Lassan tehát indulnunk kellett tovább Nyírbátor szélére, ahol az Azfeszt zajlott éppen, de előtte az útjaink legendájává nőtt Unilevert is megtekintettük. A sötétben. A fesztivál területére érve mást találtunk, mint amire emlékeztem, mert tavaly hatalmas mennyiségű homokon és poron, építkezéseken keresztül tudtuk megközelíteni a helyszínt, ami annyiban mindenképpen változott, hogy hatalmas épületeket véltem látni ott, ahol korábban nem. Persze már éjjel volt, jócskán tíz körül.
Amint benavigáltunk a színpad mögé és kiugráltunk az autóból két dologgal szembesültünk. Az egyik, ami befelé jövet folyton erősödött bennünk, hogy nincsenek annyian, mint tavaly voltak, a másik pedig az, hogy rettentően hideg van. Éppen a Belga kezdett játszani, ez jól hatott az idegeinkre, úgyhogy gyorsan el is lehetett vegyülni, a hangszereket még úgysem lehetett felrakni a színpadra. A Belga, mint mindig, most is beleadott mindent, látványelemként használtak hordozható ugra-bugra készüléket, fényeket, és még Titusz is levette a cipőjét, majd úgy szaladt vissza a ráadásra a hidegben. A magam részére pedig egy fekete pontot tudok adni, mert voltam olyan eszetlen, hogy sört kértem, ami egyenesen lefagyasztotta az ujjaimat. Belgáék közben végeztek, velük együtt pedig a közönség is lépett. Ez a mi nagy átkunk, hogy úgy vagyunk ott egy fesztiválon, hogy nem nagyon van alkalom szétnézni, átérezni és belelendülni, mert nincs sok időnk, miközben a fesztiválra látogatóknak minderre van. És ők tudják, hova mennek, mikor egy-egy koncertnek vége.
A színpad, noha valami kis szél lengedezett, kellemesebb klímájú volt, hála a fénytechnikának. Onnantól nem is nagyon aggódtam, aggódni most kezdek, ebben a pillanatban, ahogy írom a posztot. Mint ahogy Kalifornia is aggódik amiatt, hogy a legutóbbi nagyonnagy földrengése 153 éve volt, úgy aggódok én is egy lassan bekövetkező húrszakadásra. Oké, rendben, a húrszakadás nem követel emberéleteket. Elméletileg.
A közönség töredékei a hideg elöl a szomszédos sörsátor jótékony hűvösébe húzódott és ott várták ki a kezdést, más töredékek – de tényleg csak két-három fős csoportok - pedig a beállás hangjait meghallva kezdtek el szivárogni, a kezdésre pedig egy ütős és elhivatott klubközönség gyűlt össze. Hát itt nem azt a sorrendet játszottuk, amit pár órával előbb, hanem a fesztiválhangulatához inkább illeszkedőt. Új szám is debütált, van benne iDuda, ének, vokál, meg zúzda, meg szöveg szerelemről, barátságról, kiskutyákról és a napsütésről… izé. Na, szóval majd meghallgaja előbb utóbb mindenki. A zenekar koncepciója pedig ezután könnyen kitalálható: előadjuk az új szerzeményeket, hogy megismerhesse a közönség, ezzel pedig le tudjuk ellenőrizni, hogy jó vagy nem jó. Az esti szórásból természetesen nem maradhatott ki feldolgozás sem. Amúgy pedig hihetetlen, hogy egy korántsem stadionnyi ember is mekkora förgeteget tud csinálni magának!
Azon szoktam mostanában gondolkozni, hogy a színpadon kellene nagyon mászkálnom. A két Csabi a háttérben néha elindul erre-arra, Zsombor ugye más kategória, de én úgy érzem ez elég így. Többek között azért is, mert a kábelem nem engedi, hogy hosszú pórázra engedjem magam. Van színpadi látvány így is elég, akad extravagancia belülről jócskán, fénytechnika és esetleg ködöt kavaró ventilátor pedig a szervezőktől. És ha majd egyszer oda jutunk, hogy VJ technikát is alkalmazunk, akkor a fentebbi kérdés azt gondolom teljesen tárgytalanná válik. Persze, a megvalósítás koránt sincs előrehaladott állapotban.
Lelkes közönségünk táncolt, mulatott és rúgta a port, mi is jól éreztük magunkat, de bevallom, hogy két fellépés egy nap alatt rendesen kiveszi a zenész erejét, úgyhogy kimondottan jó volt elindulni hazafelé, és hajnal fél ötkor eldőlni, mint egy zsák malactáp.
