a részletekkel, nem?

 

Másnap beszélgettem egy haverral, aki azt mondta, hogy már készült. Konkrétan arra készült, hogy majd lesz testedzés, mozgás, tánc és hogy a tánctérre gyenge fizikummal belépni nem éri meg. Vagy valami hasonlót mondott, de akárhogy is, tényleg a táncról szólt az este. Nekem. Vagyis a színpadról ezt tudtam maradéktalanul megfogni. Nyilván egy méterrel lejjebb, szemben velünk más is megfordult a tombolók fejében. Szigorúan egy példa. Múltkor voltunk a Duna TV-ben, és ott elhangzott egy kérdés, hogy mitől pszichedelikus a zenénk? Miért az? Hát erre több válasz is született. Pl. egy megközelítés szerint azért olyan, mert nincs benne ének, és ezért nincs olyan „sorvezető” ami behatárolná, hogy az ember hova tegye fejben a hallottakat, vagyis maga dönti el, hogy mit képzel a zenébe bele. Ennek az elméletek a kiterjesztése úgy szól, hogy a programzenék, értsd, amire kötötten kell/lehet táncolni, vagy amire énekleni kell/lehet, na az nem szabad zene, ezért leginkább kerülendő. Vagy vehetjük a radikális megközelítést is, miszerint egyesek a zenénket arra használják, hogy a tudatmódosító szerek hatását sokszorozzák, esetleg fordítva, amire az a megjegyzésem, hogy valóban.

 

Na, voltunk már a tudomány szinte minden területén, úgyhogy térjek már vissza a Földre, és zárjam le ezt a szómenést azzal, hogy kábé száz percet játszottunk, és valami isteni szerencse, vagy nemtommi játszott közre hogy a ráadás utolsó számának utolsó percében szakadt el a húrom, amire elkötelezett ereklyevadászok azonnal le is csaptak. Hmmm... hogy mik vannak! Azóta pedig nyilván észrevettétek, hogy a VII. kerület nem szenvedett maradandó sérüléseket.

 

Tényleg zárásként: rettenetes, ami a West-Balkánban történt, részvét és fájdalom!

 

A koncertblognak pedig köszi a közvetítést! :D

 

 

Variációk 1.

Új sorozatunkban egy téma, zene körül mászkálunk. Néhány esetben a legpofátlanabbul mi is szerepelni fogunk, például mindjárt a mostani összeállításban. Igazi klasszikus, nem is ragozom:

Ökrös Együttes és Berecz András

Aztán pedig Lajkó Félix feat. Rúzsa Magdi

Végül pedig Kerekes Band

 

Reméljük legközelebb is velünk tartanak, további jó szórakozás kívánunk!

 

A38 (2010.12.17.)

Az év utolsó fellépése az A38-on történt meg. Közös fellépéssel ünnepeltük meg a Vágtázó Csodaszarvasékkal a téli napfordulót, illetve azt, hogy ők koncertfelvételt csináltak. Persze a közös fellépést nem szó szerint kell érteni, hanem egymás utániként.

 

Mi kezdtünk a tervek szerint, ezért elég volt később érkeznünk, így mikor megérkeztünk VCS-ék még a színpadon reszeltek. Közben kiderült számomra, hogy a kezdés hét körül lenne, úgyhogy nagyon sovány idő állt rendelkezésünkre. Azt azért nem értem, nyilván ezért nem is vagyok hangtechnikus, hogy hogy a búbánatba képes a két héttel azelőtti megszólalástól gyökeresen eltérően megszólalni a színpad befelé. Elvileg csak N.Csabi leamortizálódott ládája helyett volt más, mégis fájdalmasan sokat kínlódtunk a kezdés előtt. Talán ez is hozzájárult az ezt követő időfluxus kialakulásához...

 

A hátsó részen nagyban készülődött mindenki. Hangolás, öltözködés, víz-, és kávéadagok bevitele történt, aztán nekünk elérkezett a kezdés ideje. De valami miatt az este nem akart kikerekedni, mint Neonak a Mátrixban, de nem volt se piros, se kék pirulánk. Mivel az est fő fellépői nem mi voltunk, csak egy órányi időnk adódott, ennyit játszhattunk. Ez valahol frusztráló, mert egy valamirevaló koncert legalább másfél óra, így a tudat, hogy „rövid” a buli, hááát, na. Olyan szürreális élményben volt részem aztán így, mintha magunkat követném, mintha folyamatosan egy nanoszekundumnyi eltérés lenne köztem és a valóság között. Na erre mondtam még egy olyan jó tíz éve, hogy a labilis univerzum tér-idő szerkezete alá szorultam... SOS!

 

Valamikor aztán az Ethnofunk utáni pillanatokban olyan átéléssel akartam mozogni, hogy sikerült a vonót bedobni a monitor ládák közé. Tesztünk következik:

 

a, Hihetetlen!

b, A brácsás monnyon le!

c, A dobos monnyon le!

d, Nem is ő volt!

e, Nem is volt ott!

 

(Több válasz is bejelölhető.)

 

Előttünk a tánctéren eléggé kevesen várakoztak, legtöbb látogatónak valószínűleg meglepetés volt ottlétünk. Aztán meg a hangzás és a nóták szintén, de azért csak kialakult egy vidámabb tánc a vége felé. Mármint ha a hardcore Kerekesre járókat nem számítjuk közéjük.

 

Végtére is egy jóhangulatú fellépéssel zártunk, hogy aztán átadhassuk magunkat a kozmikus energiák áradásának.

 

GALÉRIA

 

Heti burleszk 9.

Pusztán a felvetés kedvéért: most akkor ez a blog minek minősül?

"Ennek ellenére a törvény szövegét másképp is lehet érteni. A médiaalkotmány szerint ugyanis azokat az oktató, tájékoztató és szórakoztató tartalmakat, amelyek szerkesztett formában működnek, és valamiféle gazdasági célt szolgálnak, igenis regisztrálni kell. Így regisztrációköteles lehet minden olyan internetes felület, amin hirdetések – mondjuk, Google Ads-dobozok – jelenek meg, de ezek szerint az elvek szerint a facebookos rajongói oldalak is a törvény hatálya alá esnek, hiszen egy cég vagy szolgáltatás reklámjaként végső soron gazdasági célt szolgálnak.

Ráadásul egy internetes sajtóterméket – mondjuk egy blogot – akár huszonötmillió forintra is meg lehet büntetni a szabályok megsértésért, illetve az eljárás akadályozásáért, és a törvény szövegéből nem derül ki egyértelműen, hogy ez a bírság csak a szerkesztőséggel rendelkező, nagy internetes oldalakra vonatkozik-e, vagy a hobbiból írogatott blogokra is. A Fidesz és a KDNP közös módosító javaslata szerint úgy tűnt, hogy mégis lesz halasztó hatálya a bírósági eljárásnak: a tartalom előállítójának nem kell jogerős ítélet nélkül kifizetnie a büntetést, vagyis nem lehet pár jól irányzott bírsággal azonnal csődbe vinni egy orgánumot. Aztán az utolsó pillanatban, hétfőn mégis előkerült egy újabb, gyors büntetéspárti módosító, mondván a több évvel később befizetett bírságnak nincs visszatartó ereje."

 

tájékoztató? pipa

szórakoztató? remélem

szerkesztett? pipa

valamiféle gazdasági cél? pipa

 

Teszem azt Viktorról elfelejtem megemlíteni, hogy mondjuk elhajította az egyik dobverőjét? Akkor kapok egy büntit? Vagy most tényleg... Jogászként idegbajt kapok, ha értelmezhetetlen jogszabályokkal találkozok.

 

De tényleg, most akkor ez így hogy?

Játszóház

A nyilvánvaló csillagászati összefüggéseken túl Luca napja valahogy mindig jól sül el. Legutóbb például régi énem bújt elő belőlem. Egy óvodában voltunk, ahol kicsiknek és alig nagyobbaknak muzsikáltunk – kivételesen nem a Kerekessel, hanem egy vonós bandával a Tekergővel. Régen zenélgettünk, próbáltunk együtt, igazi jóféle népzenét, úgyhogy most nagyon jó volt feleleveníteni azokat a dallamokat.

 

A játszóházat, merthogy az volt igazából., megelőzte egy próba, úgyhogy ott kiokosítottak, hogy lesz zsivaj, meg hangzavar, meg minden, de arra ember nem tud felkészülni szerintem amikor a kölykök belecsaptak a dolgok közepébe. Eleinte nagyon zavarban voltam, de aztán a másfél óra, két csoporttal úgy elszállt, mint a huzat. Kaptunk mézeskalácsot, amit a gyerekek sütöttek, díszítettek, mi pedig amolyan sütős, főzős játékok alá zenéltünk. Mindenki jól érezte magát, a gyerekek annyira kiugrálták magukat, hogy fix az összes karfiollevest megették ebédre...

 

Óbuda (2010.12.11.)

Végig arra gondoltam, hogy vajon ott lesz-e az a szürke ló a színpad mellett, egyszer csak megjelenik-e, vagy valami, de sajnos nem történt meg, úgyhogy nem tudtam bizonyítani létét. Talán majd jövőre. A ló helyett voltaz az óbudai Fő téren  adventi fények, hó, forraltbor, hideg, valamint jégpálya rengeteg korcsolyázóval, pont mint tavaly.

Megérkezésünkkor még az előttünk fellépők játszottak moldvait, a téren még csak lézengtek az emberek, sok látnivaló nem akadt. Lehetett böngészni a kézművesek sátrainál és enni-inni is, de igazából a hűvös miatt maradtunk az elkülönített öltöző részlegünkben.

Kicsit tartottam a hidegtől, nem magam miatt, azzal már nincs baj, hanem a hangszer miatt. A színpadon működött hat hőforrás – amolyan hőgombák – és folyamatos meleget biztosítottak. Igaz Zsombor gombái a végére vesztettek a hatékonyságukból. Amúgy a lényeg a folyamatosság, mert akkor nincsenek kitéve a hőtágulásnak a hangszerek. A színpad elejére viszont nem tudtunk kiállni, mert a hó beesett a színpadra, és eláztatta volna a technikát, és szerintem sem lett volna szerencsés a kétszázhúsz voltban ácsorogni, így aztán kicsit távolabb kerültünk a közönségtől.

Amint elkezdtünk játszani, mintha a hóesés is belecsapott volna a közepébe, időnként ránk is hullott. Nagyon jó látvány volt, tisztára olyan érzésem volt, mintha a Csillagok Háborújából láttam volna részletet, mint amikor a Millennium Falcon belép a hipertérbe és megnyúlnak a csillagok, csak csillagok helyett hópelyhek húztak el a fejem mellett, amiket tűélesre világítottak meg a reflektorok.

A koncert végére kisebb tömeg gyűlt össze, sok ismerőssel, mi pedig kevésbé pörgős számokkal készültünk, remélem mindenki nagyobb örömére. Az viszont egy komoly tanulság, hogy egy szinten túl már nem szabad több forraltbort inni, mert úgy megszalajtja az embert, mint a csuda...

 

Siófok (2010.12.09.)

Siófok, ebben az éveben már nem tudom hanyadjára. Eredetileg úgy volt, hogy együtt megyünk a kisbusszal, ám úgy alakult, hogy N.Csabi és én külön mentünk, hogy úgy mondjam külön-autóval, N.Csabiéval persze, mert a hó-jég-zúzmara helyzettől kicsit tartottak a többiek, ezért hamarabb elindultak. Mi meg dolgoztunk még akkor, így később csatlakoztunk. Bevallom kérdőjelek rendetlenkedtek az úttal kapcsolatban előttünk, de szerencsére kristálytiszta időt és utat kaptunk. Jégkristálytisztát. Nyugatra előttünk végig a holdsarlót láttuk alábukásig, időnként pedig annyi de annyi csillagot fenn az égen, hogy még nosztalgikus érzések is a hatalmukba kerítettek. De hogy miért mentünk Siófokra?

Egy konferencia résztvevőinek tartottunk volna egy zenei előadást. Daniék már korábban megérkeztek, ők voltak a hangfelelősök. Hátulról közelítettük meg az éttermi részt, a konyhán keresztül, némi ÁNTSZ-jellegű kérdést generálva. Mikor megérkeztünk már ment a program aktuális műsora: egy vonósbanda játszott, amire legények és leányok táncoltak, a konferencia résztvevői pedig bámultak. Ja, azt azért el kell mondanom, hogy a résztvevők kábé százharmincvalahányan voltak, köztük hat magyar, és egyikük sem volt idősebb huszonhatnál. És mivel egy nagy nemzetközi cég munkavállalói voltak, huszonhét országból, mind-mind topmenedzser... Ezért pillanatokra elkerekedett a szemem, amikor láttam, hogy a táncosok egy kis tánctanításra invitálták a tömeget, mire azok nem nagyon kérették magukat, hajrá, cipőt le, nyakkendő félre... Mi lesz ebből?

 

 

A topmenedzserek finomakat ettek és ittak, nekünk is jutott, és miközben a háttérben ment a küküllőmenti „Én elmentem...” sláger, addig jóízűen megettem a bazsalikomos főtt marhás nokedlimet. Ez nem egy gasztroblog, de ezt le kellett írnom, mert erre emlékeznem kell majd, olyan finom volt. Hm, mondjuk amúgy is emlékeznék, de akkor is.

 

 

Miután a vonósok levonultak, mi bevonultunk és gyorsan készre raktuk a színpadot. Volt kis kavarodás, hogy akkor legyen-e „Intro” vagy sem, aztán igazi megoldásként lett is, meg nem is... A topmenedzserek eleinte csak pislogtak, mind a huszonhat külországbeli, mert nem tudták az egészet hova tenni. Voltak ugye a felajzottak, akik az előző népi mulatozásban már majdnem a tetőfokra hágtak, és folytatni szerették volna, voltak akik a fülüket fogták, de a legjelentősebb csoport érdeklődve és várakozva lötyögött előttünk, összhangban a kezeikben szorongatott poharak tartalmával. Aztán ahogy megszólaltak az ismerősebb feldolgozások, hááát, úgy ment el a tömeg esze. Zsomborral úgy néztünk egymásra dermedten a színpadon, mintha nem hinnénk a szemünknek: mintha egy bepálinkázott társaság esett volna neki egy moldvai táncház padlójának. Nagyjából. Volt ott minden, ha eddig nem állt féltre az a nyakkendő, ezután már nem is találták meg, szóval igazi levezető parti kerekedett. Azonban van tanulság is!

 

 

Mivel aznap munkából jöttem, elfelejtettem felvenni a zenészkedős cipőt, ami hátrányokat okozott a fellépés során. Egy súlyosabb cipő volt rajtam egy könnyebb helyett, és ha megmoccantam, márpedig megmoccantam, akkor mindig visszahúzott és kizökkentett a ritmusból. Na ez nagyon rossz volt, soha többet ilyen meggondolatlanságot! K.Csabi erre azt mondta, hogy ő meg azt olvasta, hogy Miles Davis egyik trombitása csak úgy tudott játszani, ha megfelelően szorosan húzta meg a cipőfűzőjét. Na tessék, van ilyen!

 

 

Hazafelé ismét N.Csabival jöttünk, egymást meg az utat figyeltük, nehogy baj legyen, időnként pedig fennhangon dúdoltuk a gyér rádiós felhozatalból felismert zenéket. Próbáltuk elkapni az MR2-t, hogy világzenét hallgassunk, amikor viszont Pesten belefutottunk egy filmzene órába, na akkor csendben találgattuk, hogy melyik filmből lehetett részlet. Azóta az megy otthon...

 

update:

A bazsalikom paradicsom szósszal volt keverve illetve fordítva, így máris jobb a leányzó... marha fekvése.

 

 

Villáminterjú

 

Kedd esti EgrInterjúnk Csarnó Ákossal, a Kerekes Band brácsásával:

- Mit szeretsz Egerben?
- Azt szeretem Egerben, hogy van jó borunk, magas hegyeink, sűrű erdők a közelben és van egy Szantofer nevű étterem az Egri Arcpirítóval. Szigorúan csak tuningolt burgonyával.
- Mit üzensz a Szeretlek Eger csoportnak? 
- Azt üzenem, hogy igazi közösségteremtő és formáló erő legyen a kezdeményezésből.
- Mit üzensz az egrieknek? 
- Az egrieknek azt üzenem, hogy legyünk vidámabbak, és amikor kell, akkor hangosabbak is. Mutassuk meg, hogy van élet ebben a városban!
- Melyik számotokat küldöd nekünk sok szeretettel? 
- Legyen a Szantofer. Hogy körbeérjen a kérdés-felelet. 
- Köszönjük az EgrInterjút!
 
Hát így esett :)
 
 

 

1956

 

Néha a zenésznek is lehetnek olyan pillanatai, amikor meg kell emlékezzen a múltról. Ez nem is szabad, hogy messze álljon tőle, gondoljunk csak a bárdokra, kobzosokra...

Na hát most én emlékszek, a magam módján, egy mix-el, amin a Masive Attack szól a Kerekes Band-el együtt.

 

Itt pedig a szöveg:

 

I-ya, 
I against I, 
Flesh of my flesh, 
And mind of my mind, 
Two of a kind but one won't survive, 
My images reflect in the enemies eye, 
And his images reflect in in mine the same time, 

I-ya, I-ya, 
I against I, 
Flesh of my flesh, 
And mind of my mind, 
Two of a kind but one won't survive, 

Right here is where the end gon' start at, 
Conflict, Contact, Combat, 
Fighters stand where the land is marked at, 
Settle the dispute about who the livest, 
3 word answer, 
Whoever survive this, 
Only one of us can ride forever, 
So you and I cant ride together, 
Can't live or cant die together, 
All we can do is collide together, 
So I skillfully apply the pressure, 
Won't stop until I'm forever... One! 

A doorstep where death never come, 
Spread across time til my time never done, 
And I'm never done, 
Walk tall, why ever run? 
When they move if I ever come? 
Bad man never fret the war, tell'em come 
General we have the stock, the mad fire burn 

I-ya, 
I against I, 
Flesh of my flesh, 
And mind of my mind, 
Two of a kind but one won't survive, 
My images reflect in the enemies eye, 
And his images is reflect'in mine the same time, 

I-ya, I-ya, 
I against I, 
Flesh of my flesh, 
And mind of my mind, 
Two of a kind but one won't survive, 
Survive (x16)

Reign supreme in your U-N-I, 
V-E-R-S-E with the sharpness, 
Narrow row building no space for partners, 
No space for drivers, no space for walkers, 
No space regardless, 
Your on my path then get off it, 
Hardheaded and unresponsive, 
Get they lives put on target with harshness, 
Come with the canons sparkin' they darken, 
Who am iI One man squadron, 
Ma stir the fire this time that'd snatch your tomorrow, 
The thousand yard stare that'll pierce through your armor, 
You can get it on right now if you want to, 
But when ya front lines get marched through, 
I warned you, 
You know who forever belong to, 

I-ya, I-ya 
I against I, 
Flesh of my flesh, 
And mind of my mind, 
Two of a kind but one won't survive, 
My images reflect in the enemies eye, 
And his images reflect in mine the same time, 

I-ya, I-ya, 
I against I, 
Flesh of my flesh, 
And mind of my mind, 
Two of a kind but one won't survive, 
My images reflect in the enemies eye, 
And his images reflect in mine, survive 
Survive (x16)

A38 és tizenöt év (2010.11.27.)

Hogy a francba lehet egy pohár vörösbortól elhajolni? Ezt a kérdést Viktor tette fel. A kérdés azért jogos, mert annyitól csak megveszekedett absztinensek képesek, ha úgy kényszerítik beléjük, de nem a mi esetünkben. Mégis, valahogy úgy alakult, hogy ilyesmit tapasztalhattunk. Ez biztos valami varázslat, energia továbbítás, kvantum esetleg nemtudommi. Mert ami történt, legalábbis én úgy éreztem, hogy nem mindennapi.

 

Igazából azt se tudom hol kezdjem a beszámolót, mert csupa-csupa egy irányba mutató jel és történés alapozta meg az estét. Kezdjük azért mindjárt azzal, hogy N.Csabi bejelentette – igaz még előző nap – hogy izgul, meg visszatérő gyomorpanaszai vannak. Nekem nem volt időm erre, éppen ezért csak az indulás pillanataiban szakadt rám a pszichés nyomás, hogy jáj, tizenöt év, ebben a korban már általában megkérdőjelezed azt amit a szüleid mondanak, másodfokú egyenletrendszereket tanulsz vagy éppenséggel egész nap Star Wars epizódokat nézel egymás után, és csak akkor állsz föl, ha a wc-re kell menned...

 

Együttesünk is átment különböző szakaszokon, különböző transzformációkon, és ez meg is látszik. Voltunk kezdők, és voltunk lázadók, de leginkább újítók. Ezt a címet szívesen viseljük szerintem. Na de most nem ilyen visszaemlékezős posztot akarok írni, nosztalgiázni később is jó lesz. Szóval idegi alapú hasmenés, emelkedett hangulat, kitűnő, vezetésre alkalmas időjárás, kitömött busz. Mivel ez egy nagyszabású rendezvénynek terveztük, mindenképpen tartani akartuk az időpontokat, ezért már öt körül a felszerelést húztuk be a hajóba. Akkor már a fény- és látvány mesterek is nagyban szereltek, ugyanis erre is gondoltunk, hogy legyen valami extra megjelenés, nemcsak egy plakát meg egy „Kerekes Band” felirat mögöttünk. Érdekes megoldásokat láthattunk: minden valószínűség szerint egy space-lakberendező elképzelései alapján a zenekar háta mögött több nagy fehér korongot függesztettek fel, ezekre vetítették fel a sokszor körbe mozgó videókat. Ötletes.

 

A banda megint kezdi feszegetni határait: néha elkel a segítség, tervezni, cd-t árusítani, időnként jegyet szedni, úgyhogy az utóbbi időkben már szinte mindig jött valaki velünk, ezért is voltunk kitömve. Most is, és amíg mi a hangszerekkel gyötrődtünk a beállás alatt, addig a piacra dobott új KB Tisza cipős plakátot ragasztotta, a buli utáni hátsó traktusos buliba szóló jegyekkel pedig gátlástalanul üzérkedett, továbbá egy Eger Massive csapatot gründolt a kezdésig. El is gondolkodtam, vajon nem érdemes-e legközelebb olyan buszt indítani, ami felhozza Pestre a bulizni vágyókat. Csak akkor meg azt sajnálnám, hogy nem lehetnék azon a buszon...

 

A kezdésig hátralevő egy órát ki lehet tölteni pl. olvasással, vagy alvással vagy tv nézéssel, de nem az A38-on, amikor egymás után jönnek az ismerősök és végeláthatatlan beszélgetésekbe, valamint kevésbé felemelő pálinkákba merül el minden perc. Ez az egy óra kellemesen elzsibbasztotta azt az idegességet, ami az indulás óta kerülgetett. Abban az egy órában láttam, ahogy gyűlnek a színpad elé, a tánctérre, de valahogy nem tűntek soknak... Amikor viszont előjöttünk, na akkor rengetegen voltak. Biztos addig a ruhatárban, meg az orrbárban meg a pénztár előtt várakoztak és már mindannyiukat szétvetette az ideg, hogy kezdjünk már!

 

Sokat agyaltunk azon, hogy miket játszunk. Tizenöt év terméséből akár táncházat is tarthattunk volna, amúgy is az lett a buliból, meg az is szokott lenni, úgyhogy ezt elvetettük. Vannak olyan számok, amik nem nagyon akarnak már megszólalni a hangszereinken, de vannak olyanok, amiknek mindenképpen a színpadon a helyük. Így aztán egy nagyon komoly, majdnem kétórás blokkal kedveskedtünk a közönségnek, amit egy ős gyimesi szakított csak félbe, de bizton állíthatom, hogy a közönség csak egy nagy lélegzetet vett azalatt, hogy az azt követő tombolásra felkészüljön. Amúgy pedig a gyimesi nagyot szólt, tudtam, hogy el kell játszani!

 

Amikor négy-ötszáz ember egy ritmusra ugrál, akkor nincs esélye a hajónak. Meg kellene egyszer nézni, hogy vajon a Dunán kialakulnak-e koncentrikus hullámgyűrűk, amiket víz persze egykettőre elsodor, de akkor is. Merthogy többször is előfordult a fellépés során, hogy a színpad és a tánctér ütemre mozgott, konkrétan egyszer még helyezkednem is kellett, meg a poharamat is féltettem, ami ráadásul súlyos, hangtámadásnak is ki volt téve. Én nem tudom, hogy a többiek előtt volt-e hasonló, vagy csak engem tisztelnek meg a közönség soraiból olyanok, akiknek pohárrepesztő sikolyaik vannak? Majd azért megkérdezem a többieket.

 

A magam részéről én beleadtam mindent: táncoltam, ugráltam, összpontosítottam, nevettem, senki ne jöjjön nekem semmi olyan szöveggel, hogy így meg úgy, rendben? Úgy láttam, hogy a banda is élvezte, hát még a közönség. Minden zenekarnak, legalábbis minden olyan zenekarnak, amelyiknek még nincsen ilyen népes, elragadó és táncolós közönsége, kívánom, hogy legyen! De tényleg, mert azt csak felülről lehet megtapasztalni milyen elképesztő energiák kavarognak előttünk.

 

A táncos zenés élmények után gyorsan el kellett rámolnunk, mert az utánunk következő dj partihoz kellett a tér. Miközben a dj-k pakoltak, én beszélgettem Kollegináékkal, de aztán a biztonságiak szelíd erőszakkal kiküldtek mindenkit, és csak azok maradtak, akik a dj partira és/vagy a szülinapi tortás bulira voltak kíváncsiak. A fellépés végén kaptunk egy tortát, és a buliban hátul is egy másikat. Úgy hallottam a buli végére szétkapták mindkettőt. Nem tudom meddig tarthatott a mulatozás amúgy, párunknak hamar el kellett jönnünk, így nekem is, mert teljesen érthetetlen módon másnapra, teljes menetfelszereléses túrát beszéltem meg néhány ismerősömmel, és 8.30-ra a Várállomáson kellett lennem. Képzelhetitek :)

 

teljes A38 Galéria

 

Debrecen Lovarda (2010.11.09.)

Indulás előtti napokban derült ki számomra sok apró részlet arról, hogy a debreceni fellépés körül akad némi félreértés a szervezők és közöttünk. Konkrétan az, hogy mi vagyunk a szervezők, a Lovarda gyakorlatilag csak a helyet adja. Plakátolni, vagyis arra embert szerezni, belépőjegyet készíttetni, ami valahogy elkeveredett, aztán újat készíteni, hirdetni... na ez most mind a saját munkánk lett. Így aztán magamban nem adtam nagy esélyt annak, hogy telt ház lett volna a Lovardában.

 

A megérkezést követően azonnal megszálltuk az épület hátsó, színpad mögötti részét. Bekapcsoltuk a villanyzongorát, felbontottuk a hazai borokat, majd elkezdődött a színpadbeállás. Jól szólt a technika, egy kicsit ez a része elhúzódott, de valahogy nem éreztük a tömeg nyomását, hogy alig lehet kint tartani őket. Szóval tudtunk szöszmötölni.

 

A kezdés ugyan csúszott egy keveset, ez azonban jótékonyan nem hatott a néző/hallgatószámra, mert megközelítőleg harmincöten gyűltek elénk. Amúgy az egész fellépés alatt egyszer sem érte el a tömeg a negyvenhatot, bár volt némi fluktuáció. Akik viszont ott voltak, na ők kaptak egy első osztályú koncertet, azok sajnálhatják akik nem voltak ott! De tényleg. Egész családias hangulatban voltunk, bár az igaz, hogy a színpad magasságából (illetve a nézőtér szintjéről) nehezebb közvetlen kapcsolatot teremteni...

 

Arra határozottan emlékszek, hogy volt egy olyan jelenet, amikor a vége felé a karzatról is lejöttek a fent álldogálók, és közülük valaki egy karkötőt hajított fel a színpadra. Remélem utána azért visszakerült a gazdájához!

 

Egy szó, mint száz, tanultunk az esetből, ilyen fellépések is előfordulnak egy zenekar életében. Máskor is volt, hogy ennyi embernek muzsikáltunk, csak akkor nem tátongott mögöttük egy csarnok, ahová még háromszázötvenöt ember lazán befér, így a kontrasztok némileg másabbak, ugye.

 

Segítőinknek pedig köszi! :)

 

Sopron Brandmajor (2010.10.23.)

 

Hajnalok-hajnalán érkeztünk meg Sopronba a Fonós buli után. A tv torony kísérteties vörös fényeivel úgy magasodott felettünk, mint valami csillaghajó egy elbaltázott sci-fiből. Legalábbis három óra húszkor ez jutott eszembe, mikor csak úgy tudtam ránézni a toronyra, ha a nyakam kitöröm. Mivel folyamatos telefonkapcsolatban voltunk a szervezővel sokáig nem tartott a bolyongásunk Sopron azon környékén, ahol egyébként a Volt Fesztivál is helyet kap. Gyors köszöntés, ismerkedés majd ágyban, párnák közt halni meg...

 

Másnap az ébredés és az azt követő időszak érdekesen alakult. Mivel a többiek még aludtak egyedül vágtam neki könyvem megkeresésének. Igen ám, de egy lakásban voltunk elszállásolva, a szomszédban már fél hétkor szétrúgták a falat az unokák, hogy is alkudhattam volna tovább, szóval kellett egy könyv, ami kint maradt a buszban. Csakhogy nem volt kulcs a bejárathoz ami kifelé kiengedett, befelé viszont nem, mert olyan kilincse volt, ami csak egy gömb és nem forgatható. Hosszú ideig gondolkodtam hogy juthatok ki, aztán meg még vártam, hogy a lakókat se terrorizáljam váratlan megjelenésemmel, de hát ebből semmi nem lett... Mindegy, könyv meglett. Egészen addig olvasgattam, amíg elérkezett a reggeli ideje. Délben!

Zsombor beszélt telefonon:

 

- Hogyan? Reggeli? Jól hangzik.

- sutyuru, sutyuru

- Micsoda? Marhapörkölt?

- sutyuru

- Reggelire jó. Ugye jó reggelire? - Ránk néz. - Aszongyák jöhet!

- sutyuru

- Pálinka? Fiúk marhapörkölt és pálinka, meg forralt bor vár ránk...

- sutyuru

- Á, meg süti.

 

Hát így. Az ember leghőbb vágyai közé tartozik egy olyan szállás, ami alig van messzebb egy világbajnok kőhajítással a fellépés helyszínétől. Hmmm.. egyszer az életben kívántam, hogy bárcsak egy lépcső vezessen fel egy hegyre, nyilván túra közben, persze húsz kilóval a hátamon és amikor megkaptam a Gerennavárnál a Bükkben, azt gondoltam, hogy ne kívánjak többet hülyeséget. Na hát ez most másként volt, mert a lakás kábé egy világbajnoki kőhajításra feküdt a tetthelytől, konkrétan a ház kapuja arra nyílt. Egy lovardára.

A lovarda – amúgy régi istállók és terménytároló épületek együttese – területén valami idilli állapot uralkodott. Gyerekek visongtak, vidám ebek falkában ugatták egymást és meglehetősen beazonosíthatatlan okból hol ide, hol oda rohantak. Lovak nyerítettek, más lovak ugrottak, emberek nevettek, megszeppent bárányok hallgattak, a kecskék pedig különösen vonzó repedést bámultak a karámjuk falán. Tátott szájjal bámultuk az ugrató lovasokat és a paripákat, ahogy néha leverik az akadályokat néha pedig leesik a lovas...

 

Nagyon szeretem a helyi, kis autonóm közösségeket, amik önjáró és öntevékeny módon szervezik dolgaikat, mint pl. ezt a hivatalos lovas megnyitó hétvégét. Ez nagyon rendebn volt, jól meg volt szervezve és látszott, hogy jó kis közösséget alkotnak, mindenestül.  Jóízű étkezés, italok után még füstbe révülő gondolatokat osztottunk meg egymással, de én akkor már feloldódtam valami végtelen nyugalomban. Macskákat találtam egy hatalmas fonott kosárban egymáshoz bújva, macskát találtam a széna közt, mintha csak Csalogány lett volna Kincsem mellett, úgy feküdt ott a ló patái között, és az épületekből olyan illat szállt, amit legutoljára jó huszonöt éve éreztem, amikor dédszüleimnél a magtár fölé, a szénáspadlásra mentünk csibészkedni...

 

A fellépésünk hat körül kezdődött volna, de csúszott a kezdés, mert addig nem lehetett hangolni meg beállni amíg a szomszéd épületben előadást tartottak hatezer km-es lovastúráról. Úgyhogy megvártuk, addig a gyengülő napsütést felváltotta az erős lehűlés, így aztán a forralt bor is fogyott. Mire pedig belecsaphattunk a húrokba, addigra már sötét volt.

 

A rendezvényen résztvevők lelkesen vártak, mi pedig cserébe lelkesen zenéltünk. Maga a színpad egy nyitott oldalú ám fedett gyakorlótéren volt, amit homokkal szórtak fel. Na ebben a környezet hőmérsékleténél jóval hűvösebb homokban a kisgyerekek valami földöntúli boldogságban túrtak, hemperegtek, a felnőttek „csak” táncoltak. Ezért aztán olyan porfelhőben muzsikáltunk, hogy az éles fények ellenére néhol csak homályos sziluetteket láthattunk. Aztán később pedig a port töröltük a kábelekről, felszerelésünkről.

 

A pakolás eléggé gyorsan ment, és noha mondták, hogy maradhatunk, mi indultunk hazafelé. Jó barátság született, remélem valahogy eljutunk még oda, akár csak lovagolni, zene nélkül, mindegy. Azon azért mindannyiunk elgondolkodott, hogy akkor visszaforduljunk-e, amikor jött a búcsútelefon, és vendéglátó, szervezőnk említette, hogy valami pofozkodás kerekedett... :)

 

 

Fonó (2010.10.22.)

Mint a gyöngyhalász, aki a mélyből jön egyre feljebb és feljebb a felszín felé, úgy kerülök én is egyre közelebb a valós idejű írásokhoz, és már csak egy hétre csökkent az elmaradásom. Pontosan egy hete pénteken voltunk ugyanis a Fonóban, így hát előre!

 

A kezdés kábé tíz óra körülre volt meghirdetve, ezért aztán nem kellett korán indulnunk. Egy gyors kitérőt még tettünk, mert Zsombornak és nekem szánt hangosítóberendezéseket vettünk magunkhoz. Nem akarok reklámblog lenni, ezért nem írok neveket, de ez a cucc már bizonyított, ezért megérte, úgy gondoltuk előzetesen is bizalmunkba fogadni és meghajtani a vasakat a hétvégén. Még akkor is, ha egyenként húsz kilót nyomtak, és alig fértünk tőlük a buszban...

 

Az este nemhivatalos bora a St. Andrea vörös A kutyafáját volt, 2007-ből, amit később a Fonó választékával toldottunk meg. Érkezésünket követően csak a fűtött hátsó traktusba rántottuk be a felszerelésünket, mert előttünk még fellépett Szakcsi L. B. is, és neki kellett akkor még a színpad. Közben lassan szivárogtak a Fonó Zenekar előadói is, akik aztán el is kezdtek hangolni, rendezkedni. Mi eközben a tánctér végében támasztottuk az asztalt, és étkeztünk meg nevettünk, továbbá kérdőívet töltöttünk ki a Fonóról. A legjobb kérdés ez volt: Honnan tudtál a mai rendezvényről? Háát, izé... a zenekarvezető szólt, hogy muzsika van.

 

Úgy emlékszek, hogy Viktor meg Dani elmentek keresni valami harapnivalót, mert eleinte nem volt nekik jó a helyi konyhafőnök ajánlata, de miután egy kutyafalka majdnem végigkergette őket a Sztregova utcán, inkább csatlakoztak ők is. Ezt követően született meg az a lírai költemény, ami majd hosszú korokon keresztül beragyogja a magyar költészet égboltját. Vagy legalábbis egy aprócska, ám eldugott szeletét. Valahol ott hátul... Szóval Zsombor írt egy verset, de annyira „jól” sikerült, hogy könnyesre nevettük magunkat, ám nem lehet még kiadni, azonban a füzetlap, mint ereklye már megkezdte jótékony kisugárzását a környéken...

 

A Fonó Zenekar közben hangolt, mi elvoltunk, és azt figyeltük, hogy Agócs G. éppen milyen hangszereket próbál ki. Amikor együtt dolgoztunk Egerben, éppen a Nagy Ferós Én is egy kicsit-en, akkor is minden hangszertt végigpróbált, és ha még egy szintetizátor is lett volna ott, talán még azt is. Sokáig amúgy az idilli állapot nem maradhatott, mert Szakcsi, miután a törtkrumplival tálalt fasírtot ő is befejezte, elkezdte a maga koncertjét. Sem ő, sem Fonóék nem zenéltek többet negyven-ötven percnél, viszont utánunk a Fonó Zenekar még egy alapos örömzenét nyomott.

 

Visszatérve a színpadi hangosításra pár szó erejéig. Kevés cuccból jön olyan érthető és elkülönült brácsahang, mint ami előttem volt, ezért aztán nem nagyon zavart semmi a fellépés alatt. Noha Dani másodjára futott neki a beállásnak, én olyan nyugodtan vártam, készültem, hogy az valami példaszerű. Aztán csak elkezdtünk mi is játszani, és elindulhatott a tánc.

 

Régebben, mondjuk úgy három évvel ezelőtt még szorongtam volna a népzenészek jelenléte miatt, de ma már stílusteremtő zenekar tagjaként erre okom nincs. Éppen ezért egy felszabadult este várt rám. A többiek biztosan korábban leszámoltak ilyen érzésekkel, ha volt nekik egyáltalán, de aznap este én is. Széles mosolyok, tánc és egymáshoz khmm.. simuló testek látványa mindig örömmel tölt el, miután pedig mindkét fél kiadta magából amije csak volt, ismeretlen ismerősök váltak immáron ismerőssé, új barátokat találtunk, és csak azt sajnálom, hogy a Fonó Zenekar miközben őserejű mezőségit húzott, olyan táncolhatnékom támadt, hogy belefájdultam...

 

Úgyhogy Sopron felé nem volt kedvem olvasni sem.

 

Itt pedig néhány fotó

 

Egal Cultclub 15 (2010.10.13.)

Tizenöt év...

Az évforduló azért nem teljesen pontos, az majd valamikor decemberben lesz, de úgy gondoltuk, hogy ezen az apróságon nem fog elhasalni egy nagyszabású rendezvény. Az EGAL klub is tizenöt éves lett, többször is felléptünk ott, sok olyan meghatározó élményünk köt oda ami miatt indokoltnak tartottuk a közös ünneplést. Milyen emlékek? Nos, a zenekarral ott léptem fel először 2001-ben talán. Meg aztán volt olyan is, hogy ottani koncert után húztunk Írországba...

 

Sajnos mostanság egyre kevesebben járnak az EGAL-ba, mi azért reménykedtünk, hogy csak összejön jó pár ember. A készülődés alatt, a hangbeállás során egy-két ember be-benézett a előadó térnek helyet adó pincejáratba, mikor pedig csökkentett alkoholtartalmú italok felé indultam, akkor láthattam, hogy még alig lézengtek az emberek. A kezdés ugyan kilencre volt meghirdetve, azonban a rutinosak úgy gondolták, hogy nem baj ha késnek, mert úgyis késik mindenki, így aztán majd' tíz körül kezdhettünk.

 

Tizenöt év sok vagy kevés? Vagy éppen elég? Az ember életében az a pont amikor elkezd nyiladozni az értelme, már komolyan veszik. Egy zenekart tizenöt év után komolyan lehet venni. Vagy mégsem? Főleg ha mi nem vesszük magunkat komolyan? Na jó ez már szuperfilozófia, hagyjuk is...

 

A nagy nemzetközi Csípd Ki Magad! Nap alkalmából eleinte úgy nézett ki, mintha tőzsdecápák, ballagók és az Óriás Nándor Jogásznap résztvevői eltévedtek volna, és véletlenül lekeveredtek az EGAL-ba. Eleinte tényleg nem ugrott be, hogy az a nap az a nap, mindenesetre nagyon jól mutattak a kevésbé elegáns közönség között. A kezdés előtt azért már gyűltek a népek, mégis csak az első hangokra jelent meg a tömeg. Rengeteg ismerőst láttam közöttük: iskolából, utcáról, hivatalokból, koncertekről és nagyon jó volt látni őket megint, e jeles alkalomból.

 

Az EGAL-nak csak egyetlen egy baja van, mégpedig a pince jellege, ami a hangokat jól megmanipulálja. A hangok szegények képtelenek úgy megszólalni ahogy elképzeltük, tartott is egy ideig a beállás emiatt. Korábbi személyes tapasztalataim ráadásul arra emlékeztettek, hogy itt valami nagyot kívánnak tőlünk, így aztán valami nagy zsinatra készülhetek. Egy fej magasságában a görbülő „plafonra” szerelt monitorból dőlt felém a hang, ami néha embertelen hangos, máskor pedig hallhatatlan volt. Amúgy az is érdekes fizikai jellegű probléma, jó lenne körbejárni, hogy az üres teremhez képest mennyire másként szól egy olyan terem, amiben egymásba ér a tömeg. Lesz itt egy felvétel is beágyazva, ami ott készült a visszatapsolás után, na azon jól kivehető majd a hangprobléma, igaz kifelé. Tesóm is mondta, hogy nem voltunk azok a kimondott fülharmónikusok, de sebaj!

 

 

 

Ja igen, tömeg Magát kábé a második számig bírta moderálni, aztán átszakadt valami és olyan fékeveszett habzású parti kezdődött, hogy volt ott pogózás, nyakba emelés, meg még talán stage diving is, és lányokat úsztattak az emberek feje felett imígyen! Már nem is emlékszek mennyi rájátszás volt, mennyiszer jöttünk vissza, de jó sokat zenéltünk, a tömeg előttünk meg igazán kivonaglotta magát kedvére. Arra pedig nem létezik egyelőre szó vagy kifejezés, hogy mit művelt a közönség amikor a RATM feldolgozás megszólalt.

 

Noha oda kellett figyelni, személy szerint nekem még jobban, mert másnap kiemelkedő fontosságú nap elé néztem, nagyon jó tizenöt éves bulit adtunk és kaptunk. Köszönjük mindenkinek aki ott volt, köszönjük a helynek és egyáltalán: mindent köszönünk! :)

 

 

Némi sajtóanyag a végére:

 

HEOL

 

EgriSzín #1

 

EgriSzín #2

 

 

Szeparé (2010.10.12.)

Általában az október fellépések szempontjából – legalábbis a korábbi tapasztalatokból adódóan – nem az az időszak,amikor szétmuzsikálhatjuk magunkat, most valahogy mégis úgy alakult, hogy szétmuzsikálhattuk magunkat. Kis pihenő után máris Pestre mehettünk a Szeparéba, a Nyugati pályaudvar alá.

Életemben nem jártam azon a helyen, úgyhogy vártam nagyon a találkozást. Ami elhúzódott… Biztos összefutottatok már életetekben olyan emberrel, ki egy terület legfőbb ura volt. No, nem azért mert főnök vagy a társadalmi hierarchiában valami piszok magasan leledzik, hanem a dolgok állása alapján valahogy az ő kezében futnak össze a szálak. Mint a házmester. Vagy a portás. Máris ismerős a helyzet, ugye? Velünk ez esett meg, ott álltunk a busszal a bejárat előtt, és nem mehettünk be, mert

-          Nekem nincs ide leadva a rendszám!

Ennyi, meg némi nemtörődöm slukk a cigiből. Ész érvek kilőve, csak abban bízhattunk, hogy időben megcsörren a telefon és a kapcsolat elrendezi a problémát…

A hely elegáns, legalábbis az én szememnek mindenképpen. Igaz, nem jártam még főúri szalonokban, csak egyszer sikerült eljutnom a többiekkel együtt egy kormányzói palotába, ötszáz éves függönyök közé, de ez a hely cseppet sem hasonlított ahhoz. Ez máshogy volt elegáns, ez amolyan modern módon. Persze az eleganciával együtt jár az árak magasabb szintje is.

A hely két részre volt osztva, legalábbis amit bejártam, mert az éttermi részbe nem tértem be. Az egyiket a hosszú söntés uralta, a falakon tv-kel, amint mindenféle étvágygerjesztő főzőműsorokat adtak, úgyhogy el is kellett mennünk harapni valamit. Szintén e részben kapott helyet a színpad, ami előtt stílusosan 354 kilós vasúti kocsikerekek mintegy korlátként voltak hivatottak feltartani a majdani tömeget. A másik, hátsó rész most nem üzemelt, az lett az öltöző.

A hely, mivel a  föld alatt volt, magában hordozta azt a sajátosságot, amivel már több pesti helyen találkoztunk: a hangerő problémáját. Alacsony belmagaságú hely, kilencven fokos hátsó fal, Viktor akkor sem tud halk lenni, ha vattával tekeri körbe az ütőit, a basszus pedig majdnem leszaggatta a plafonon futó szellőzőrendszer felfüggesztett darabjait. Legalábbis nagyon vésztjóslóan nyekeregtek, meg ciceregtek a fémlemezek meg a rögzítések miközben K.csabi pengetett.

A hallgatóság lassan gyűlt, ez is egy tapasztalatot erősített. Hiába hirdetsz meg valamit, a kezdés fix, hogy csúszni fog, mert az emberek később fognak érkezni, az „úgyis ráérünk még, úgyis késnek” érveléssel megtámogatva. Na emiatt aztán a hely sem fog korábban kezdeni, mert a belépőkbőli bevételen túl a fogyasztás is a tömegtől függ. Azt pedig lássuk be, hogy a zenére, a Kerekesre meg méginkább lehet fogyasztani. Jól ki van ez találva, na!

A hangbeállás alatti „élmények” miatt meg voltam győződve, hogy minimum időleges halláskárosodást fogok szenvedni, de valahogy ez nem jött össze. Olyannyira nem, hogy a fellépés alatt még olyan hangokat is hallani véltem amiket nem játszottunk… Némelyikre van magyarázat, konkrétan az előttünk táncolók közül egy lány valami olyan sikítást nyomott le többször is, ráadásul hangnemben, mintha valamelyik hangszer szólt volna valahogy megváltozottan. Tiszta banshee… Időnként pedig olyan felharmónikus hangok jöttek elő a sarkokból, hogy azt hittem egy farkasfalka kaffog ritmusra mögöttünk. Ami ugye kizárt abban az esetben, amikor egy fal van mögötted, így semmilyen falka nem férne el ott.

Nem mondom, hogy a közönség nem fért el egymástól, többen is összegyűlhettünk volna, azonban a hangulatra panasz nem lehetett: mindenki táncolt, mi zenéltünk, a finneket a válogatott kettőegyre verte, úgyhogy jó estét zártunk.

 

 

Lagzi (Heti burleszk VIII.)

  • Na, szerintetek mikor lesz az első vonatozás?

  • Á, valamikor, majd az este.

  • És? Beállunk!

  • Aaarrgg! Hogy képzeled, olyan nincs.

  • Ki van zárva.

     

Legyintés, méla undor és gyakorlatilag zökkenőmentes, ám stratégiai mennyiségű vonatozás-ekézés. Na jó, gondoltam, majd meglátjuk. A kérdés csak az, hogy Demjén Rózsi vagy csak a sima „Megy a gőzös Kanizsára” örökzöld fog elhangozni.

 

És ami meg van írva, annak rendje és módja szerint be is következik. Támasztjuk a sörcsap oldalát két rántotthús közben, a tizenvalahanyadik tömény csúszik le, mikor egyszer csak felzendül a vonatos! K.Csabi megfeledkezve az angol polgári szalonok viselkedési kódexében írtaktól azonnal az ég felé emeli a kezét, mire Viktor szabaddá váló kezeit K.Csabi vállára helyezi. Éppen hogy csak pislantok egyet, épp letenném én is a poharam, amikor már Viktor mögött is legalább tíz egységnyi násznép állt egymás mögé, és fennhangon üvölti, hogy

 

MEGY A GŐZÖS, MEGY A GŐZÖS KANIZSÁRA!

 

Én még életemben olyan meglepődött és rémült fejeket nem láttam sem Viktortól, sem K.Csabitól. A kép örökre, kitörölhetetlenül beleégett valamelyik agyféltekémbe, ahogy szerencsétlenek a vonat elejére kerültek és nekik kellett vezetni, kanyarogni. Majdnem ujjal mutogattam rájuk...

 

:)

 

Miskolc, Rocktóber (2010.10.07.)

Korábbi posztjaimban már említhettem, hogy Miskolc bennem mindig gyomorgörcsöt okoz. Ez azért lehet, mert oda jártam egyetemre, és leginkább zárthelyiket és vizsgákat kellett teljesítenem, a megjelenésem nagy részét tehát e negatív kisugárzású tevékenységek jellemezték az öt év alatt. Hideg, szélfútta, magányos vasútállomás, Hithcock-i mértékű varjúhadak a Búza téren, hiperértelmetlen jelenségek az Egyetem felé menet... Miskolc, acélváros, és az idegeidnek is acélból kell lenniük!

 

Ennek már lassan tíz éve vége, de a zene gyógyító hatása sem tudta ezidáig enyhíteni a hejőcsabai cementművek zord és szürke látványától hasmenés szintjére aljasuló szorongásomat, akárcsak ha átutazóban, vagy éppen egy diósgyőri fellépésre menet láttam. Ráadásul a Rocktóber pontosan az Egyetemváros kellős közepén felállított sátorban és a Rocky-ban folyt, így megint elmehettünk mellette. És háát.. Rocky. Az egész Egyetemváros igen lepusztult volt tíz-tizenöt éve, azóta viszont nagyot változott minden a környéken: felújított épületek, egyetem, Eper utca, kollégiumok, kész városrész, és felújított Rocky, a központi lelazulós hely. Az akkori kockás abroszos, vagy csak úgy egyszerűen lelinóleumozott csupasz asztalok megdöbbentően erős képi emlékein átverekedve azért sokkal otthonosabbnak tűnt a hely.

 

A fesztivál amúgy három fő helyszínen folyt: a sátorban, amibe jó sok ember befért, a Kék Rockyban, ami attól kék, hogy annak nevezik és hogy kék színű neonok dominálnak benne, illetve Piros (Vörös?) Rocky-ban, ami ugyanaz, csak vörösben. A helyszínek egymástól nem voltak húsz méternél távolabb, ez mindenképpen nagy előnyt jelentett azoknak, akik egyszerre akarta minden ponton ott lenni. Ha a háromszögként felrajzolt geometriai alakzat köré rajzolt kör középpontjába állt volna valaki jó eséllyel egyszerre hallhatta a három színpad mindhárom fellépőjét. Ez a tény akkor sem változott volna számottevően, ha mondjuk a háromszögbe rajzolt kör közepébe állt volna a feltételezett hallgató...

 

A megérkezésünket követő másodpercekben rámszakadt a hely átka N.Csabi koboztartó állványa képében, és míg a sebeimet kezeltem lassan benavigáltuk magunkat a helyszín közelébe. Eléggé magas szabadságfokú rendezvénnyel találtuk szembe magunkat. Halál laza nyugalommal kezelték kívánságainkat, kérdéseinket, mint pl. parkoló, öltöző, stb. Konkrétan sehogy :)

 

A teremben (vörös fények) még nem nagyon fordultak meg emberek, az előttünk fellépő Madonna tribute band hangolt és készülődött. Alapos késéssel kezdtek, ami előrevetítette a mi késői kezdésünket is. Ilyenkor jön a jó öreg fantasy irodalom lapozgatása: háttérben a Material Girl szól, miközben orkok és zombik seregén vágja át magát a főhős. A Madonna band kimondottan hallgatható volt. Arra gondoltam, hogy utánuk eltűnik a tömeg, szétszélednek a népek és más előadásokat keresnek. Ehelyett maradtak, és konokul végighallgatták, tűrték míg mi beálltunk. Próbáltunk sietni, és meglepődve tapasztaltam, hogy nagyon sokan gyűltek elénk. A színpad méretei kb két pingpongasztal felületével vetekedtek, azon próbáltuk meg megoldani az elosztásunkat. Azt hiszem jeleztem K.Csabinak, hogy nyugodtan vágjon tarkón a gitár fejével, ha éppen nagyon belelógok a képbe, illetve a gitár útjába...

 

Aztán elkezdődött a mulatság, és a közönségben nem kellett csalódnunk. Ha kellett énekeltek, ha kellett táncoltak, ha kellett volna még tán kukákat is borogattak volna. Jó este kerekedett aznap, köszönhetően a közönségnek, illetve annak, hogy koncert közepe felé már én is eléggé feloldódtam.

 

Most, ahogy írom a bejegyzést alaposan levert a víz, ahogy visszaemlékeztem azokra az időkre, amikor még oda jártam és a Rocky-ban ültünk. Hát ha valaki azt mondta volna nekem, hogy tizenvalahány év múlva „Te abban a sarokban még félájultra táncoltatsz száz embert!”, hát akkor kinevettem volna. Szédítő, így belegondolva.

 

süti beállítások módosítása