A tavalyi Magyar Dal Napja kisebb botrányba fulladt, mert a zárókoncertek elhúzódtak. Most is benne volt a levegőben ez a lehetőség, kicsit tartottam is tőle. Éppen ezért volt magától értetődő, hogy jóval a Dobó téri programok kezdése előtt megtörténjen a beszerelés és a beállás. Ez úgy működik, hogy odamegyünk korán, megnézzük ki hova kerül, próbazene majd elhagyjuk a színpadot. Papíron...

Több vendégművésszel együtt terveztük a fellépést, így aztán a Fedémesi Asszonykórusnak, Waszlaviknak és Kikinek is meg kellett találni a helyét, a hangosítását – úgy, hogy nem voltak ott. Mondanom sem kell, hogy mókás jelenetek tartották izgalomban a résztvevőket és a téren keresztül sétáló tikkadozó turistákat. Ugyanis az augusztus valószínűleg második legforróbb napja lett aznap. Olyannyira, hogy egy számot nem tudtunk eljátszani normálisan, mert úgy hangolódtunk jobbra-balra, hogy az már az elviselhetőség határait feszegette. Frászt, lebontotta és elszabadult, azóta is keressük... Az akusztikus hangszerek nem szeretik a tűző napfényt, illetve mire elérik „üzemi hőmérsékletüket”, addigra fél, háromnegyed hangot is veszítenek magukból... Amúgy olyan sokat még nem aszalódtunk napon és beállással, mint aznap, de reméltük meg lesz a gyümölcse.

Az estére egy ütős programot állítottunk össze magunknak: kiket és milyen sorrendben érdemes megnézni. Életem egyik legmeghatározóbb pillanata volt régen, amikor bejelentettem otthon, hogy elmegyek egy koncertre: az Ifiházas Más Klubban volt Waszlavik koncert. Ott üldögéltem a színpad előtt két méterrel egy süppedős fotelben, bámultam leesett állal. Nem csoda, hogy meghatározó, szuggesztív, így kitörölhetetlen emléket hagyott bennem a rocktáltos. Ezért nem is lehetett kérdés, hogy hol kezdjük az estét: az Ifiház előtti színpadnál! Többen is így voltak, azonban sokan nem tudták mire számítsanak. Mikor pár szám után keresztülfurakodtunk a hallgatóságon, akkor igazi, hamisítatlan döbbenetet lehetett látni az arcokon. Többen elnyílt szájjal, dermedten – félreértés ne essék, nem áhítattal – nézték a táltost, aki ostorral, két fatönkre csavarozott szintivel, kiszuperált ampermérővel és két vokalistával hergelte a tömeget.

Waszlavikot követően Szabó Balázsék következtek, akik igazán jó koncertet nyomtak. Igaz addigra már jól megcsúszott a program, konkrétan egy óra késében volt mindenki! Nem lehetett tudni, hogy odaát hogy folynak az események, a koncertek lefújása pedig, mint Damoklész kardja, már nem lebegett, hanem lesújtani készült. Tesómék is befutottak, mondták, hogy nézték egy darabig neten a közvetítést, de csak magas hangú sikítozást hallottak, úgyhogy átgondolták, inkább élőben hallgatnák meg. Így van ez, ha az éterben elveszik a közép meg a mély... Amúgy mi is lassan elvesztünk a forgatagban,meg a sok ismerősben, ráadásul az idő haladt előre, nekem meg meg kellett jelennem időre a Dobó téren, úgyhogy hiába szerettem volna megvárni Shapatékat, menni kellett át, ahol aztán az Első Emeletbe futottunk.

Mivel ez a Nap nem egy klasszikus fesztivál, igazából nem is lehetett teljes koncertanyaggal fellépni. Három magyar feldolgozás, három vendég, a maradék időben saját zene: ennyi fért bele az egy órába. Na de milyen egy óra volt! Hu-hu-hú!

A fene sem gondolta annak idején, hogy még egyszer közösen lépünk fel egy színpadon Waszlavikkal – aki sámánkodott egy keveset a színpadon a "Hier ist mein auto" alatt. Nem igazán gondoltam arra sem, hogy majd „Vidd már innen az a biciklit!” felkiáltás után eltoltunk egy biciklit, aztán fene nem gondolta, hogy hirtelen elérkezik a befejezés. Az asszonyokról, meg a Csakazértiszserelemről meg a foggal lószőrt szaggatásról nem is beszélve. Itt lentebb:

Úgy gondolom, hogy ez a nap méltó befejezése lett a nyárnak és a moratóriumnak és ezt alaposan meg is ünnepeltük, mert letelt :)

(képért köszönet az egriprogramo.hu-nak)