A Kobuci már kábé olyan nekünk, mintha hazatértünk volna. Legalábbis abban az értelemben, hogy tudjuk mi vár ránk, mit hol lehet megtalálni és milyen közönség várható (otthon legalábbis tele a mosogató mosatlannal, a hűtő üres valamint a postás biztos akkor hagy ott egy ajánlott küldemény értesítőt). Nos ez a három tényező nem maradéktalanul érvényesült, vagy inkább úgy is fogalmazhatok, hogy egyik-másik túl jól sikerült...

A nagyöregek mindig azt mondták, hogy azokból a bulikból lesznek a legjobb emlékek, amik rosszul kezdődnek. Lehet benne valami, mert belegondolva alulról jönni felfelé mindig hálásabb. Igaz is, mi a fészkes fenének megy el az ember orvoshoz?

• No, akkor vetkőzzön le, megvizsgálom!

• Rendben – ing le, sztetoszkóp, szöszmötölés, stb.

• Vérnyomást megmérték a lányok kint?

• Nem.

• Na akkor azt is nézzük! - szöszmötölés, pumpálás, várakozás.

• Na. Magának nagyon lassan ver ám a szíve... viszont 154-es a vérnyomása!

• ööö... az ugye magas?

Magas. Úgyhogy némi azonnali életmódváltozásra lettem felhívva. Kezdve azzal, hogy hanyagolnom kell a hűtött, színes és magas alkohol tartalmú italokat. Bumm, bele az arcomba. Ráadásul hétfőn hajnalban laborvizsgálat, közben három fellépés – ez akkor most hogy? Ráadásul az orvostól kifele jövet anyukám néz rám döbbenten.

• Hát te?

• És te?

• Voltam kivizsgáláson. Magas a vérnyomásom.

• Hm, a családban a férfiak mind stroke-ban haltak meg!

Köszi anyu, pedig már az előző nap is tisztítókúrát tartottam.

(A nap folyamán még sikerült felmarkolnom a megigazított vonóimat, azonban még korántsem örülhettem a birtokba vételnek, ugyanis még csak egy átmeneti javítás történt rajtuk. Jövő héten újra nekifutunk.)

Mindenesetre kemény napok elé nézek, leginkább azért, mert a fellépések előtt bevallottan szorongás ellen és izomlazítóként is használtam némi vörösbort. Ráadásul akkora tömeg várakozott a kapuk előtt, amire nem volt még példa szerintem. És mindenkit megvártunk, nehogy egy koncerttel kevesebbek legyenek.

Mondhatom teljesen új koncertélmények értek így, úgymond tisztán: nyilván tudatosabban figyeli az ember a zenét, azt hogy hogyan játszik, hol rontja el (hol rontja el NAGYON) a többiek és a közönség reakciója pedig más szemszögből látszik. Korábban hegytetőről és messzelátóval, most két méterről. Olyan dolgok is feltűntek, hogy pl. nem tudok táncolni. Összeakadok a kábelekkel, a saját lábaimmal, néha pedig konkrétan kukáznám magamat a színpadról.

A közönség imádnivaló, mindenkit közel éreztem magamhoz. Így a szürreális élmények csak a koncert végeztével zúdultak rám - a koedukált férfi wc-től a másnap reggeli ébredésig bezárólag.

Van abban valami bájos, amikor te állva maradsz és melletted mindenki százhússzal húz el. Jelen esetben a fellépés után maradó tömeg rendkívül gyorsan érte el a buli-módosult tudatállapotot. Valószínűleg én lehettem az egyetlen akinek ez nem sikerült. Kábé úgy álltam ott a tömegben, mint egy negatív világítótorony a nappali világosságban, ami fény helyett egy bazi nagy fekete lyukkal üzen a hajósoknak. Csak azok még nem tudják... Meg is talált mindenki, boldog és boldogtalan.

• Szia. Bocsi, nagyon jók voltatok. Én most voltam először koncerteteken... de te úgy néztél ki, mint aki másnapos.

• Szia. Köszi, de épp ellenkezőleg. Nem nagyon iszok mostanában.

• Ja. Akkor az látszik.

Vagy ez:

• Szia! Mi vagyunk azok akik megdobáltunk - nézek mögé, hogy kikről beszél, de egyedül van.

• Nem emlékszel? Az A38-on. Aranytallérral.

• Jaa. De emlékszek. Most is dobálhattatok volna valamit.

• Mit?

• Mittomén. Mondjuk Melba szeletet. Vagy párizsi kockát.

• Tényleg. És milyet? Narancsosat, ananászosat?

• Szigorúan csak ananászosat. Jó kis Mellba dobás lenne... khmm.

Az egész estében a legdermesztőbb azonban az volt, hogy amikor ribizliszörpöt ittam, akkor mindenki azt hitte, hogy minden a legnagyobb rendben, hisz mindenki rose-fröccsöt tolt, de amint egy Soproni szűz került a kezembe, azonnal ott termett valaki segítő szándékú.

• Szia! Szoktam olvasni a blogotokat! Nagyon jó.

• Ó, köszi.

• Én is szoktam írni.

• No?! Mit? Hova?

• Én építészeti magazinokba írok, meg növényfalakat is tervezek.

• Ú.

• Amúgy erről a buliról is írnék.

• Figyelj, szerintem nehéz lenne megfogalmazni építészetileg. Vagy növényfalakkal, azt hiszem.

A vége már nagyon kellemetlen volt - rázott a hideg, miközben mindenki körülöttem egy szál semmiben rázta. Csak egy forró, ízetlen tea segített, ami aztán végképp betette a kiskertkaput. Szerintem nincs lejjebb annál, amikor egy fellépés után a brácsás teázik. 

Száz szónak is egy felkiáltás a vége: Ó szent szürrealizmus!

Reggel a tükörben mégis meggyötört ember néz vissza rám: egy komplett Samsonite reklám vagyok... És hol a Quamatel-em?