Hosszú nap elé néztem, több esemény is várt rám, lassan úgy vagyok, hogy vezetnem kell egy füzetet, fel kell írjam bele, hogy az adott napon mit kell elintéznem vagy mi fog következni.
A nap egy alapos pataktakarítással kezdődött, sikerült vagy három tonna szemetet és mindenféle szirszart összegyűjteni az Eger patak medréből. Ez egy civil kezdeményezés volt, ebben az évben a második, igaz kevesen voltunk, de alapos munkát végeztünk. A hétvége időjárási kilátásai aggasztóak voltak, ugye a Kobuci fellépés péntekről át lett téve októberre az eső miatt, szombat reggel is csak abban bíztam, hogy nem fog annyira esni. Ezzel szemben rég látott napsütés, meleg és friss idő kerekedett tizenegy magasságában, ami végig meg is maradt, az este is.
Tárkány felé már a buszban ecsetelhettem a délelőtti eseményeket, továbbá béka-, és unkaismereti kérdéseket boncolgattam mindenki legnagyobb elképedésére. Természetesen egy szót sem tudok e kétéltűekről, de hát „a tárkányi halastóban két nagy béka hertelenkedik- énekelte Waszlavik pár hete, és úgy gondoltam lehet alapja egy ilyen kiselőadásnak. Ráadásul később ezzel a nótával állt be Zsombor is és én is.
A helyszínen már rengeteg ember forgolódott és állt sorba, hogy jobbnál-jobb réteseket szerezzen magának. A következő félmondat egyesek szemében botrányos lesz, és egyébként is alkalmas a köznyugalom végleges megzavarására: nem tudom megenni a túrós rétest, ha van benne mazsola. Ez eléggé meredek kijelentés, főleg egy rétesfesztivál közepén, kész szerencse, hogy léteznek más megoldások. Szenzációs a meggyes (szerintem minden rétesek őse), a kapros túrós, és az almás fahéjas, de nem mehetünk el szó nélkül a sós jellegű rétesek mellett sem, mint a káposztás és a sóstúrós.
Az idő szenzációs volt, nézelődhettünk a tóparton, lassan pakolhattunk is, de előttünk még fellépett egy zenekar. Hivatalosan 18.30-ra volt kiírva a kezdésünk, de az alábbi okok miatt igen komoly késedelembe estünk.
A legkisebb gond talán az volt, hogy programon kívül fellépett egy tárkányi bácsi, aki fess megjelenésével ám remegő hangjával elénekelt néhány tárkányi népdalt, amivel rögtön húsz-harminc percet lökött a kezdésen. Őt követően a Buszkasi együttes játszott, mialatt kiderült néhány apróbb kellemetlenség. Az egyik nyilvánvaló volt, vagyis hogy alapos lehűlés előtt állunk, a másik viszont az volt, hogy ha egy réteskészítő mondjuk bekapcsolta a mikrohullámú sütőjét, akkor a fesztivál területének 83,4 %-án megszűnt az áramellátás, és e 83,4%-ba rendszeresen beleesett a színpad is. A hangok néha elmentek valahová, majd később ugyan visszajöttek, azonban meglehetősen furcsa szokásokat vettek fel távolmaradásuk ideje alatt, és akkor úgy szóltak, mintha egy pohár vízből bugyogtak volna fel. Ajjaj, hiszen a mi vasaink jóval többet kívánnak, gondoltuk.
Közben természetesen egyre többen érdeklődtek, hogy mikor kezdünk, és hát nem tudtunk mit mondani, csak azt, hogy kisebb késéssel, de kezdünk. Aztán ebből nem lett semmi, mert áram nélkül álldogáltunk a színpad mellett. Dermesztő tud lenni az idő olyankor, amikor nem mozoghat az ember, kínjában megpróbál feloldódni és hozzáigazodni a környék hangulatához. Ott volt például a nagyon jókedvű ám annál önérzetesebb ittas személy, akit a rendőr ugyan elvezetett, nagyon udvariasan, aztán mivel az ittas fiatalember tényleg nagyon önérzetes volt, ugyanolyan udvariasan a földre küldte, és meg is bilincselte. Ezután betessékelte volna a rendőrautóba, de ittasunkról ekkor a gatya csúszott le. Akkor azt fel kellett húzni, és ugye mondanom sem kell, hogy a foganatosított rendőri intézkedés helyszíne és az autó közötti húsz méter alatt négyszer csúszott le a gatya, rendőrünk pedig magában egyszerre átkozta a napot és a szerencsétlen akadékoskodót, hisz neki kellett fognia még a gatyát is… Nem tudom mennyien látták a jelenetet, de mi K.Csabival majdem a patakba fordultunk a nevetéstől.
Vagy ott volt még az alacsony áramfogyasztás ideális megtestesítője a színpadi világítás is, konkrétan négy neonlámpa, pedig most az egyszer tényleg nagyon-nagyon örültem volna a forró reflektoroknak. A neonnak meg még van egy olyan hideg fény hatása is, amitől eleve kiráz a hideg, és mindig az jut róla az eszembe, amikor iskolás voltam és tél volt és benn voltunk napköziben házit írni és zsíros kenyér volt almával uzsonnára és mehettünk haza a hidegben… brrr.
Egy idő után (félóra kb.) megérkezett egy tápkábel, így aztán kezdetét vehette a beállás. Dacára a friss áramnak előfordult néhány probléma: a varangy szerű bugyborékolás megmaradt, a brácsa nem kapott elég feszültséget, a fákra szerelt reflektorok pedig hol bekapcsoltak hol pedig ki. Azokról mondjuk később kiderült, hogy mozgásérzékelősök voltak… Miután elhárultak az utolsó akadályok is, készen álltunk a megmérettetésre, ami aztán azzá is vált.
Zsombor azzal kezdte, hogy jó lenne ha mozogna mindenki, mert akkor több fény lesz a színpad előtt. Lett. A színpadi hangosításom a kezdés pillanatában megszűnt. Valószínűleg az intro muzsika vágta ki a rendszert, mert véletlenül olyan hangosan szólalt meg az indításkor, hogy a wc-ben összerezzentem a felcsendülő nyitány hangjaitól. És akkor mit kaphatott a vas? A színpad nem volt kimondottan nagy, inkább kompakt, pont elfértünk rajta. Ez azért volt jó, mert így Zsombor ládáját lehetett kicsit használni. Kb. a koncert feléig az akusztikus, közvetlen ráhajolós-hallgatós megoldás és ez a rendszer szolgált úgy ahogy, aztán csak megjavult befelé is a cucc. Irtó kényelmetlen amúgy így játszani, kábé mintha cipő nélkül mentem volna meccsre védőnek, ahol mindenkin ott a stoplis cipő…
A közönségre több szempontból is büszke vagyok. Kitartottak, örültek és táncoltak. A hangulat kiemelkedő volt, a színpad előtt állók pedig tényleg jól mulattak, így mi is. Annyira, hogy nem nagyon zavartak a színpad problémái, sőt visszagondolva kimondottan jó elmék volt a fellépés. Hosszú listáról játszottunk, vadi új szám is volt, már az új, készülő albumról. Tényleg, novemberben kezdődnek a stúdiómunkák, a felvételek, úgyhogy tavasszal lehet sűrűn érdeklődni az új album után. Szóval volt tánc lent és fent egyaránt, volt ének és aki maradt, az biztosan úgy gondol vissza az estére, hogy megérte várakozni.
