Amikor alapvetően egy vidám embernek gondolod magad, aztán a valóság először gyomorszájon vág, majd egy seggberúgás után elküld egy másik helyre, ami szürke, ahol a G-dúr is hamis és nincs ígérete a megváltásnak se… aztán mégis.

Hogy mi a valóság? Leomlott házak, tégla-, üvegszilánk-, és betontörmelék-rakások szanaszét, üres, foghíjas telkek, konténer-lakótelepek ameddig a szem ellát, menekültek, menekült-buszjáratok, hulladéktelepek, ledózerolt lakótelepek maradványai (fekete fejkendős, botos mamika keresgél), másfélmillió m3 építési törmelékkel feltöltött patakvölgyek a kétezer méter magas hágók aljában…

Amikor összefacsarodik a gyomrod és a tüdődet is kiköpöd a földrengés leomló házainak porától (jó, az újjáépítés elképesztő sebességétől felvert barna sarától terhes levegőtől), mégis fél Magyarországnyi téglaporos sárgabarack (kajszi = kaysi, törökül, ugyebárilag) földeken, a jövőbe vetett hit ígéretével, majd pisztácia földeken a narancs-, és citromligetek illatának könnyűvérű delejével a földimogyoró és a hónapos retek címével büszkélkedő vidékek felfedezéséig.

Oké.

Malatya a sárgabarack fővárosa (most abba nem megyek bele, hogy kinél foglalták le ezt a címet, mert a gönciek vagy a fütyülős kecskemétiek biztosan lapátra-kaszára fognának, oszt kivernék a törököt), de tényleg elképesztő mennyiségben termelik a környéken a sárgabarackot, a kajszit. Még a város címerében is három aranybarack pislog ránk. Nos, ott aszalják, cukrozzák, krémesítik, szépségápolási cikkekbe adagolják, magra szedik, eszik és őrlik, kifacsarják és megisszák… csak épp pálinkának nem készítik. Egy mélyen vallásos vidék, érthető.

A megdöbbent hallgatóság előtt játszani ilyen körülmények között felemelő és szívszorító. Ott ülnek a fegyveres testőrökkel védett kormányzók, illetve a nagykövet, kulturális szakemberek magyar és török oldalról is, és a hallgatóság, ami hálás azért ha egy kis időre is, de legalább mosoly görbül fel az arcukon. Voltak olyan szerencsétlenek is a korán érkezők között, akik a zenekari hangszer-beállásra tudtak csak lejönni, mert az utolsó transzfer este nyolckor vitte őket a menekültek és földrengéssújtottak konténertelepére – pedig fiatalkoruk ellenére ismertek bennünket, ott a szíria háborútól 100 km-re, szétba… rmolt világuk romjai között.

A legmeghatóbb pillanat mégis az volt – meglett felnőttként is könnyezve írom – amikor a kétezres hágó tetején megálltunk, mert a busz vezetőjének babot kellett vennie a helyi árusnál – nyilván az asszony rászolt, hogy juszuffiammenjlebabér’… Na, épp elállt az eső, szikrázott a környék összes hegygerince a napsütésben, csillogott az eső áztatta áru, mi is kiszálltunk babot meg lencsét meg savanyúságot nézni. Sofőrünk babot válogatott a 28 féle alfajtából,én meg mint valami kisgyerek vidámkodtam, hogy micsoda szép almái vannak a kereskedőnek. Mire ő:

Tessék, válasszatok, egyétek, ajándék!

Csokszaol, és kiderült pár pillanattal később, hogy a földrengés az ő kis boltját is elpusztította, most ebből a „nejlonsátrból” árulja a portékát, aminek egy jelentős része a bab és a lencse de az legalább a saját termése. Komolyan, ha nem ilyen úton lettünk volna 100 kiló (ám természetesen 28 féle) babot és lencsét vittem volna haza, bebiztosítva így a következő pár év szilveszteri lencsefőzelékét és megalapozva a Jókai-bableves kifőzdémet.

Az alma friss és ropogós volt, a buszban olyan illatok keveredtek, amik jól el tudták nyomni a napsütéstől felmelegedő műbőrbe szikkadt cigifüst szagát is. De amikor a földközi tenger vidékéről a hegyre szállított több tonnányi citrom és narancs halmokból kaptunk egy-egy darabot… Narancssárga is, nagy is, de nem a miénk! Nos, ha Malatya volt a sárgabarack fővárosa, akkor Osmania, a másik koncerthelyszínünk meg a földimogyoró és a hónapos retek fővárosának címét birtokolta. Előre rettegtem a másik fél magyarországnyi hónapos retek földek látványától, de aztán kiderült, hogy még túl korán van a retekhez. Egy hónappal korább.

Szerintem egy nép – bármilyen nép – lelkéhez öt úton juthatsz el. Mit eszik, mit iszik, milyen zenét hallgat, hogyan táncol és min nevet. Szerencsés az, aki ebből a listából hármat, ha megismerhet. Mi nagyon szerencsések vagyunk, hogy egyszerre tudjuk ezeket az utakat járni.

A Liszt Ferenc Intézet kollégái kimagasló munkát végeztek, a helyi munkaerőnek mondjuk van hova fejlődnie (pl. amikor öten nézik egy kábel bedugaszolását, de a végén mégis megszólalnak a hangok) mégis csordultig hálával viseltettek felénk (nem láttam még muszlimot úgy elmenekülni attól a 6 doboz sörtől, amit tőlük kaptunk, és amiért a fél tartományt felkutatták csak emiatt a 6 sörért, mint ott)… nos az tényleg olyan érzés, hogy még a megtapasztalt szétrombolt vidék és a nyomorultság ellenére is mosolyt tudott adni. Nekem, így a végére.

Ja és a narancsban volt néhány mag (persze nem az enyémben, hanem Sohiéban) azokat hazacsempésztem és meglátjuk itthon milyen élet ígéretét váltják be!

folyt.köv.

Ki tudja, lehet, hogy újra elkezdem írni ezt a blogot a banda történéseit követve. Jó, egyelőre nem fogok arról írni pl., hogy a legutóbbi próbán Viktor egy szál maszkban énekelt - fésű és zsírpapírozásilag - de látványlag elment. Mert Törökországba megyünk pár napra, a szanaszét rombolt, földrengés sújtotta szírhatár közeli vidékekre. Hátha adhatunk nekik egy kis lellki segítséget.

Addig is ajánlok most 3 db zenét, balkán vonalról, hisz itt voltak a törökök és jól befolyásolták az ottani zenei kultúrát. Is. 

Ja és a hegedű is egy hangszer, ugyebár, még ha tölcsére is van neki.

...

Ez egy Helikopter, de ének nélkül, úgy sokkal autentikusabb. Gondolom amúgy kb. 8 esetleg 9 rakia után lett összerakva a dallam - ezért lett kiváló.

Egy instagram-román hölgy mutogatott arról pillanatfelvételeket, ahogy otthon a disznószaros-tyúkos-macskás vidékre hazatért micset-cujkát (hurkát-pálinkát feat. Magyarország feat. disznószar és tyúkok) fogyasztani és a családdal együtt tölteni értékes időt, amiután rámszakadt a 40 éves emlékcunami... baszki, negyven... amint Kiskörén vagy éppen Püspökladányban ténferegtünk a 40 fokban a csirkék között, a kakas csípett, a kutya csak nagyapámba nem harapott bele, a talpas Symphoniát meg vissza kellett vinnem a Durbints sógorral együtt a boltba, mert nem olyanok kellettek volna, a vasúti talpfa-derítő telep gázolj szaga meg életünk végéig függőséget okozó vonat-nézésbe fulladt.... A tepsis krumpli a hurkával és 2 liter málnaszörppel mondjuk oké volt, csak nem reggelire, a buszmegállóban meg a meszes gólyafosást kerülgettük amikor vártuk a pesti buszt de legalább a nagynéni épségben haza tudott jutni, a többiek meg mentek törpeharcsa után a kubikba... 

És végül egy muzikapopuláreromania élesdi zene. A banda, amikor Románia irányába indul, úgy Debrecen környékén elkezdi tekergetni a rádió hullámhossz keresgélő gombját, hátha be tudjuk fogni valamelyik román rádió adását. Sokszor sem sikerül, ezért vannak ezeke a zenei tezauruszok (Tezaurusz Rex úgymond) amiból lehet válogatni a marosvásárhelyig tartó zötykölődés közben. A tölcséres hegedű - nem brácsa, nehogy tévesszünk - tökéletesen adja az 1923-as évekbeli telefonközpontok hangélményét - kérdés nélkül, ugye, interurbán.

AsziszeA franc sem gondolta és hát sem tudta, hogy micsoda összefonódások vannak itten kérem.

Először egy nyikhaj dj, Avicii jöjjön:

Asziszem jó és hát nem tudtam, hogy feldolgozás legalábbis egy részét tekintve. Íme az alap. Vagy legalábbis ami letépi a fejed:

De ennyi nem elég. ugye. Jöjjön a nagyon alap:

Erre pedig mi a bánatot mondjon az ember?! Csak annyit, hogy táncolj, bmeg! :D

Kicsit nagyon elmaradtam. No de legyen itt az új ajánló. egy nagyon jó kis körbejárás a téma, remélem tetszeni fog ;)

Legyen egy feldolgozás #1

És egy másik #2

Komoly fába vágom a fejszét: szeretnék egy valamiféle antológiát, gyűjteményt összeállítani a zenekar tagjainak emlékeiből. Honnan jövünk, hová tartunk és mi ad erőt. Ilyen apró kis történetekben talán megláthatjátok ti is a szikrát.

Szék irtó messze volt mindenféle civilizációtól. Azért nem találtunk oda egyből, mert Ördöngösfüzesre hajtottunk először. Füzesről majd később. Szamosújváron mondták, hogy jobbra forduljunk, de azért nem hajtottunk le jobbkéz felé, mert a franc nem gondolta, hogy tényleg egy szétcseszett traktorút vezet a településre. Ez 1999-ben történt meg, és akkor még nem sejtettem, hogy tv-t fogok cipelni Széken Ilka Gyurikával.

Erdélybe beutazni akkortájt még nem volt egy leányálom, de az a pár kilométernyi út Székre mindenen túltett, az út felért egy katonai kiképzéssel, nagyon hálásak voltunk mikor megérkeztünk a faluba. Ahol azt se tudtuk kihez forduljunk. Ja igen, csókolom, mi Mártonékat keressük.

Széken minden férfit Mártonnak hívnak, mint később kiderült, ezért hamar be kellett lássuk, hogy zsákutcába kerültünk a kereséssel. De ennek is megvolt az előnye, mert sikerült feltérképezni a falu közepét. Magyarországi értelemben véve se bolt, se orvosi rendelő, se rendőrség, se semmi. Legalábbis így nézett ki első (második, sokadik) megtekintésre is. Volt ott egy művház szerűség, az mondjuk való igaz. Ez így nehéz lesz, gondoltuk, bár az addig beszerzett széki pálinka némileg lassította a közeledő pánikot. Hol lesz nekünk itt szállásunk?

(Rövid kitérőt hadd tegyek széki pálinka ügyileg. Addig nem szerettem a pálinkát. Most se rajongok érte, de aznap Széken ittam életem második olyan pálinkáját, amitől nem állt a szőr a karomon és a hátamon. Mondták a helyiek, hogy Márton Dani bácsi aranyló pálinkáját kell megkóstolni, mert az az mindennek az eszenciája. Amúgy a széki szilva annyiban mindenképpen különbözik a hazai szilvától, hogy állítólag annyira hamvas, hogy már fehér. Ettől lesz karakteresebb az íze. No így.)

Nagy nehezen megtaláltuk a vendéglátóinkat, akik azonnal elkezdték szervezni nekünk a széki városnézést. Ekkor futottam össze az utcán az egyik élő legendával.

Széken három nagy prímás muzsikált. Nekem már nem adatott meg, hogy velük találkozhassak. A három nagy: Ádám István „Icsán”, Dobos Károly és Moldován „Ilka” György voltak. Azon a szürke és sáros napon Moldován György fia Gyurika jött oda hozzánk, hogy mi a helyzet. És ha már ott vagyunk segít-e neki valaki közölünk pakolászni?

Mondtam neki, hogy hogy a viharba ne segítenék. Mit kell cipelni? Nem mondta meg, csak somolygott, és jelezte, hogy szálljak be abba a sárga zsiguliba. Mentünk pár utcát a kötésig érő sárban és a jelzett háztól elhoztunk egy tv készüléket. A tv volt tulajdonosai már vártak bennünket. A tv-t nagy küszködések árán átszállítottuk Gyurikáékhoz, akinek a családja Szék végén élt, konkrétan egy db szobában. Háló, konyha és fürdőszoba egyben, szülők és három lány. Úgy néztek rám, mintha egy különösen egzotikus rovar lettem volna. Érdekes, viszont logikailag a környezetbe nem illő. Hogy kerül ez ide, volt a szemükben.

- Ők a lányaim. Szépek ugye? - kérdezte Gyurika a homlokát törölve, én pedig kínomban a tv-re pislogtam. A csajok vihorásztak én pedig vörösödtem. Máig nem szoktam meg, ha a lányok nevetnek rajtam, nemhogy akkor. Gyakorlatilag kimenekültem a házból, pedig a legártatlanabb helyzet volt.

Most így visszagondolva kicsit Yoda mesteres volt az első kapcsolatom az élő népzenével. Ami még csak lapulva várt, hogy aztán jól pofán vágjon.

Fóli, Székről

Néhány évvel ezelőtt volt szerencséje a társaságnak Canterburyben fellépnie. Canterburyben került megrendezésre az európai koronázó városok találkozója (hívjuk most így, mert gőzöm nincs mi volt a hivatalos neve ennyi év távlatából), szóval koronázótalálkozó, és a Kerekes Band Esztergomot képviselte (igen, de ne kérdezzetek, összefüggéseket keveset találni).

Canterbury Angliában található, arról híres, hogy ott székel az érsek, meg egy akkora székesegyház terpeszkedik a város közepén, mint egy focipálya. Ha már hasonlatot használok, legyen focis. Canterbury ezen túl a rohadtul hideg és szeles város kategóriában is dobogós helyet hozna el. Így volt ez akkor is, amikor mi megérkeztünk és felléptünk…

A fellépésüket megelőzően volt lehetőségünk széjjel nézni a városban. Szokásos angliai kisváros, téglaházak, bobby rendőrök, emeletes buszok, világháborús emlékművek minden második sarkon. És parkok. Egy ilyen parkon mentünk keresztül délelőtt 11 körül. Aztán meglehetősen furcsa események vették kezdetüket.

Az első, amit kiszúrtam, hogy minden harmadik fára és oszlopra ki volt téve két bronz táblácska. Az egyik fajta táblácskán az a figyelmeztetés volt olvasható, hogy alkoholos italokat nem lehet fogyasztani a parkban. Ez mondom oké, délelőtt 11-kor zenész még nem iszik… (ez még régen volt, nnna). A másik táblácska a labdajátékok tiltásáról értesített mindenkit 50 font büntetés terhe mellett. Mondjuk ez sem éppen miránk volt szabva, mert viharos 5 fokban ki a francnak lenne kedve labdázgatni a parkban, főleg labda nélkül?

Persze a szükség nagyúr, és minden tudatalatti kívánságunk úgy teljesülne, mint ami akkor teljesült.

Egy gyenge pillanatomban feltekintettem a park egyik fájára, és legnagyobb meglepetésemre úgy 10-12 méter magasan egy focilabdát láttam beszorulva három faág elágazása tövébe. Fel is kiáltottam, hogy innyemárodanézzetekdejólenneegyilyenlabdamár! Ott álltunk dermedten mintegy 2 másodpercig, mikoris Barsi Csabi kijelentette, hogy ő akkor is, és most és azonnal lehozza a lasztit. Aham.

És tényleg, mint Csita a Tarzanos filmekben, szégyentelenül mászott fölfelé a nyugati civilizáció bölcsőjének földjén magasba meredező nyárfán, majd győzelemittasan hajította le a labdát. Közben pedig az ötven font megfizetése abban a pillanatban került kilátásba.

Barsi Csabi leérkezett, csatlakozott az akkor már javában folyó passzolgatáshoz, majd hálószaggató erejű érintéssel elküldte a labdát a picsába.

Én meg voltam győződve arról, hogy az elrúgott labdát két angol rendőr fogja átnyújtani nekünk azzal a bizonyos ötvenfontos csekkel, de nem ez történt. Éppenséggel két öregúr battyogott felénk, az egyikük kezében ott volt a labda. És magyarul magyaráztak egymásnak, eleinte tudomást sem véve arról, hogy mi hülyét csinálva magunkból, dermedten figyeljük őket. Nem akárki, hanem Grosics Gyula, kezében a labdával kedélyesen sétált Buzánszky Jenővel felénk, Canterburyben. Mikor látták, hogy itten kérem fiatalok fociznak, akkor leejtette a labdát és gyors passzal szöktette valamelyikünket. A személyre már nem emlékszek, akkora volt a megdöbbenésünk.

Gyorsan aláírattuk a lasztit a legendákkal, passzoltunk kettőt, beszélgettünk és elmondták, hogy Király Gábor kapus Crystal Palace-os mérkőzését jöttek megnézni, majd kértük őket, hogy jöjjenek el délután a koncertre, ha már itt vannak.

És amilyen vén kujonok voltak, el is jöttek! És élvezték. Meg mi is.

Sose voltam sem nagy grundfocis, sem nagy drukker, sem a magyar foci nagy követője, de akkor, azon a napon kiderült, hogy a legendák is emberek.

Jó szívvel emlékezek rájuk.

Kell valamennyi idő. Egységnyi idő. Ne kérdezzétek, hogy az mennyi, mert kábé pont annyi, amennyi két album megjelenése között kell elteljen. Vagy inkább a két album felvétele között. Egy kib.szott relatív időintervallum, ami sok esetben megváltoztatja a világról alkotott elképzeléseidet.

Volt ugye az első album, ami a harmadik volt, a vajszínű. Volt, hogy kaptunk hideget, volt, hogy kaptunk jéghideget, néha némi nulla fok körülit miatta. De attól még megmutattuk, hogy lehet ebből valami. Volt vagy 7 éve, nem is emlékszek rá, de most visszanézve látni az ösvényen követők mozgását… Na jó, persze emlékszek a hideg próbateremre, ahol alig volt fény, az áram csak akkor folyt, ha bizonyos kapcsolókat NEM kapcsoltál be, a wc pedig az univerzum egy távoli pontján helyezkedett el. De elkészült és megszólalt.

A második albumról, a barnáról (természetesen a negyedikről) azt gondoltam, hogy esetleg meg kéne tanulni zenélni, de legalábbis eljátszani azt, hogy tudok valami olyasfélét. Ha kell akár a színpadon is. Évekig amúgy ez az album volt a kedvencem – de amint megjelenik az új album, össze is állítok egy „evergreen by Foley”  válogatást – szóval a kedvencem. Pszichodélikus felhangok, hosszú lecsengések, persze az is lehet, hogy csak az én fejemben, de akkor is sokáig csúcsnak éreztem. És ez a fontos, hogy annak éreztem, nem pedig gondoltam, még ha a vonó néha a egynyolcvan magas plafonba is fúródott.

Aztán jött a fekete album, mint az a bizonyos Volga, ami négyzet volt és nem pedig kerek valami, mint az előzőek, és egy megzabolázhatatlan energiatöltetként vibrált a kezemben.  Beethoven nem volt akárki, hogy a rezgéseket használta a zenéje megkomponálásához miután megsüketült szegény. Bocsánat, nem akarom magamat őhozzá hasonlítani, a lényeg az, hogy nem csak a füleddel tudtok érezni, hanem a kezetekkel is tudtok hallani. Vagymi.

Tudjátok milyen a tiszta hármashangzat kontrán? Amikor eltűnnek a disszonáns hangok, rezgések a hangszer testéből és megszűnik mindenféle fizikai kontaktus? Nem?

Maradjunk annyiban, hogy nagyjából olyan érzés, mintha a kezeiddel szobahőmérsékletű vajat markolásznál… Természetesen szabad további asszociációkat hozzátársítani a képhez. Szóval vaj, és rezgés, és zsibbadás, ami balfelől, alulról indul felfelé, és szétszedi az agyadat. Nos, a fekete album nem okozott ilyet, az olyan volt, mintha 220 Voltos aljzatba dugtam volna bármelyik testrészemet. Felrázó volt, de nem zsibbasztó.

Azt is el kell áruljam, hogy a korábbi albumok hasonló módon készültek. Nem vajilag. A készítést úgy kell magatok elé képzelni, hogy a zenekar szépen elmuzsikálta egyszerre a kiválasztott, albumra szánt dallamokat. Ezek a felvételek lettek az un. mankók, amik az öt hangszernek megfelelően öt sávból álltak. Korábban úgy csináltuk, hogy a mankót használtuk alapnak, és arra játszottuk fel a számokat egytől-egyig de hangszerenként külön-külön. Az új albumnál nem ezt a módszert alkalmaztuk. A mankó jó, de nem jó!

Sokkal jobban jártunk azzal, hogy most egyszerre vettünk fel gyakorlatilag mindent. Igaz a furulya, a basszus és a kontra némileg el voltak különítve, de egyszerre ment a muzsika, egyszerre történtek a… történések. Időt és energiát spóroltunk meg feszkó nélkül. Most, most valami érdekes történt, amit nehéz leírni szavakkal, de mintha valami vezette volna a vonómat... Ilyen korábban nem volt, ilyet akarok máskor is!

Akárhogy is, először az életemben piszkosul várom, hogy mi sül ki ebből az új dologból. És egyúttal köszönöm a Juhász tesók egri bikavérének a hathatós tudatmódosítást.

És aztán ne felejtsük el, hogy napokon belül itt az új klip, rogyásig lesz lehetőség a találkozásra mindenféle fesztiválokon.

És persze tánc :D

Találós kérdés: melyiket kellene beláthatatlan időre karanténba helyezni?  Íme a lehetőségek:

1. Kerekes Band próba úgy önmagában

2. jazz ugyanazon a próbán

3. unplugged jazz akkor és ott

4. a "Besame mucho" a próbán, egy Kerekes Band próbán, nyilván

A helyesen illetve a helyes válaszolók értékes nyereményeket nyerhetnek egy nemzetközi mosóporügynökség akciójában!

:)

Ezt az elsőre érdekes hírt olvastam (jó, azért hír, új információ, mert nem voltam eddig tisztában ezzel, aki tisztában volt ezzel, attól bocs). Szóval a hír:

A Vénusz bolygó közel kör alakú pályán kering a Nap körül, így ott nincsenek évszakok.

Hát nem tudom, hogy erre mit kéne mondani. Nagyon fontos információ egy olyan bolygóról, ahová csak azok a földönkívüli életformák próbálnak eljutni, akik évszaktól függetlenül bírják a felszíni 460 fokos hőmérsékletet :)

Komolyan mondom örülök, hogy se Vidnyánszky Attila, se Fekete György munkásságát és érdemeit nem ismerem. Ez lehet a szegénységem bizonyítványa. De ha valamitől feláll a szőr a hátamon az az, ha a politika vagy a kurzusok akarják befolyásolni a művészetet. Szóval én ezért vagyok szolidáris azokkal, akik úgy gondolják, hogy ezt az ámokfutást meg kell állítani ami most a magyar művészeti életben zajlik.

Mire jó öt év? Arra mindenképpen, hogy visszatekintsek és visítva röhögjek magamon. Ennyi idő után már a legkomolyabb tett is röhögőgörcsbe merevedik.  Szerdán történt, napra pontosan öt éve a zenekar legnagyobb és eleddig megismételhetetlen incidense.

A közhivatalnoki létben megfáradt köztisztviselő zakóban, bár már akkor is nyakkendő nélkül, várta a műszak végét. A kutya nem járt már a hivatal felé, mindenki ment gyertyát és mécsest vásárolni, hisz Mindenszentek, Halottak napja és temetőlátogatási lázban égett az egész város. Páran tartották csak a senkit sem érdeklő irodai frontot. Aznap estére viszont be volt tervezve egy jó kis fellépés Budán. Arra készültem egész nap eleinte lélekben, majd indulás előtt testben is. Valami repi bor vagy már nem emlékszek, hogy mi került elő. Na mindegy is, a lényeg, hogy a hivatal előtt fékezett a mikrobusz, amivel húztunk Budapestre.

Aztán észrevettem, hogy nálam maradt egy üveg valami, de tényleg nem emlékszek arra, hogy mi lehetett az…

Ünnepek, forgalom, hosszú volt az út a Menta Teraszba, ahova végül is csak megérkeztünk. Az akkor már jól bevált rutinnak megfelelően becipeltük a felszerelést és. És kiderült, hogy nemcsak csapolt Paulaner sör, de mindenféle zöld színben fluoreszkáló, az urániummal azonos hatású abszintok sorakoztak a polcon.  Na, ide nekem egyet-egyet!

Az enyhén ittas állapotban üldögélő ember nem nagyon veszi  észre, ha zenésztársai furcsálló tekinteteket vetnek rá. Mondjuk ez a mai napig nem derült ki, hogy valóban furcsán néztek-e rám a többiek, bár most, hogy így visszaemlékszek, mintha valamiféle biztatásfélét véltem volna felfedezni azokban a tekintetekben. „Majd megoldja! Bírja ez, na!, Egészségedre!” meg hasonlók. Amikor a második kört kértem ki ebből a pusztító akkumulátorsav-ólomkalapács kombinációból, na akkor viszont már valódi neheztelő tekinteteket kaptam. De szerencsére jött a hangolás és beállás, így az ellenőrzésem úgymond elmaradt.

Innentől kezd némileg szakadozottá válni a történet, ezért elnézést kérek, gyengébb idegzetűeknek pedig kifejezetten csak saját felelősségre ajánlom a tovább olvasást!

Elérkezett a várva várt pillanat, a kezdés. Akkortájt az volt a koncepció, hogy a Csángó Boogie-val kezdjünk. Vagyis velem. Ennél a számnál jó sűrű tempóval kell nyitni, hogy leessen a hallgató álla. NA hát én belekezdtem úgy alaposan. Húztam-vontam, de a többiek feszt ott akartak hagyni. Néztem kétségbeesetten, hogy mi van má’, hova sietnek a többiek. Cserébe totál elhűlt tekinteteket és csodálkozó arcokat kaptam. Viktor bólogatott is, hogy igen, ez elég lassú lesz. (Mint később, egy rekonstrukció után kiderült, kb. egy harmatos keringő bpm-számához közelítő tempóban sikerült elaltatni a zenekart és a közönséget egyaránt). Azért beleerősítettem és talán sikerült is feleszmélnem, hogy végülis ez egy fellépés és itt most nem aludni kellene, hanem zenélni.

Öt évvel ezelőtt nagyjából minden rendben volt az alvásommal. Ha pl. lefekvés előtt nem ittam, akkor nem s kellett felkelnem az éjszaka közepén vécézni. De ennyi. Nos azóta némileg megváltozott az alvási szokásom: ha pl. beülök egy autóba azonnal rám tör az alhatnék. Buszon, vonaton, autón, ülve fekve guggolva, gyakorlatilag a jóga majd’ összes pozíciójába hajtogatva képes vagyok aludni egy-két órát. Olyannyira, hogy ma már otthon is, az ágyban szintén, de csak egy-két órát. Mindjárt kiderül miért írtam le ezt. Azért mert akkor még egy kisebb időbeli kilengést a szervezetem alváskényszerrel büntetett. Képes voltam akár egy koncertről, előadásról is hazamenni, ha éreztem, hogy aludnom kell. Ha pedig ezt mindenféle italozással fejeltem meg, akkor a hatás drámaivá vált. Mint aznap.

Szóval nem szabad itt aludni, gondoltam, ezért szorgalmasan reszeltem a vonómmal, de leginkább azt figyeltem, hogy milyen hihetetlen módon szakad rólam a víz. Aztán egyik pillanatról a másikra abbahagytam a zenélést majd a brácsát és a vonót betettem a tokba, ráhajtottam a fedelet, aztán pedig szépen lefeküdtem a tokra. Megigazgattam a fejem alatt a tokot és elszenderedtem…

Arra rezzentem fel, hogy talán Zsombor bámul rám és ébresztget, hogy akkor a következő szám a valami. Valami… hmmm. Ja jó, rendben. Felkeltem, hangszer és vonó a kézbe, aztán pár akkordnak talán nem nevezhető hangcsoportosulás még elhagyta a hangszeremet, de meguntam a helyzetet és ellentmondást nem tűrő módon összecsomagoltam a felszerelésemet és végérvényesen ráborultam a tokra és rohamszerűen el is aludtam. A színpadon. Miközben ott csengtek-bongtak mellettem a többiek. Miközben a kb. nyolc vendég nem tudta eldönteni, hogy ez a show most a műsor része, vagy tényleg használhatatlan a kontrás?!

Csend. Sötétség.

Arra riadtam fel, hogy a padló irtó hideg és csak úgy süti a hátamat. Lassan szétnéztem, hogy merre vagyok, ki vagyok, meg úgy egyáltalán mi történt. A félhomállyá világosodott színpadon a hangszerek szépen egyberendezve várták, hogy elszállítsa őket valaki. Na de hol vannak a többiek? Néztem balra – függöny. Előttem – függöny! Jobbra – megint függöny… Mi a búbánat ez? Lassan felálltam, hogy a függönyöket arrébb húzva megtaláljam a színpadról levezető utat. Arrébb húzom az egyik függönyt, de mögötte tömör betonfalat találtam. Arrébb húztam a másik függönyt, de ott is csak beton. Aggódni kezdtem, hogy a jobb oldali függöny mögött is betonfalat találok, és valóban. Na ekkor kétségbe estem, és újra átellenőriztem a függönyöket. Ekkor jutott el a tudatomig, hogy már jó ideje röhögnek rajtam páran. Honnan jön ez a hang?

Módosult tudatállapotban nem úgy működik az ember agya, mint elvárható lenne. Ezért hívják módosultnak. Nos, nekem annyira megmódosult, hogy a mögöttem lévő irányt valahogy nem fedeztem fel. A zenekar egy jó ideje rajtam röhögött, hogy nédd’e már ez a hülye mit keresgél ott?! Talán még ujjal is mutogattak rám. Elég lett volna megfordulnom, hogy lássam a tök üres táncteret, asztalokat és a bűnös bárpultot és a szabadsághoz vezető lépcsősort.

Kicsit bűntudatom lett egy ideig, bár a többiek kijelentették, hogy életük egyik legnagyobb poénját élték meg, de több hasonlót ne merészeljek megtenni. Azóta sem történt ehhez hasonló, akár ezt az esetet egy kicsit is megközelítő esemény a zenekar életében.

Mondjuk én várom ki lesz a következő! :D

Ha már volt, akkor bocs, de akkor is :p

Próbán felidéztünk egy sztorit. Azt, amikor a valamelyik tévéstúdióban zenéltünk némileg megváltozott felállásban. Konkrétan Viktor kobzon „játszott”, Nagy Dani pedig khmm… dobolt. Lemegy a felvétel, amikor odalép gyártásvezető Danihoz:

-          Figyelj csak. Meg sem ütöd a dobot. Jobban kellene verni a dobot. Látszik a felvételen.

-          Igen, csakhogy nem vagyok dobos.

-          Ööö… akkor hol a dobos?

-          Hát ő most kobzázik.

Kis tanácstalanság, majd a gyártásvezető látható zavarban Viktorhoz lép:

-          Te vagy  a dobos? Nem ülnél be a dobokhoz?

-          Én? Végre pengethetek, dehogy ülök!

Emlékeztetőül akkor a felvétel:

Sziasztok!

Régen jelentkeztem, a jövőben pedig lesznek ki-kimaradások. Ezt a problémát némi poénnal szeretném pótolni. Az utóbbi időkben egyre több blogban találkozhattatok LEGO figurákkal. Nos, a hosszabb - beszerzési szünet után - én is belevágok egy ilyen dologba. A Kerekes Band úgyis élen járt eddig is a LEGO alkalmazásban, álljon itt az új képi világ :D

Az első blokk szóljon a próbák ütem, ritmus és matematika alapján szabályozatlan káoszáról.

Rég volt már fellépés, de még régebben próba. Az orvosi jellegű szünetnek vége, már csak kisebb fizikoterápiás utóhatások alatt állok, de a legjobb hír, hogy végre volt próba. Ez kb. olyan volt, mint alkoholistának, akitől hetekre megvonják a szeszt, és végre hozzájut egy feleshez. Az egész hónap alatt majdnem úgy éreztem magam, mint püspök a kuplerájban: izzadtam, feszült voltam, minden mással foglalkoztam volna, de a legnagyobb energiát az kötötte le, hogy mindez ne látszódjon...

Szóval próba, és egy jó poén. Épp zeneszerzés közben vagyunk, mindenki feszülten figyel arra, amit N.Csabi mond, mert egy olyan valamit hegesztünk, amit fejben ő rakott össze. Zsombor magyaráz:

- Csabi itt nekem nem jól szól, ide nekem valamit játszanom kell!

- Figyelj Zsombor! Nem igaz, hogy nem tudsz hat hangot játszani négy sorban!

- Hat hangot négy sorban...? Ez a legnehezebb!

:D :D

Furcsán vagyunk összerakva mi emberek. Vagy legalábbis én tuti, mert amikor lenne időm, lenne témám akkor épp kedvem nincs írni, amikor viszont lenne kedvem írni, na akkor nem tudok...

Nos. Ott hagytam abba, hogy előbb-utóbb januárba csap át beszámoló. Így is lesz, hiszen a december 31-ei, úgymond szilveszteri fellépésünk után konkrétan egy óra harminc perccel később már az új év következett. A hely a különös hírnevű 5kert volt, a pesti belváros központjában. Ez egy puccos hely, mondták is, hogy ne ezen, hanem azon az ajtón közlekedjünk a hangszerekkel. Azt is jelezték, hogy ez amolyan ölönyös-cicababás hely, és hát pont szilveszter éjszaka... Annyira a központban, hogy meg sem lehetett közelíteni járművel, mert nekünk nem volt sorompónyitó kártyánk, rendszámunkat pedig a hiperintelligens számítógépes rendszer nem ismerhette... Maradt tehát egy taxiparkolóból a „kutyázás”, cűgölés, amiben az volt a rossz, hogy előre láttam szomorú végkifejletünket: tökmindegy mikor indulunk vissza, JANUÁR 1-JÉN, Pesten hajnalban rosszabb a parkolás és a közlekedés mint egy jobb péntek kora délutánon.

A színpad eddigi történetünk talán második legkisebb színpada címet kiérdemelhette volna ráadásul egy elbaltázott elállásban sikerült csak megszólalnunk. A kontrasztot erősítette, hogy előttün egy asztal állt megterítve, húsz fős vállalati vagy születésnapi (vagy mindkettő) parti résztvevőinek, akik lassan érkeztek. Ők vacsoráztak, mi pedig készültünk a beállással. Jóétvágyat, gondoltam magamban sátáni vigyorral, de mivel fiatalok voltak, nem láttam rosszallást, csak érdeklődő tekinteteket. Ja, hogy külföldiek? Annyival jobb.

Komolyan felmerült bennem a kérdés,amikor újabb csapat érkezett egy másik, ugyancsak megterített asztalhoz. Hogy lesz ebből tánc? Ez az újabb csapat is érdeklődve figyelt, némi kivagyisággal a tekintetükben. Mondjuk róluk azonnal kiderült, hogy külföldiek voltak, talán valamelyik afrikai ország konzulátusán dolgoztak, és most leugrottak szilveszterezni. Aztán pont ők voltak, akik alig bírtak magukkal a bárpultnál, miután a bugi már nem hagyta ülni őket tovább. Amint felálltak a pincérek három milliszekundum alatt kapták le a terítéket és az asztalokat – együtt a céges szülinaposok asztalával. Ahogy haladtunk bele az időbe és egyre több számot adtunk elő, úgy nőtt a közönség száma is.

Mivel a nap fénypontjai nem mi voltunk, hanem az éjfél, sok időnk maradt egy kis lelazulásra. Folyt a pezsgő és a bor, bodorodott a cigifüst, szegény lányok húszméteres sorban álltak a wc előtt, szóval éjfél után pár másodperccel azért összeölelkezve énekelte mindenki a Himnuszt. Aztán folytattuk ott, ahol abbahagytuk. A hajnali pakolás és távozás nagyjából megfelelt annak az elképzelésnek, amit gondoltunk érkezéskor. A legjobb dolog az estéből viszont még csak ekkor jött el: a Nyugati pályaudvarral szembeni törököknél olyan gyros-t evett mindenki, hogy csak na. Most gondoljatok bele, hogy egész nap nem ettünk, csak másnap hajnal három körül juthattunk hozzá a kajához. Szóval jó volt...

Pár fellépés beszámolójával elmaradtam, most megint pótolhatok. Tudom, tudom, hogyha azonnal megírtam volna a posztot, már nem kellene ezzel foglalkoznom, ráadásul ti sem várakoznátok annyira, mitöbb, tűkön ülve.

Hogyaszongya... volt egy adventi vásáros fellépés Óbudán. Nyílt terep, de a globális felmelegedés következtében gyakorlatilag nem voltunk kitéve fagyveszélynek. Ez már ha jól emlékszek a harmadik alkalom, hogy ott felléphettünk, egyre és egyre enyhébb időjárási körülmények között. Először ugye a hidegtől remegősen vizionáltam egy szürke lovat (Óbuda közepén, világosban), aztán legközelebb beesett a havaseső a színpadra, most pedig majdnem rám olvadt a ruhám, mert a hőmérséklet emelkedésével egyenesen arányosan emelkedett a helyi hőforrások száma is. Illetve logikailag ebből az is következik, hogy fordítva is igaz a definíció, de annak kifejtésére most nem vállalkoznék.

Ahogy nappal egyre kevesebb a fény, valahogy úgy érzem egyre nyomorultabbul érzem magamat is. Ez lehet, hogy valami atavisztikus örökségem, mint a fülmozgatás képessége, de ettől, hogy nincs fény, hát ettől nekem egyre erősebb lehangolódásom támad. Az pedig ugye veszélyes, főleg zenésznél. No de sebaj, itt a Mikulás, közeleg a Karácsony... csak hát éppen elment a kedvem a csokoládéevéstől is. Az egyetlen említésre méltó édesség, amit magamhoz vettem volna a forralt bor lett volna, ha nem lett volna tartósan 5 fok felett a napi átlaghőmérséklet... Úgyhogy még ez sem jött össze. Maradt tehát a kétség, a három húr, négy deci vörösbor, öt zenész és a hat órai kezdés.

Előttünk megint Szabó Balázsék húzták, hogy aztán ők is siessenek tovább, nekünk meg ott hagytak  százakban mérhető, várakozó, majd egyre inkább várakozó tömeget. És akkor most képzeljük el magunk előtt a helyszínt (természetesen az én nézőpontomból), ahogy ott fekszik a tér, rengeteg macskakővel, emberrel és sok faviskóval, amikben forralt bort, hurkát vagy más jellegű kézműves terméket árusítottak, továbbá jobbkézfelől egy jégpályát, ahol folyamatosan korcsolyáztak, és szintén jobbra (az ex-szürkeló irányában) egy hatalmas százhuszon... na jó, tízemeletes paneltömböt, amelyiknek minden harmadik ablakából időnként kinéztek ránk.

Sajnálom, hogy a korábban tradíciót teremtő porcelán forraltboros poharakat papírpoharak váltották fel, így azokat nem gyűjtöttem...

Némileg derűsebb emlékeim vannak az I. Nufolk Fesztiválról. Pro primo: elmúlt a legsötétebb nap, és a család ennek örömére hozzám vágott úgy négyezer oldalnyi kardozós-szexelős-sárkányos irodalmat, pro secundo: a bejglitől a rég nem érzett „kurva-nagy-kő-fekszik-a-hasadban” érzéstől már szabadulnál (persze otthon megtehetnéd, hogy ugrálsz, meg mozogsz, de nem, neked persze kell a ráhatás, a kényszer!). Pro tertio: mehettünk szétnézni a boltokban, mert ránk lett parancsolva, hogy nézzünk már ki valahogy, ha egyszer már Hollandiába is el kell mennünk...

Amúgy a fesztivál a Millenárison volt, mégis sikerült magunkból komplett hülyét csinálni egy olyan kérdésben, hogy jussunk el A-ból B-be. Persze Pesten ez nem egyszerű, még két ünnep között sem, de azért mégis. A beállás és a hangolás időszaka irtó keservesen telt, főleg ezért is volt jó, hogy bemehettünk nézelődni a „nagyvárosba”! Azt még azért hozzátenném, hogy egy tűzjelző riasztócsengőben megszakadt valami és hosszú órákon keresztül csengett, amit az sem tudott megszakítani, amikor a komplett rendezvénytér összes áramellátása megszűnt... Na, ekkor éreztük, hogy tipli.

A Napra zenekar is aznap lépett fel, volt közös számunk is (nyilván Hendrix), de sajnos a reméltnél kevesebben jöttek el. Nem tudom miért, talán az ünnepek, talán a rengeteg párhuzamos pesti program miatt?

Akárhogyis, ez a buli már előrevetítette, hogy mire vagyunk képesek, és hogy mit fogunk alkotni Hollandiában! Zenét és táncot, mi mást.