Tavaly volt egy ígéretem, hogy a március tizenötödikei ünneppel kapcsolatban még írok egy beszámolót. Tavaly egy Mezőkeresztesi megmozdulásról írtam, idén – kis késéssel ugyan – egy bélapátfalvi ünnepségről tudósítanék. Úgy tiz-tizenegy év mélyéről...

Hát, az úgy volt, hogy megkérdezték, hogy lenne-e egy népi banda, aki kicsit fel tudná dobni az ünnepség hangulatát és hát valahogy ránk esett a szervezők választása. Vannak olyan márciusok, amikor iduskor már borsót vetnek (saját tapasztalat), de természetesen az sem ritka, amikor az ember belefagy a gatyájába, mert a sarkkörök környékéről még látogatóba érkezik egy-két komolyabb hidegfront. No ez az ünnepség egy olyan napra esett, amikor a Bükk felől olyan éles szél fújt, hogy a napokkal korábban felolvadt talaj kezdett kásásodni. Nyilván, mint zenészek egy félreeső területen álldogáltunk, konkrétan egy bokáig érő sárral teli facsoport közepén. Mondjuk már az elején sem akaródzott kiszállnom az autóból, mert úgy fújt a szél, hogy az álló autót rázta...

Megkaptuk a sorrendet, vártuk a sorunkat. A fő elképzelés az volt, hogy egy adott időpontban néhány katonanótát zenélnénk, majd amikor a hivatalos részt véget ér és elérkezik a tűzijáték, akkor az alá hangulatfestő zenét szolgáltatnánk. De mint minden írott terv, hát ez sem úgy vált valóra, mint ahogy azt elképzeltük.

Tizenötödikén hétkor már sötét van. Nyilván ez a terv része lehetett, hogy a tűzeső szép és látványos lehessen, és össze lehessen kapcsolni az ünnepséggel közvetlenül. Jöttek is sorba a válogatott komoly emberek, sorolták a dicső múltat meg hasonlók, mi közben odadermedtünk a hangszereinkhez és lábunk körül már jégvirágok sarjadtak egyre terjedő alakzatban. És persze a szél csak fújta a magáét. El is érkezett a katonanótás részünk, és hát na, úgy szólaltunk meg, mint egy... hagyjuk. Mindannyian elkínkeserveskedtük szanaszétfagyott hangszereinken a katonanótákat, majd tovább vacogva vártuk a végkifejletet.

A tűzijáték szóra valahogy felbolydult az ünnepségen résztvevő tömeg, mindjárt nagy mozgolódás támadt.

- Most pedig megkérek mindenkit, hogy fáradjanak át a bolt elé, ahol látványos tűzijátékkal zárjuk az estét! – szólt bele a polgármester, mire a rendezvény helyszínétől mintegy harminckét méterrel arrébb vonult a tömeg. A gyakorlottabbak csak a fejüket fordították a megadott irányba. Az említett bolt udvarán már készültségben állt a tüzérség továbbá hadosztálynyi elfüstölni való töltet, rakéta, görögtűz és egyéb tüzes jellegű megoldás, kezdetét is vehette a zárótűz. És e pillanatban megint minden összejött.

Már nem tudom kinek jutott eszébe, hogy van nálunk egy cd, még a korai művekből, és mi lenne, ha a hangosítók beraknák a lejátszóba és mi meg úgy tennénk, mintha játszanánk, hisz mindenki a tüzeskedést figyelte és talán biztosabbnak tűnne az előadás is. A hangosítók szerint sem volt rossz ötlet, így hát megtörtént a csel. Amit még azzal fokoztunk, hogy mindenki továbbadta a hangszerét a tőle jobbra állónak. Na innentől képzelhetitek milyen hangulat uralkodott el közöttünk.

A szél közben egyáltalán nem csillapodott, ráadásul a lövedékek, rakéták füstjét pont felénk fújta. Hát, ha láttatok rossz, igazi nyolcvanas évek elejei klippet, akkor lehet valami fogalmatok arról mit láttunk mi: fúj a szél, pernyét, füstfelhőket több hullámban az arcunkba, közben játszunk, a szél szaggatja a kabátunkat, ráadásul a fellőtt rakétákat is lehajigálta az égről a vihar. Nyilván közénk. Úgy kapkodtuk a fejünket meg a lábunkat, hogy egy-egy izzó rakétadarab nehogy ránk essen, vagy bele ne lépjünk valami parázsló robbanófejbe, amiket aztán úgy kellett arrébb rugdosni...

Szóval mókás volt, igazán kár, hogy nem vette fel senki valami rögzítőeszközzel...