Amikor alapvetően egy vidám embernek gondolod magad, aztán a valóság először gyomorszájon vág, majd egy seggberúgás után elküld egy másik helyre, ami szürke, ahol a G-dúr is hamis és nincs ígérete a megváltásnak se… aztán mégis.

Hogy mi a valóság? Leomlott házak, tégla-, üvegszilánk-, és betontörmelék-rakások szanaszét, üres, foghíjas telkek, konténer-lakótelepek ameddig a szem ellát, menekültek, menekült-buszjáratok, hulladéktelepek, ledózerolt lakótelepek maradványai (fekete fejkendős, botos mamika keresgél), másfélmillió m3 építési törmelékkel feltöltött patakvölgyek a kétezer méter magas hágók aljában…

Amikor összefacsarodik a gyomrod és a tüdődet is kiköpöd a földrengés leomló házainak porától (jó, az újjáépítés elképesztő sebességétől felvert barna sarától terhes levegőtől), mégis fél Magyarországnyi téglaporos sárgabarack (kajszi = kaysi, törökül, ugyebárilag) földeken, a jövőbe vetett hit ígéretével, majd pisztácia földeken a narancs-, és citromligetek illatának könnyűvérű delejével a földimogyoró és a hónapos retek címével büszkélkedő vidékek felfedezéséig.

Oké.

Malatya a sárgabarack fővárosa (most abba nem megyek bele, hogy kinél foglalták le ezt a címet, mert a gönciek vagy a fütyülős kecskemétiek biztosan lapátra-kaszára fognának, oszt kivernék a törököt), de tényleg elképesztő mennyiségben termelik a környéken a sárgabarackot, a kajszit. Még a város címerében is három aranybarack pislog ránk. Nos, ott aszalják, cukrozzák, krémesítik, szépségápolási cikkekbe adagolják, magra szedik, eszik és őrlik, kifacsarják és megisszák… csak épp pálinkának nem készítik. Egy mélyen vallásos vidék, érthető.

A megdöbbent hallgatóság előtt játszani ilyen körülmények között felemelő és szívszorító. Ott ülnek a fegyveres testőrökkel védett kormányzók, illetve a nagykövet, kulturális szakemberek magyar és török oldalról is, és a hallgatóság, ami hálás azért ha egy kis időre is, de legalább mosoly görbül fel az arcukon. Voltak olyan szerencsétlenek is a korán érkezők között, akik a zenekari hangszer-beállásra tudtak csak lejönni, mert az utolsó transzfer este nyolckor vitte őket a menekültek és földrengéssújtottak konténertelepére – pedig fiatalkoruk ellenére ismertek bennünket, ott a szíria háborútól 100 km-re, szétba… rmolt világuk romjai között.

A legmeghatóbb pillanat mégis az volt – meglett felnőttként is könnyezve írom – amikor a kétezres hágó tetején megálltunk, mert a busz vezetőjének babot kellett vennie a helyi árusnál – nyilván az asszony rászolt, hogy juszuffiammenjlebabér’… Na, épp elállt az eső, szikrázott a környék összes hegygerince a napsütésben, csillogott az eső áztatta áru, mi is kiszálltunk babot meg lencsét meg savanyúságot nézni. Sofőrünk babot válogatott a 28 féle alfajtából,én meg mint valami kisgyerek vidámkodtam, hogy micsoda szép almái vannak a kereskedőnek. Mire ő:

Tessék, válasszatok, egyétek, ajándék!

Csokszaol, és kiderült pár pillanattal később, hogy a földrengés az ő kis boltját is elpusztította, most ebből a „nejlonsátrból” árulja a portékát, aminek egy jelentős része a bab és a lencse de az legalább a saját termése. Komolyan, ha nem ilyen úton lettünk volna 100 kiló (ám természetesen 28 féle) babot és lencsét vittem volna haza, bebiztosítva így a következő pár év szilveszteri lencsefőzelékét és megalapozva a Jókai-bableves kifőzdémet.

Az alma friss és ropogós volt, a buszban olyan illatok keveredtek, amik jól el tudták nyomni a napsütéstől felmelegedő műbőrbe szikkadt cigifüst szagát is. De amikor a földközi tenger vidékéről a hegyre szállított több tonnányi citrom és narancs halmokból kaptunk egy-egy darabot… Narancssárga is, nagy is, de nem a miénk! Nos, ha Malatya volt a sárgabarack fővárosa, akkor Osmania, a másik koncerthelyszínünk meg a földimogyoró és a hónapos retek fővárosának címét birtokolta. Előre rettegtem a másik fél magyarországnyi hónapos retek földek látványától, de aztán kiderült, hogy még túl korán van a retekhez. Egy hónappal korább.

Szerintem egy nép – bármilyen nép – lelkéhez öt úton juthatsz el. Mit eszik, mit iszik, milyen zenét hallgat, hogyan táncol és min nevet. Szerencsés az, aki ebből a listából hármat, ha megismerhet. Mi nagyon szerencsések vagyunk, hogy egyszerre tudjuk ezeket az utakat járni.

A Liszt Ferenc Intézet kollégái kimagasló munkát végeztek, a helyi munkaerőnek mondjuk van hova fejlődnie (pl. amikor öten nézik egy kábel bedugaszolását, de a végén mégis megszólalnak a hangok) mégis csordultig hálával viseltettek felénk (nem láttam még muszlimot úgy elmenekülni attól a 6 doboz sörtől, amit tőlük kaptunk, és amiért a fél tartományt felkutatták csak emiatt a 6 sörért, mint ott)… nos az tényleg olyan érzés, hogy még a megtapasztalt szétrombolt vidék és a nyomorultság ellenére is mosolyt tudott adni. Nekem, így a végére.

Ja és a narancsban volt néhány mag (persze nem az enyémben, hanem Sohiéban) azokat hazacsempésztem és meglátjuk itthon milyen élet ígéretét váltják be!

folyt.köv.