Kis történetet osztanék meg veletek a tavalyi év során az Ibériai-félszigeten tett kitérőnkről.
Spanyolország egy kellemes mediterrán hangulatú ország, tőlünk nyugatra...
Ügyfélszolgálattól és folyamatos hivatali válságmenedzseléstől lefáradva a hajnal 2 órai hazaérkezés már- már felemelő. Annyira persze nem, hogy ne tudna az ember elaludni – még akkor sem ha a nyírbátori párás 16 fok hangszerekre ható fizikai problémáin kesereg. A kómaszerű ébredés a napra rányomja a bélyegét, amit nem tud oldani egy sikeres behajózás sem Ferihegyen. Hiába a kiemelkedő ellátás a fedélzeten - az előrelátható aszaló hőség és a repülést követő megközelítőleg 500 km-es autóút kellemetlenségeket ígér. Történetünk mélypontján ezennel túllendűltünk, de cak azért hogy a drámai végkifejlet mindenkit megrázzon!
A szervezőnk, Cesar (ejtsd Szeszár) első pillantásra leginkább valamelyik római császárra emlékeztet – mondjuk Néróra leginkább, profilból. Hihetetlen segítőkész, jó sofőr, jó szervező, jó evő és ivó – ezekkel a következő napokban látható tulajdonságaival megszerettete magát velünk. És kérem a nemzetközi helyzet fokozódik! Sokat gondolkodtam azon, hogy miért is jó angolul beszélni olyanokkal akiknek nem anyanyelve az angol, illetve nem angol nyelvtanárok. Azért jó akár egy kicsit is beszélni angolul, mert jó eséllyel a beszélgetőpartnered sem fogja feszélyezve érezni magát, ha angolul kellene beszélnie veled. Persze nagy segítséget jelentett a bandának, hogy Námor Csabi jól beszél spanyolul. Ő mondjuk jót gyakororlt, én pedig nem vagyok büszke arra, hogy több nyelven tudom elmondani azt, hogy “nem beszélek ezen a nyelven”. Inkább térjük be Illorába 4 órányi, megközelítőleg fél magyarországnyi összefüggő oliva ültetvény elkeserítő látványát feledve!
Illora nevű település lakosságszámát tekintve igen hátul kullog a Spanyolország városait és egyéb településeit tartalmazó listán. Magyarországi méreteket tekintve valahol Sajóbábony szintre lőném be. Ennek ellenére olyan profi színpad, hangosítás és világosítás fogadott, hogy ijedtünkben mindannyian gyorsan elmentünk hideg söröket inni literes kancsókból. Bármelyik itthoni vidéki művház, fesztivál, kultúrális rendezvény megírígyelné azt az arzenált amit ott láttunk. No és akkor még nem szóltam a helyi tv-ről. Tudjuk jól, a színpadon a vas számít – jó vas, jó cucc rengeteget jelent, illetve a hozzáállás. Itthon meg mi van: “Jóvanna, jó lesz nekik ez a két láda. Hogy? Külön út? Hogy mi? Asziszik ezek, hogy ez csak így megy? Hát tanulják meg, hogy...” Nos odakinnt a legutolsó felolvasóestet is kihangosítják, kivilágítják és rögzítenek minden pillanatot ami a színpadon történik, ha nem is fülig érő szájjal, de odaadóan.
A színpad jó másfél méterrel magasodott a hallgatóság fölé, ami nagyszerű élményt biztosít koncert alatt kölcsönösen oda-vissza, ám felelőtlen konstrukció akkor, amikor a cintányérok onnan hullanak alá.. A koncert azért az agonizáló cintányérok zörejénél jobb hangzással bírt. A kezdeti görcsök hamar feloldódtak, a Jellyfish számban már a vokál is könnyen ment. Hiába, az izgalom meg az 500 km még bénító. Valahogy mindíg felefelé görbül a szám széle, ha látom, hogy az idősek sietve elhagyják a koncert helyszínét. Ezzel egyidőben megindul egy fiatalokból álló cunami a színpad elé – ezért mosolgyós a helyzet. Kivirult, vidám arcok, időnként óvodás szintű infantilizmus (nem tudom másnak nevezni a két méter magas 52 kilós srác hasonló karakterű barátjával bemutatott rohangálós duettjét) – ez jellemezte az ottaniakat. Tetszettünk s tetszett nekünk is.
Noha a Sierra Nevada kietlen hegyei közé lettünk beszállásolva egy vendégházba – a nap élményetől fűtve kimondottan jó előjelként tekintettem a másnapra. A spanyol konyha végtelenül ízletes étkei valamint a végtelenül alkoholos italok nagyon feldobták a hangulatot – amit az esti zuhany jéghideg vízsugara sem tudott feledtetni.