Ülünk az autóban és törjük a fejünket, hogy honnan ismerős a táj? Elsőre furcsa, de ismerős nevek, ott egy zsámbéki templom, emitt egy borászat... ahhá, megvan. Egyszer száz éve, erre jártunk Esztergomból... hmm, lehet, hogy Esztergomba menet? No mindegy, a lényeg a táj. Valamiért megcsapott Panyola szele, ahogy csendesen szemlélődtem és figyeltem a fáradt napsütésben suhanó tájat.

Perbál településre érkezve először nem is rögzült bennem, hogy megérkeztünk a célhoz. A faluház egy étteremmel egybe volt építve, nagy kapun keresztül lehetett bejutni az udvarra, ahol egy sátor állt, amiben ment a zene, előtte pedig vidám kölykök próbáltak középkori jelmezesekkel megküzdeni továbbá ostorral csattogtatni ezzel egy időben pedig félőrületbe kergetni minden résztvevőt. Ez jó lesz, gondoltam, hatalmas mosoly. Az étterem vezetőjétől közben – akiről kiderült, hogy ő a főszervező – kaptunk egy meghívást az előbb említett étterembe...

Előtte azért természetesen körbenéztünk: találtunk kiállítást, rögtön kettőt. Az egyik olyan magyar feltalálókat mutatott be, akik hozzájárultak valamivel a világ nagy felfedezéseihez. Én pl. nem tudtam, hogy a mágneslemez is magyar találmány... aztán ott volt a konyhai falvédő kiállítás. Lázasan kerestem az "Nagymamán, zalai Imréné találkozása David Bowieval"-osat, de az nem volt meg.

Korábban említettem itt a blogon, hogy van egy ilyen étkezés fixációnk. Na jó, nem ezeket a szavakat használtam. Maradjunk annyiban, hogy szeretjük a jó ételeket és azokat a helyeket, ahol jó is elfogyasztani ezt-azt. Hát most megkaptuk, de úgy alaposan, mint egy farbabillentés. Csilli-villi, élresímulós fehér/barna belső enteriőr, ház bora (Egerből), csupa stílusos berendezés. Amíg nem hozták ki a rendelt ételeket elmerülhettem a tálalókra kirakott sajtótermékekben. Volt ott egy magazin, ha jól emlékszek valami 100 Étterem vagy mi volt a címe, és felsorolta Tokiótól Isztambulig az összes jó helyet a világon, vaskos oldalakon ecsetelve a magyar gasztronómia állócsillagait is. Na gondoltam egyszer jussak el, akár csak az egyik magyar étterembe, erre tessék, megkaptam. Én ugyan csak túrógombócot kértem, a többiek meg valami kacsát mindenféle kiegészítővel, bevallom, ilyet még nem tapasztaltam, hogy mindenki félájultan dőlt jobbra-balra az élményektől.

• Te Zsombor, ez a magazin már nem jó – mondom.

• Aha, ki lehet dobni – válaszol, mikor jön a személyzet leszedni az asztalt.

• Épp arról társalogtunk, hogy ez a magazin már kuka – fordulok a pincér felé.

• Igen? Miért? - lepődik meg, és a szemöldöke rosszallóan felszalad.

• Hát mert nem szerepel benne ez az étterem! - erre kisimulnak a szemöldökök, mindenkinek jó napja van.

Szép idő, megint mély benyomások, főleg olyanok, hogy a betonnál minden jobb lehet, példának okáért a pincesor és a házak téglája, a fák és a zöld fű. Franc, hát így hogy lehet zenélni?

Az átmeneti időben, amíg felszereltünk a színpadra és beálltunk, szállingóztak a leendő közönség tagjai, akik közül sokan már tűkön ültek. Én meg majdnem elaludtam, leeső vérnyomás következtében. Ajjaj, kávét ide, egy hard rock kávét, de azonnal!

Az elsőre kicsi fesztiválhangulat aztán a kezdést követő harmadik másodpercben átalakult egy fergeteges hangulatú előadássá, amiben a hallgatóság is aktív részes volt. Mi zenéltünk, ők meg örültek. Azt hiszem sikerült emlékezeteset alkotnunk.

Házigazdánk kitett magáért és nem engedett el anélkül, hogy egyik lábunkat ne keresztezte volna egy, a hirtelen a semmiből előkerülő másik... Köszönjük!