A Nagy Szünet beállta előtti utolsó dobásra készültünk. Legközelebb november végén lépünk fel, és ezzel a bulival komoly nyomokat szerettünk volna hagyni magunk után. Remélem sikerült. Persze több dolog is közrejátszott abban, hogy meg kellett küzdenünk az eredményért.
Valamikor korábban írtam arról, de lehet, hogy mégse, szóval van egy állapot, amikor a közönség mérete nagyban befolyásolja a teljesítményt. Bevallom, hogy ötven fő közönség felett valamint húsz fő alatt semmi problémát nem találok. Húsz alatt családias hangulatú bulit lehet tartani: olyankor embernek játszol, személynek, van lehetőség kapcsolatot teremteni zene zenész és hallgató között. Ötven felett már tömegről beszélhetünk, így ott már nincs „egyén”, gyakorlatilag lehetetlen face-to-face kontaktusokat kialakítani, olyankor már csak a nagy közös entitásnak játszol.
Na de ott van a köztes méret. Számomra az a legrosszabb, mert még ugyan egyének, arcok, de már kezelhetetlen mennyiség, rettentően zavaró... Hogy ez most hogy jött elő, fogalmam sincs. Az A38-on ilyen problémáim nincsenek, Viktor és a két Csabi viszont mindig feszült a Hajón. Lehet, hogy nekik a négyszáz fő a határ?
Azért a Budapestre vezető úton sikerült megalapoznunk az estét:
Aznap amúgy két fellépő zenélt. A Cimbali Band illetve mi. Ők már ott várakoztak, mi meg késtünk, kikaptunk a szervezőktől, aztán fel a színpadra és beállás.
A Cimbaliék az egyik kedvencem, ezért jobb lett volna, ha többen táncolnak és hallgatják őket, én is elég hülyén éreztem magam, hogy egyedül üvöltözöm a dalokat... Az előadás során már nagyon vártam azt a pillanatot amikor Balázzsal közös számot adunk elő. Az utóbbi nagyobb fellépések során törekedtünk arra, hogy vendégeink is legyenek: volt már Sebő, Waszlawik, asszonykórus, most Unger Balázs. De ne szaladjak előre ennyire :)
Barátom a koncert utáni ellazulás közben megjegyezte, hogy ő azt hitte, hogy többet már nem lehet kihozni ebből a műfajból, de aztán bebizonyítottuk, hogy lehet. Nagyon komoly sorrenddel készültünk, vége felé vendégfellépőnkkel. Aztán pedig egy poénnal. Mondjuk lehettek volna egy kicsivel többen, azonban megnyugtató volt látni, izé... hallani, ahogy az első hang (nem ütem vagy sor) felhangzott, már ugráltak, meg zúgolódtak előttünk. Jó volt látni a sok ismerős arcot, de jó volt látni a sok ismeretlent. Ezt az is megerősítette, hogy régóta ismét láttam olyanokat, akik csókolóztak, meg hasonló testnedves dolgokat műveltek...
Komolyan mondom, egyszer már megnézném egy nagyobb szabású helyen is (mondjuk ötezer ember előtt játszva) hogy miféle tömegjelenetek játszódhatnának le előttünk. Az egy dolog, hogy mi energiát adunk, de biztos vagyok benne, hogy a közönség, a hallgatóság egy élő generátor vagy mi, és ha esetleg valamilyen irányítható, kezelhető alakba lehetne formázni, akkor mondjuk a paksi atomerőművet ki lehetne kapcsolni. Végleg. Így azonban az energiák csak úgy szállnak-szálltak, akik ott voltak azok meg fürödhettek benne, szabadon. Hej!
Aztán megérkezett az első katarzis. A Stica amúgy is a szívem szottya, de ha egy cimbalom peng benne, akkor már-már finom, erotikus gondolataim is támadnak. A cimbalom még az egyik olyan hangszer, ami hasonló érzéseket vált ki belőlem, mint a brácsa. De ez már intim, úgyhogy erről ti nem tudhattok :p Szóval Stica, U.Balázs be a színpadra és elkezdődött a show. Nem is értem miért nem süllyedt el a hajó... Őrjöngés, tánc, hedonista zenei kicsapongás valamint ájulás közeli állapot, és nehéz eldönteni, hogy kiről írom: a közönségről vagy rólunk!
A másik katarzis akkor jött el, amikor a visszataps alatt átöltöztünk a Mr. Hungary rucinkba és úgy jöttünk vissza. Addigra a hajó személyzete megtette a kellő biztonsági lépéseket, és komolyabb következménye nem lett a tombolásnak, a labdahajigálásnak valamint annak, hogy előkerült egy napernyő... Köszönjük nektek és vendégeinknek, hogvy megint egy spéci estét rakhattunk össze, közösen!
Zárásul pedig annyit, hogy nagyon izgulunk és várjuk N.Csabi kisfiát!
