Komoly, a koncertszerető közönség jelentős része felől érkező nyomás alatt voltunk, mert idén több koncert is elmaradt, vagy legalábbis későbbre került. A Kobuci, mivel nyitott az ég felé, korlátozottan tud a vendégek rendelkezésére állni, és ha egy héten keresztül felhők, hideg és eső kerülgeti Óbudát, hát akkor alaposan meg kell fontolni bármilyen programot.

Október 2-a volt az az utolsó olyan nap, amikor még lehetett volna rendezni egy fellépést. Szeptemberben végig szakadt, de kijelentettük, hogy akármi lesz, mi ott leszünk a kertben – legfeljebb majd üldögélünk és együtt szomorkodunk a vendégekkel. Szerencsére azonban ilyen tragikus esemény nem történt, kimondottan kellemes este kerekedett, jó sorozatot zártunk– csillagokkal, Holddal, tánccal és hideggel.

Előző nap ugye már megtapasztalhattuk a buszból kiszállva a dermesztő hideget. Most persze nem -20 fokra gondolok, elég a tíz fok ahhoz, hogy ledermedjen bármilyen végtagja, ujja az embernek, így aztán jólesően gőzölgött a pulton hatalmas ibrikekben a forralt bor. A tánctér szürke kövei mögött, a kihelyezett asztaloknál egyelőre még csak pár ember üldögélt, a hőgombák sem üzemeltek még, laza, ráhangolódásban volt a hely. Ilyenkor gyorsan be kell rángatni a felszerelést, és amint lehet össze is kell rakni mindent. Szeretek minél kevesebb ember előtt beállni, de akárhogy is próbálunk sietni, az ideális állapotot nagyon ritkán érjük el. Szóval hangolás, hideg, gyűlnek az emberek, egy-két szót tudok csak váltani velük.

Mivel a környéken tíz órakor vége kell legyen a hangoskodásnak, a kezdést nem lehet elhúzni, mert egy, mindenki vár,ja már tűkön ülve a kezdést, kettő, minden perc drága így. A színpadra lépést követően megközelítőleg a második hang után az addigra nagy számú vendégsereg a színpad elé került. Én nem tudom hogyan, valami teleportáló egység segítségével vagy mi, az tény, hogy pislogás alatt ott voltak előttünk. A másik fontos, egyenesen felemelő dolog, amit megfigyeltem, hogy minden számunkat skandálták. No nem a dalszöveget, hisz az nincs, de ha elkezdett Zsombi, vagy akármelyikünk egy hangot, akkordot, már abban a pillanatban zúgta a nép a számok címét. Még kért a nép, és mi adtunk neki.

Szerettük volna, ha az elmaradt fellépést be tudnánk pótolni, mindenki jól érezte a ritmust, én meg szimplán csak ki akartam kapcsolni. Nem hiszitek, de egy szinten túl a zene olyan, mint valami forró zuhany szivaccsal és mindenféle illóolajokkal. Mondjuk. A hangszer rezgése, a zene zsibbasztó hangereje tényleg kimossa az emberből a feszültséget, a görcsöket. Csak remélni tudom, hogy a hallgatóság soraiban vannak olyanok, akik így is figyelik a zenét. Vagy egyenesen ők vannak többségben és az előttünk táncolók csak ráadás? Persze az elmélkedés, tisztulás és a félönkívületben lejtett tánc egymást nem kizáró lehetőségek!

Nem tudom, hogy lehettek-e volna többen, úgy éreztem sokan voltunk, a korábban említett szürke kövek a Kobuci kétéves fennállása óta most biztosan megkapták a magukét, javaslom az ellenőrzést tavasszal. Az biztos, hogy a táncolók mindent beleadtak és minden elmaradást be akartak hozni. Hát hogyan jövünk mi ahhoz, hogy ebben bárkit megakadályozzunk?

A fellépés végén ismét zene szólt gépről, mint ahogy a fellépés előtt, amivel felhangolták és később szinten tartották a vendégek hangulatát. Sokáig maradtunk, sok beszélgetésbe elegyedtem én is. Azt be kell látni, hogy októberben vagy azután már istenkísértése bármilyen szabad ég alatti rendezvényt tartani, ám vannak ilyen istenkísértő programszervezők. És hogy mi az üzenet erre az estére? Hmm...

Először is, sose higgy a szemednek, mert lehet, hogy kicsi a keverőpult, de kiderülhet, hogy digitális. Másodjára, hogy figyelj a tömegre a fellépés előtt is és közben is. Meg utána is... Harmadjára pedig a világon legjobb dolgok egyike a tánc, úgyhogy had szóljon!