Indulás előtti napokban derült ki számomra sok apró részlet arról, hogy a debreceni fellépés körül akad némi félreértés a szervezők és közöttünk. Konkrétan az, hogy mi vagyunk a szervezők, a Lovarda gyakorlatilag csak a helyet adja. Plakátolni, vagyis arra embert szerezni, belépőjegyet készíttetni, ami valahogy elkeveredett, aztán újat készíteni, hirdetni... na ez most mind a saját munkánk lett. Így aztán magamban nem adtam nagy esélyt annak, hogy telt ház lett volna a Lovardában.

A megérkezést követően azonnal megszálltuk az épület hátsó, színpad mögötti részét. Bekapcsoltuk a villanyzongorát, felbontottuk a hazai borokat, majd elkezdődött a színpadbeállás. Jól szólt a technika, egy kicsit ez a része elhúzódott, de valahogy nem éreztük a tömeg nyomását, hogy alig lehet kint tartani őket. Szóval tudtunk szöszmötölni.

A kezdés ugyan csúszott egy keveset, ez azonban jótékonyan nem hatott a néző/hallgatószámra, mert megközelítőleg harmincöten gyűltek elénk. Amúgy az egész fellépés alatt egyszer sem érte el a tömeg a negyvenhatot, bár volt némi fluktuáció. Akik viszont ott voltak, na ők kaptak egy első osztályú koncertet, azok sajnálhatják akik nem voltak ott! De tényleg. Egész családias hangulatban voltunk, bár az igaz, hogy a színpad magasságából (illetve a nézőtér szintjéről) nehezebb közvetlen kapcsolatot teremteni...

Arra határozottan emlékszek, hogy volt egy olyan jelenet, amikor a vége felé a karzatról is lejöttek a fent álldogálók, és közülük valaki egy karkötőt hajított fel a színpadra. Remélem utána azért visszakerült a gazdájához!

Egy szó, mint száz, tanultunk az esetből, ilyen fellépések is előfordulnak egy zenekar életében. Máskor is volt, hogy ennyi embernek muzsikáltunk, csak akkor nem tátongott mögöttük egy csarnok, ahová még háromszázötvenöt ember lazán befér, így a kontrasztok némileg másabbak, ugye.

Segítőinknek pedig köszi! :)