Többek között azért is akartam feljutni a várba, hogy szétnézzek, hátha találok olyan helyet ahol kis alakú, kötött könyveket lehet beszerezni, olyat, mint a kis noteszek, vagy amibe olyat ír az ember, hogy „Kedves Naplóm!”. Persze nem naplónak kellett volna, annak itt ez a blog. Találtam is olyan helyet, de az árak valahol a sztratoszférában tartózkodtak, nem akartak az istennek sem a földre kerülni, úgyhogy a kívánságom ezen a téren az is maradt.
No de térjünk vissza a lényegre. Koraeste léptünk fel, ezért hamar kellett indulnunk. Csak induláskor derült ki, hogy K.Csabi eléggé kritikus állapotban van: konkrétan beteg. Mondtam is neki, hogy akkor az úton felfelé népi gyógymódokat alkalmazunk, mire ő halkan előhúzott a tarisznyából egy pálinkásüveget. Ezt egy palack borral fejeltük meg. Mivel egy leharcolt kisbuszt tudtunk csak szerezni, amiben nem volt légkondi, hátul ketten komoly izzasztókúrán vettünk így részt, aminek nem sok eredménye lett, ugyanis Csabi nem gyógyult meg, én pedig másnap végleg belegyalogoltam valami megnevezhetetlen nyavalyába, ami valószínűleg az Azfesztes kórsággal kezdődött…
Budán előbb még Pély Barnát felvettük, de előtte még egy gyors próbát nyomtunk nála. Csak most esett le nekem, hogy eléggé alpári voltam a megérkezéskor:
- Ej, szia!
- Sziasztok! – így Barna.
- Hol a vécé? – kérdeztem, majd pár perccel később már a Helsinki és Pori közötti utunk részleteit vázoltam fel döbbent hallgatóságomnak…
Csak a várba érkezésünkkor derült ki, hogy Barna mindent hozott a gitáron kívül. Mi azért elkezdtünk pakolni és liftezni. A színpadon még ment a zene, úgyhogy volt még időnk nézelődni. Na ekkor nem találkoztam a csillagászati árakkal.
A beállás elég jól sikerült, nem üldöztünk el senkit az Oroszlános Udvarból. Pontosan ugyan azon a színpadon léptünk fel, mint a lánchidas bulin, csak szerencsére nem azok voltak a színpadi emberek és volt Dani. Attól nem féltem, hogy majd ciceregni kezd a hangszer, azonban más összejött. De ezen berágni már nem tudtam. Hogy mi történt?
Mindenki élvezte, legalábbis a színpadon élveztük az előadást. A közönség kicsit távolabb üldögélt, táncoló tömeg nem alakult ki. Nem volt hideg, nem volt tűző nap és gyantaolvasztó forróság, csak fesztelen hangulat. Jött a Szantofer opusz, aztán egy jól sikerült, lendületes húzásnál elszakadt a húr. Na ez nem akkora baj, pont a szám vége volt, kibírható. Mentem is a szünetben a másik hangszerért, mikor látom, hogy nagy a baj. Annak olyan problémája volt, mintha valaki rálépett volna, a lélek épp csak ki nem ugrott a helyéről, a láb pedig olyan ferde volt, mint a nádas a viharban. Na ez sokkolt. Basszus, ez meg hogy? Rendben, nyugi, igazítsuk meg, mire az óvatos mozdulatra letört a lábból egy jókora darab… Oké, akkor most itt hagyjuk abba, másik hangszer elő, azonnal húrozás, de izibe’! Közben ment a Popszegecs, amit csak fél füllel hallottam, gondolom azért élvezték a többiek, bevallom onnantól nem tudtam teljes intenzitással figyelni. Húrozás kész, beszállás, intonálás.
Inkább nem kezdek bele a friss húr probléma ragozásába, maradjunk annyiban, hogy a hangszer jelenleg egy hangszerésznél várja a javítást, de valami gondolat megfogant bennem vele kapcsolatban. Lehet, hogy nemsokára új hangszert kell beszereznem?
A fentiek tükrében úgy éreztem, hogy a máskor rövid órácska már kínosan hosszú volt, kábé annyira, mintha kémiadolgozatot írtam volna. Néhány cd eladása és gyors lepakolás után húztunk haza, az út közben pedig azon rágódtam, hogy akkor most hogy lesz itten hangszerileg, mert jön a SZIN szerdán, és egy hangszerrel nehéz lesz fesztelenül megjelenni a színpadon…
