A megelőző hetekben uralkodó időjárási viszonyok alaposan megváltoztak. Napsütés és meleg helyett szürke fellegek és eső, nem az a klasszikus fesztiválhangulat. Nem lett volna ez akkora baj, ha nem a Zwack Múzeum udvarán kellett volna muzsikálni. De hát úgy alakult, hogy ott, aminek persze sajátos élményszámba menő eseményei is lettek.
Mivel a Múzeumok Éjszakája program keretében aznap két helyszínen is felléptünk, komoly logisztikai megoldásokat kellett bemutatnunk. Azt nem mondom, hogy hajnalok-hajnalán már el kellett indulnunk, de a 19.00-ás kezdéshez képest igen korán. És az első célpontunk még csak nem is a Zwack M. volt, hanem az Országos Széchenyi Könyvtár, ahol pedig 22.00-tól zenéltünk. Ott a dobfelszerelést kellett installálni, és a hangosítókat is meg kellett várnunk. Hát várakoztunk. Legnagyobb örömömre volt ott egy zongora, amin semmi normális művet nem adtam elő – mivel a „Boci, boci tarka” című örökzöldnél több szerzeményt nem tudok. Így aztán maradt a sima akkordozás, ami szép ellenpontozása volt Viktor dobbehangolásának. Aztán Zsombinak klimpíroztam valamelyik számunkból, hogy találja ki, melyik az. Tetszetős mulatság lett volna, de sajnos még a saját akkordmeneteim zongorára fordítása se ment… Mindazonáltal: bigbeat forever!
Ha tehetitek, egyszer nézzetek be az OSZK térképtárába, mert olyan spéci cuccok vannak ott, hogy csak bámultok. Én akkor némultam el, amikor egy függönyt elhúztak és egy 3x3 méteres bazi nagy térképet tártak fel előttünk, ami a falra volt felakasztva. A térképről két dolgot: kézzel rajzolták, Bécset ábrázolta Mária Terézia korából, és a google.maps szolgáltatásnál komolyabb, bokor, gémeskút(!) és ablakpárkány szintű alaposság sugárzott belőle. Ja ez négy.
Az idő telt, úgyhogy indulhattunk a Zwack M-ba. Ekkor már jól esett. Pakolni fel a színpadra már nem. Viktor barátai taxin hoztak egy dobfelszerelést, azt vártuk, meg azt, hogy álljon már el az eső. Borzalmas látványt nyújtott a színpad, vagyis inkább az, hogy a színpad hátánál beesik az eső, és a Nílus éves vízhozamától csak némileg elmaradó víztömegeket kellett lesöpörni a színpadról.
Az öltözőnek átalakított tanácskozó teremben volt pár könyv, mindenféle nyelveken. Természetesen mind valamilyen módon a szeszekről – mi másról – szólt. Úgyhogy „A nagy koktélgyűjtemény” címűre le is csaptam. A Jamaikában megismert dirty banana koktélt keresgéltem és közben arra gondoltam, hogy ha nem hoznak legalább egy kis pohár unicumot azonnal, akkor mindannyian ráfagyunk a színpadra. De nem kellett csalódnom, hamarosan megérkezett ez + és ez X is meg némi süti is. Mivel időközben banana cow néven megtaláltam a koktél receptjét már semmi nem állíthatott meg, hogy színpadra lépjünk! Időközben megjelent az Öreg is és valahogy eltűnt minden baljós előérzetem.
Relatíve gyors hangbeállás után – még hidegtől dermedt ujjakkal – belekezdtünk. Mivel az eső szakadt, ráadásul nem látszott, hogy abba akarná hagyni, olyan érzésem volt, hogy jó ha 10 embernek fogunk játszani, és abból 8 a személyzet lesz. A koncert előtt és alatt állítólag már rengeteg ember nézelődött a múzeumban, ők bátorságot merítve, dacolva az esővel előjöttek a kezdő hangok után, és a koncert végére már sokan voltak. A szakadó eső ellenére is az udvart kellemes unicum szag töltötte be, jó hogy a szél nem fújt. De hogy a komplexusokról is essen azért szó: kétségtelen, hogy az eső konkrétan nem esett a színpadra, de PONT felettem volt egy luk és azon szépen beesett az eső. Persze arrébbálltam. Akkor a színpadi hangfalat nem hallottam. Akkor arrébbálltam. Így az eső pont a hangszerre esett. Akkor arrébb álltam, mire a vonó ázott. Akkor megint arrébb álltam, és a nyakamba esett…
És hogy még emlékezetesebb legyen a koncert: Stadionfolk Stadion Folk c. szerzeményünket itt adtuk elő először.
Ugyan a koncert csak 19.30-tól kezdődött, a hangbeállás miatt már 14.30-ra a helyszínre kellett érnünk. A beállások logikája olyan, hogy aki minnél később játszik, az annál hamarabb áll be, és aki legelsőnek játszik, a beállás után akár kezdheti is. Mivel aznap 4 zenekar lépett fel – Swetter, Kerekes Band, Ghymes és Etno Rom – mi álltunk volna be utolsó előttinek, ám mivel mi lakunk a legközelebb Diósgyőrhöz, mi kezdtük volna leghamarabb, borítva ezt a logikát. De csak kezdtük volna.
Időnként szakadó esőben felrántottuk a várba a hangszereket, szerencsére a dobot nem kellett, mert volt ott egy jó minőségű már felállítva. Itt köszönném meg a segítők munkáját. Azonban az eső és a szürke ég kicsit elnyomta a jó hangulatunkat, amit még tetézett az, hogy a 32 csatornás keverőpultból a Ghymes 31-et elfoglalt, és ahhoz hozzányúlni nem lehetett. Maradt így a gyors beállás, a jól ismert, lassan megszokott „má’ megint elbaltázták az időt” és így szabadprogram. Az eső pedig csak zuhogott tovább, nekem mégse molt kedvem maradni az egyébként szenzációs kialakítású öltözőben. Az öltöző az egyik toronyban volt régies felszereléssel, kerek asztallal és gótikus izékkel, ahol vagy pornófilmet forgathatnának – persze kosztümöset, vagy bűnszövetkezetek város-felosztási tárgyalásának adhatna otthont…
Tavaly pont ekkor szintén voltunk a várban, én akkor egy közeli panzióban szálltam meg, és sikerült némileg felderítenem a környéket. A többiek éhesek voltak, enni akartak, én azonban úgy jól laktak még otthon, hogy inkább a tavaly felfedezett házi sörfőzde sörét próbáltam ki. Sokkal finomabb is volt, mint sok dobozos társa. A kezdésig még sok idő volt hátra, de az idő elkezdett javulni. Időközben Márk (the longhair) is befutott, úgyhogy egyre vidámabban lettünk.
A koncert előtt azért volt pár perc hangtechnika, monitorok és a hangzás beállítása, de igazából csak a koncert első számai után állt be minden. Borzasztó helyzetben vagyunk a színpadon, ugyanis mi vagyunk a világon az egyetlenek, akik soha az életbe nem juthatnak el egy Kerekes koncertre néző-, és hallgatóközönségként, így sohasem tudhatjuk meg hogyan szólalunk meg. Nagyon, nagyon kíváncsi vagyok, és ez az érzés egyre jobban elhatalmasodik rajtam.
A kezdés előtt pár perccel a nap is kisütött, a korábban felfedezett csapolt Guinness ízével a számban igazán jó mulatság előtt álltunk. Tömeg is volt, azonban valahogy nem akart kialakulni előttünk komolyabb táncmulatság. Egyedül Márk (the longhair) volt bátor, de hát ő már Aberdeen-ben is hülyére vette a skótokat, itt is felszabadult volt. Nagyon feszített és így szigorú időbeosztásban lehetett csak játszanunk, nem is tudtunk teljes repertoárt adni. A levegő magas páratartalma ellenére a hangszerek sem mászkáltak ide-oda, és a víz sem vert le teljesen. Azaz egyszer igen, amikor az ismerőseim megjelentek és egy „CSARNÓTA” feliratú táblával beálltak pont elém. Bevallom még a ritmust is eltévesztettem, ez szégyen, de szép emlékek miatt nem tudok haragudni magamra. (Csak azért, hogy lássuk: véletlenek nincsenek, ugyanis Csarnóta egy kis falu Villánytól nem messze, akkor fedeztük fel, amikor arra jártunk bortúrán.)
A koncertélmény beszámoló nem lenne teljes, ha az utánunk következő előadók koncertjeiről ne írnék, azonban már annyira nem összpontosítottam akkor a zenére, a színpadra, ide-oda jártam, ismerőstől ismerősig, havertól barátig. Nekem amúgy a Ghymes tetszik, sok nótát még magam is tudok énekelni, mint ahogy történt is, itt a szöveg, idézek:
Naptól vagyok, Holdtól vagyok,
Keresztanyám a csillagok. Naptól vagyok, Holdtól vagyok, Keresztanyám a csillagok. Kutyák nektek a dolgotok, Fel az égre vonítsatok. Kutyák nektek a dolgotok, Fel az égre vonítsatok.
Nem tudom, hogy másoknak is élmény volt-e, vagy csak vonyítást hallottak.
Több szempontból is értékes volt az aznap. Kezdjük mindjárt azzal, hogy platinalemez lett a Pimasz. Épp a ludasi vasúti átjárónál dekkoltunk, ott ért minket a jó hír. Nem is tudom, valahogy olyan érzésem volt utána, mint amikor kijöttem az államvizsgáról, és csak 2 hét után ért el a tudatomig, hogy sikerült. Persze, ha nagyképű lennék, írhattam volna azt is, hogy magától értetődő dolog ez az eredmény, de azért jóval több annál.
A Millenáris nekem tetszik. Politikai felhangok nélkül nagyon jó közösségi helynek tartom, és jól is néz ki. Megdöbbentő volt azonban látni magunkat kirakva egy életnagyságnál is nagyobb poszteren a parkban. A jegyek felmarkolása után egy sört ittam, Zsombi és Viktor valami zöld és alkoholmentessel próbálkozott. A Speed Caravan zenészei pedig a napfényben a park buckáin fetrengtek meg általában jól érezték magukat. Pár világzenei szakembert is felfedezni véltem, volt közöttük amolyan igazi hozzánemértő megmondó is, meg szervező és zenész, de hát nem nagyon izgultam be rájuk. Kicsit furcsa volt, hogy nem nagyon jöttek az emberek, ezért talán sokkal feltünőbb volt az, hogy arányaiban sokan jutottak be vip szalaggal. Mint később kiderült, jókora arányban, mert a koncerten legfeljebb ha 40-45-en lehettek…
Pedig, pedig. A zene, amit játszanak egyszerre idegen, de azonnal megszerethető, némipszihedélikus jelleggel. Franciaországból jöttek, de a Mehdi Haddab, Pascal Teillet, Hermione Frank valamint Simo-ból álló társaság inkább Észak-Afrikába vitte a hallgatót. Komoly keleti, arab dallamvilág modern elektronikai megoldásokkal fűszerezve. Többen is lehettünk volna, annyira sajnálom.
Számomra ez egyszerre volt lehangoló, elkeserítő és ráébresztő. Lehangoló volt azért, mert egy ilyen zenére noha táncolni talán nehéz az európai embernek, mégis az üres térben ácsingózó ritka hallgatóság között szinte a semmibe szólt a zene. Elkeserítő volt, mert a hangosítás illetve a hangerő fel akarta idézni az egykori gyár hangulatát, legalábbis néha beazonosíthatatlan hangok és zörejek jelezték az akusztikai anomáliákat. A hangerő így a régi gyárhoz méltó volt. Ráébresztő volt, hogy mennyire érdektelenek vagyunk, még egy 1,8 milliós nagyvárosban is, és csak maroknyian álldogálunk a színpad előtt. Nem tudom, rajtunk kívül vidékről érkezett-e valaki egyáltalán?
A zene legalább jó volt, bár egy idő után komolyan eltűntek egyes hangok, hangszerek a nagy hangorkánban. A kezdeti lendület alábbhagyott, amit a közönség szépen le is vett, ugyanis nemhogy táncolt, de leült. No persze a kis közönség nem inspirálta a zenészeket, akik így komoly spirálba kerültek: hangulat nincs – lendületes zene sincs – így aztán nincs olyan hangulat – így aztán még annyira… Szegény zenészek a koncert alatt végig kerülték a szemkontaktust. Én egy koncerten majd becsinálok, ha valaki szemez velem, vagy mutatja, hogy tetszik a zene, ők meg még egymás közt se nagyon kommunikáltak.
Egyébként zseniális ud meneteket hallhattunk, ráadásul a zárószám az általam csak a Chemical Brothers-től hallott Galvanize c. számmal zárult, ami hihetetlenül eltalált zene. Egy kedves betyár-chick is megjelent, aki nem átallott időnként franciául bekiabálni a zenészeknek, akik viszont nem vették a lapot.
A koncert végén azért sikerült beruházni egy albumba (Kalashnik Love a címe) és beszéltünk is pár szót a zenekarral. Miután átadtunk nekik egy cd-t a miénkből leléptünk. Nem is nagyon akartuk feszíteni a húrt. Tudom magamról, hogy egy ilyen koncert után nekem sem lenne sokat jópofizni. Mert ennek a koncertnek a legfőbb tanulsága az volt, hogy még a zenésznek is büntetés volt.
Mindenkitől elnézést kérek, hogy nem tudtam hamarabb jelentkezni az írással, de úgy alakult, hogy a hivatal besorozott egy konferenciára, és csak most jutottam billentyűzethez. No de jöjjön a beszámoló!
Zsombi szétszervezte magát. Hogy a fenébe lehet összehozni a 400 kg padlóburkolót, egy rakás platinalemezt és a koncertet… a csempe bánta. Araszolás Budán a dugóban eléggé lehangoló, de reméltük, hogy a beállás és a jó koncerthangzás kárpótol bennünket. Némi tökölés azért kialakult a bepakolással, mert a lassan 3 m³-t kitevő hangszert és kiegészítőket senkinek nem volt kedve átcipelni a forgalmas utcán a parkolótól a színpadig.
Hmmm… találós kérdés: ha 1 m³ hangszert 4 zenész 10 perc alatt pakol be, akkor 3 m³ hangszert 5 zenész és 1 hangosító hány perc alatt pakol be? Rávezető megoldás a poszt végén.
Legnagyobb rémületünkre a Millenáris Fogadó-jában a székek le voltak rakva, vagyis táncnak alig maradt helye. Rögtön jeleztük, hogy ez így nem, és kellemes meglepetésemre a rendezők/személyzet készségesen vállalta a pakolást, átszervezést. Még dobogót is hoztak Viktornak. Lassan el tudtuk kezdeni a beállást, a probléma a platinalemezek körül alakult ki. Ugyanis hogy jutnak el a Millenárisba? Ám mint minden szállítással és pakolással kapcsolatos dologban, így ebben is N.Csabi logisztikus esze megoldást talált. Aztán végül mégis csak Zsombi országos cimborája LP hozta el a lemezeket. Jó volt kézbe venni őket, de mint később kiderül, külön átadási ceremóniát kerekítettünk a platinának.
Beállás. A rögeszmém. Sikerült elhúzni, így nem is sikerült jól, mint később kiderült. Két nappal később vissza is tértünk a problémákra, amik maguktól érthetően a 2400 Hz körül voltak… tudjátok, nekünk vannak hivatásos denevéreink, pontosan 3 db. Dani eteti őket, időnkét szabadjára engedi őket, olyankor vért szívnak de tanulnak. Most is elszálltak, keringtek pár kört a vasláncok és daruk meg gerendák maradványai körül, aztán visszatértek és a 2400 Hz-ről meséltek.
A koncert kezdése hivatalosan 20.30-ra volt kiírva, de némi kését beleszámoltunk. A fennmaradó kis időben a Vaskapu Utcai Alkotókör Bizottsági Ülését tartottuk meg a szomszédos sörözőben, és eldöntetett, hogy a Borsodi Fonó-t kiegészítjük némi nevetéssel.
A koncertről vegyes érzelmeim vannak. Sikerült némileg dekomplexiálnom magamat. Egy régi, mezőségi mesterek által használt módszerrel sikerült kikalapálnom egy komoly csorbát a hangszer megszólaltatásával és az önérzetemmel kapcsolatban. Ez rendkívül megnyugtatóan hatott rám. Persze a nap vége még messze volt…
Nem tudnám megmondani mennyien voltunk, kb. 150-en gyűltünk össze. Ütős sorrenddel jöttünk ki, a közönség vette a lapot, bár táncolhattak volna többen is. Szinte mindenkit láttam, arcra is, mert az alkonyati fények nagyon jól bevilágították a teret és a refik nem voltak bántóak. Zavarban is voltam, nagyon nagy zavarban. Azt sem tudtam kire nézzek. Sok ismerős volt ott.
Jól éreztem magam a színpadon, nem volt semmi frusztráció. Nem voltak népzenészek, nem voltak világzenei megmondók, csak zene. Zene és tánc. Tánc és mulatság.
A koncert vége felé Dióssy Ákos, a Kispál és a Borz (meg más együttesek) billentyűse átadta nekünk a Pimasz c. album platina lemezét. Ákosról tudni kell, hogy ő volt, aki az album felvételeit készítette, és olyan szövege van, hogy ember nem bírja röhögőgörcs nélkül.
Ám mint minden jónak, a koncertnek is vége lett. Így nem maradt más hátra, mint néhány ráadás szám a rajongók lesújtó, majd a mennyekbe emelő tekintete mellett. Szóval a Sors. Ami üldöz, és rajtam nevet. A koncert végén általában cd-ket árusítunk. Sikerült is jópár cd-t eladni, és legnagyobb örömünkre sokan még aláírásokat is szerettek volna a borítókra. Ekkor történt a baj. Nem az, hogy odaszaladtam az ismerőseimhez, hogy megköszönjem, hogy eljöttek és elbúcsúzzunk, hanem hogy a az A38-as koncertes baleset után megint kiment a bokám. Ugyan az, amelyik akkor is. A Fogadó előadó-terme egy kézilabda pálya nagyságával egyenlő. A belmagassága is kb. Szóval egy kézilabda pályányi területen HOGY A BÜDÖS FRANCBA TUDOK BELELÉPNI EGY TENYÉRNYI LUKBA??? EGY KIBASZOTT 2000 m2-es FELÜLETEN???
De beleléptem, jobb lábbal, és ki is ment. Megint. És az agyam ekkor ledobta a vezérműláncot. De csak azért, hogy pár perccel később 7. sebességbe kapcsolva, sokkos állapotban éljem meg a következőket:
Annak idején Márk, az Írországba szakadt magyar srác mindenhova elkísért bennünket, és később koncertet is szervezett nekünk. Riszpekt. Most is ott volt, de volt vele egy ismerőse is, aki TÖRTÉNETESEN orvos, és Viki. No jó, pszichológus, de mentős volt valaha, és azonnal rendelt a bárból 2,4 kg jeget és konyharuhát a bokámra. Mert hogy annak vége. Nekem pedig közben az agyam vacillált, hogy akkor most könnyeim potyogjanak, vagy eszelősen röhögjek a fájdalomtól és a groteszk helyzetkomikumtól. Aztán már az volt a téma, hogy melyik kórházba visznek be – röntgenre…
Mindenkit megnyugtatok, hogy nagyon komoly sérülés nem történt, bár orvos nem látta, csak egy kedves lány aki nem emlékszik arra, hogy látta.
Ja és itt kérek minden aláíráskérőtől elnézést: bocs, de a baleset miatt iszonyatos késztetést éreztem arra, hogy valakibe belerúgjak egy nagyot. Nem belétek :)
Záró és egyben rávezető kérdés: Ha II. Béla 10 év alatt 12 dekrétumot hozott meg, akkor IV. Béla 23 év alatt hány dekrétumot hozott meg?
Aznap nem dolgoztam, szabit vettem ki. Már délelőtt elindultunk mert több feladatunk is akadt, illetve több dolgot is el akartunk intézni. Bepakolás, tetris – új basszusláda (nevet nem tudom, ne kérdezzétek, új szekrény N.Csabi ládájának, és várható 1000 db „Fel a kalappal!” cd. Rémálom.
Első cél az 1000 db cd, Buda, furcsa véletlen folytán Furulya utca. A hűvösvölgyi úton végig komoly flash-t kaptunk: a lekaszált fű boglyákba rakva, ám minden második boglya tövében békésen szunyókált egy-egy szerencsétlen homeless… Egyszerre volt vidám és szomorú látvány.
Furulya utcában aztán cd-k be, hely csökken, és már látom komoly küzdelmeim lesznek a dobozokkal. Ahányszor kanyar, gyorsítás vagy lassítás jött, annyiszor akartak rámdőlni a dobozok. És a megpróbáltatások a dobozokkal még nem értek véget. Az úton végig a pálinkafesztiválos live felvétel szólt. Egy hangmérnök srác nekiesett, normalizálta, szösztelenítette és rendelkezésünkre bocsátotta. Mi pedig rendelkeztünk vele: egész jól szólt, még két-három év és hibátlan live-koncert dvd kiadásába kezdhetünk. Addig még beszervezek pár csini színpadi táncoslányt, és megtanulok brácsázni.
Azt nem értem még, hogy hogy került a live felvételbe a Kossuth rádió híreiből zen szerű bevágásokkal riportbeszélgetésekből egy-egy részlet. De ez már metafizika…
Következő feladatunk párszáz cd-re felragasztani párszáz matricát. A doboz káosz itt jelentkezett: ugye azok amikhez nem nyúlunk, egy stóc, aztán amikhez nyúlunk másik stóc, de volt harmadik stóc, amikhez megint nem nyúlunk. Aztán ollóval (svájci bicskában persze) felszeletelni a matricás szőnyeget. Aztán újabb stócot kialakítani a már felragasztgatott cd-nek és külön figyelni az elrontott csomagolású cd-kre… mindezt 140 km/h-ás sebességnél.
Bécstől nem messze van egy nagy hangszer és hangszer-kiegészítő bolt. Oda igyekeztünk, hátha találunk valami izgalmas, felhasználható kiegészítőt, de csak pár méter kábelt vettünk, úgyhogy gyorsan mentünk is tovább, nem tököltünk. Az Ost Klubba 18.00-körül kellett megérkeznünk. Na hát a megérkezés. Gps készülékünkbe az istennek nem lehetett bepötyögni a címet: Schwartzenberg St. Csak a helyszínen derült ki, hogy Schwarzenberg St. Úgyhogy a német tudásunkat még fejlesztenünk kell.
A helyszínen ott voltak Goofy-ék, és ott volt a hangosító fiú, aki ugyan nem volt magyar, de majdnem hibátlanul beszélt magyarul. Aztán a keverőpult végzetes találatot kapott és elromlott. Hmm…A keletkező kis szünetben városnézésre indultunk, meg is néztünk egy szovjet emlékművet és átmentünk pár piros lámpán, de mivel szemetelt az eső, és pont olyan hideg volt, amitől fázni lehet, hát irány vissza.
A teremben hűvös volt, ezért jól jött ki, hogy a másfél évvel ezelőtti bulitól eltérően LED refik mellett azért voltak hagyományos fűtőtestek is felszerelve. Hangbeállás, kezd elhúzódni, kezd kijönni a „kicsit hangos-kicsit halk” effektus. Szerencsére tökölés nem volt.
Hangbeállás közben megjöttek a svájci dj-k (Gypsysounsystem – egy lengyel csaj DJ Olga és egy kanadai-francia fiú Dj Schnaps). Komoly borozásba és beszélgetésbe futottunk bele. Egriként régi álmom, hogy legyen egyszer saját szőlőm, borom és pincém. És most már eltökélté váltam, mert ez a srác borászkodik Genf mellett (!) és olyan spéci bort hozott, hogy nahát. No persze Tóth Feri bácsi egri kékfrankosa azért odatette a pontot, és Dj Schnaps be is állt tőle.
Jól tartottak bennünket a klubbosok, mert kaptunk gulyáslevest (megjegyzés K.Csabitól: kőleves, és szerintem ebben velősen benne van minden) aztán bolognai spagetti és desszert, ám a koncertig még két óra, az emberek lassan gyűlnek.
Ám végül 11 körül belekezdtünk. Sok ember jött el, jól látszottak. Jól látszott pl a multkor megismert Frenk, aki kint él már régóta. Rocker és még főszerepet játszik az este, illetve a micisapkás pincérfiú, aki kis kötényben tündérkedett magának a zene alatt. Egyébként megmozdult a társaság és jó hangulat volt végig, a dj-k addig ropták előttünk, amíg lassan a saját set-jükkel kellet foglalkozniuk. Frenk ahhoz képest, hogy vízzel fújta le Zsombit, egész lányosan táncolt rocker létére – azért itt megjegyzem, hogy egy kb. 50 éves arcról van szó. Ja és szét van tetoválva, mindenhol van valami nonfiguratív izé rajta. A koncert végén K.Csabi és N.Csabi úgy leitatták a klubtól kapott orosz vodkával, hogy két szék közül a földre esett. Ekkorkörültől számíthatjuk a címben szerplő mondatot is: „Uram! Maga megőrjít!”
Koncert után a nagy sikerre való tekintettel 12 cd el is kelt, és úgy gondoltam, hogy gyors pakolás után irány a dj set alá. Dj-ink komoly balkán beat-et nyomtak: balkáni népek, cigány, klezmer valamint ska és reggae muzsika szólt. Kb 2 órát álldogáltam illetve ugráltam, és JÓL ESETT. Mármint ugrálni. Sörrel a kézben kihívás.
Aztán lassan elérkezett a búcsú, de még megszólalt a Pop Szegecs, szóval szép véget ért a parti. K. Csabi a megmaradt vodkát és egy poharat tolt elém egy hang nélkül, de ellentmondást nem tűrően. És rámutatott a pohárra. Nem tudom mi lett volna, ha nem iszom meg azonnal… Sikerült lebeszélni, hogy a felszerelésért csak másnap jönnénk, aztán kocsiba be, eső szakad, szállásba fel, zuhany, 4.00, ágyba be. Azt hiszem, van közöttünk olyan személy, aki a zuhanyzás extrém változatait is kipróbálták, de nem a hideg vizes fajtát, hanem a bőrgyógyászatilag tesztelt aloe verás mosogatószer, mint tusfürdő használatát…
A korai keltést nem tudta feledtetni a bécsi eső látványa, úgyhogy gyorsan hazasiettünk. Pesttől már ragyogott az ég, a felragasztott cd-ket leadtuk, a lányokat felvettük és azon gondolkodtunk, hogy mekkora meglepetés készül estére. Az ember életében csak egyszer 30 éves, így Zsombi is. De ez már egy másik történet.
A nagy nap. Amit mindenki nagyon várt, és lélekben arra gyúrt. Ez a nap volt a dublini Crawdaddy Clubban tartandó fellépés napja. Az általános reggeli elfogyasztása után (tükörtojás,virsli jellegű valami, hurka/black pudding/ és barna mártás – K.Csabi szerint cefre szagú) sétát tartottunk a városban. Természetesen a vezetésemmel sikerült a leghosszabb úton eljutni a várba, ahol még belépőt is szedtek. Zsombi ,Viktor és én bementünk és szétnéztünk. Érdekes, hogy a magyarul nem tudó jegypénztárosok azonnal megértették, hogy nincs diákigazolványunk, holott Zsombi magyarul mondta, hogy nincs. A téma alaposabb kutatást igényel. Jó kis vár volt az, szépen rendben volt tartva és tele volt pakolva technikával. Amennyivel kisebb volt az egri várnál annyival volt jobban felszerelve (5x kisebb volt.)
Délkörnyékére volt megbeszélve a találkozó az előző esti fellépés helyén, ahol Phil megpróbálta behajtani a club tulajdonosától a 100 eurós tartozást. A hotelból történt kijelentkezés után ott álldogáltunk a járdán, elárvultan, vártuk az autónkat.
Phil meg is jött, és angol hidegvérrel, rezignáltsággal(?) jelentette be, hogy a dublini akciót lefújták. Franc bele… Mi éreztük, hogy ez nem Philen múlt, ő megtett mindent, de tényleg. Rögtön szervezni kezdett egy fellépést Corkban, a Tikki Lounge-ban, ahová az első este betértünk. Szóval húztunk vissza Corkba, hozzájuk.
Az azért jelentett valamit, hogy a lakás tele volt hasis-kockákkal, a fiú pedig anyunak sodorta a gyepet, nem? Az én eszemben pedig egyre csak az járt, hogy hogy bírjuk ki az éjszakát, hiszen szállás nem igen volt. Phil felajánlotta, hogy nála ellehetünk. Mint később kiderült el is voltunk nála.
A koncert előtt, meg úgy általában az egész nap során sehogy sem sikerült értelmes ételt ennem, és ez a fogyasztott sörök után meglátszott. A hangosítás-próbát, a beállást nyugodtan végigcsináltuk, a Corkon keresztül levezetett ralit röhögve, de kapaszkodva vészeltem át. Sikerült a brácsámat Philéknél hagynom, ezért vissza kellett menni felvenni. Az oda-vissza távot sikerült 7 perc alatt megtenni… Azt már írtam, hogy Cork némileg hasonlít San Franciscóra :)
A koncert nagyon jól sikerült, talán az egri Egalos bulihoz hasonlított: főleg abban, hogy gyenge hangminőség társult egy nagyszerű közönséghez, így végülis hatalmasnak és méltó befejezésnek értékeltük a gyorsan megszervezett bulit. Szóval le a kalappal Phil előtt! A koncert végefelé, a söröktől megnőtt önbizalom többször ugrálásra és magyaros hejgetésre késztetett. Húsz perccel az utolsó szám után egy ír csaj még mindig a Csángó Boogie-t fütyülte… Hoppá!
A koncert után ismét finom söröket ittunk, és fel voltam háborodva, hogy a földszinti kocsmáros nem akar kiszolgálni. Először másokat szolgált ki, aztán poharakat törölgetett, aztán asztalokat, majd eszébe jutott, hogy rendet tesz a teraszon, majd elkezdte bepakolni a székeket… Úgy döntöttem, hogy inkább nem veszek nála csipszet.
A koncert végére teljesen elkészültem, mikor megérkeztünk Philékhez, kb. 3 másodperc alatt bevonultam egy kanapé mögé aludni. Innentől semmit nem tudok mesélni, csak azt amit a többiek mondtak nekem. A többiek jót vacsoráztak, állítólag én is felkeltem, de nem kértem semmit, továbbá olyan füst terjengett az egész lakásban, mintha egy „füvész-keret” gyújtottak volna fel éppen… A többiek, míg én aludtam, megismerkedtek az afrikai zenei élet nagy egyéniségeivel… s többek között nagyokat röhögtek Youssou N’Dour bugyutára sikeredett „Roll back Malaria” című sebtében összeeszkábált és mégis nagy tömeg előtt előadott számán.
Péntek
Valamikor, állítólag Phil rám dobott egy pokrócot is, és Csabi is lefeküdt a földre, úgyhogy a többiekhez képest, akik nem nagyon aludtak, kipihentebben ébredtem. Akkor még nem néztem tükörbe…
A repülőtéri férfi WC-ben sikerült magamat úgy-ahogy összerakni, még a fésűmet is megtaláltam! Szerencsére sokat nem időztünk a reptéren, mert a gépre hamar felszállhattunk, ám a gép 25 percet kellett várakozzon a budapesti légiforgalom miatt. Nem értettem, hogy a 2000 km-re lévő légforgalom hogy befolyásolta a corki indulást, és bevallom ma sem értem, de annyira fáradt voltam, hogy a légiutas-kísérőkkel folytatott szokásos beszélgetéseimet most el sem kezdtem, így rákérdezni sem tudtam a rejtélyre.
Budapestre kb. 12. 30 körül érkeztünk meg, és jó volt hazaérkezni. Jó volt a sok emléket hazahozni, az eseményeket megörökíteni és folyamatosan visszagondolni a sok baromságra :)
Korán indulni kellett Dublinba, a nagy eseményre, a TV felvételre. Phil – akiről közben kitudódott, hogy az elmúlt napokban nem aludt, hétfőn próbálta behozni e téren összegyűlt lemaradásait, és közben beszerzett egy beteg-a-lánya kombót is – külön felhívta a figyelmünket, hogy jól nézzünk ki. Hát megpróbáltuk…
Az út Dublinig mondjuk úgy, eltelt, de akkor még sejtelmünk sem volt, hogy visszafelé egyenesen vergődni fogunk. Odafelé megzavarodtunk, eltévedtünk és letértünk a helyes útról, ráadásul egy ipari parkba is be kellett mennünk 10 db jack-aljzat-alátétért (tudom-tudom), így később értünk a tv-be, de nem tűnt nagy bajnak, ment minden a maga útján. Ott szendviccsel és teával fogadtak, egy kedves idős hölgy többször is megkérdezte, hogy melyik országból jöttünk. Aztán volt make-up és lassú bepakolás, és akadt túlszervező asszisztens is, de aztán összeállt a kép és elindult a felvétel. A felvételt háromszor csináltuk meg, és az utolsó sikerült a legjobban, azt is ígérték, hogy az esti „The View” műsorba azt teszik be. Nem vicc amit most leírok, hanem valós tény: mind a tv stáb, mind mi felkészültek voltunk, profi módon, hip-hop megoldottuk a feladatot, miattunk senki nem csúszott és problémát senkinek nem okoztunk – és viszont. Mindenki mosolygott, vidám volt és a szó jó értelmében igazi kiszolgáló személyzet működött közre a felvétel során. Jelmondatuk „Are you happy?”-ként vált ismerté a csapatban. Végül az eredményre mindenki büszke lehetett, Phil mája pedig dagadt. Még ő is kicsípte magát otthon, még zoknit is felvett!
A hazautat két árnyék sötétítette be: az egyik Zsombivall való összezördülésünk, illetve a Budapestet is megszégyenítő dugó volt. Nem lehet azonban csak így elmenni a tények mellett: a magam részéről ki voltam totál bukva. Gyakorlatilag egyik helyről a másikra mentünk, igazi kikapcsolódásra, feltöltődésre esélyünk sem volt, semmi nem-urbánus élményben nem volt részünk… Úgy látszik mindig akad egy mélypont egy-egy úton, legalábbis nekem. Zsombivall az ügyet megbeszéltük, semmi probléma nem volt, a magam részéről, a hazaút felénél egy gyorsétkezdében bocsánatot kértem mindenkitől, mivel megrontottam a hangulatot. A büfében jót ettünk, és Zsombi szokásos hülyeségével megint előjött, miszerint megpróbált az illető anyanyelvén kommunikálni valakivel, akit felismerni vélt valamilyen nemzet gyermekének. Jelesül kiszúrta, lehet, hogy Viktor volt, hogy az egyik büfést Gedominas-nak hívták, amit ugye tavaly Litvániában megtanultunk, hogy ősi litván név. Hát persze hogy hangos Lavosz vakarosz! (viszont látásra, talán azt jelenti) felkiáltással búcsúzott. Majd még kétszer elismételte, bár az oroszul beszélő büfések nem vélték felismerni a litván elköszönést.
Volt vagy fél tizenegy, mire hazaértünk. Phil megígérte, hogy bevisz minket egy jó zenés-mulatós pubba, de előtte ő is hazaugrott. Mi is összekaptuk magunkat a szállodában s a megbeszélt helyre mentünk. Tényleg jó hangulatú bárba mentünk, jó zene fogadott minket, és azonnal csapolták a jéghideg Murphy’s-t! Zsombi még furulyázni is beállt, Csabi talán még gitározott is a zenészeknek. Az ír zenészek egyik fele csatlakozott az örömzenéléshez, míg a hegedűs és a dudás fütyült rá, hogy mi történik, s mereven figyelték tovább a sörökkel megrakott asztalt, mint aki attól tart, hogy elviszik előlük… Csak keveset tudtunk maradni, mert ott tv nem lévén a hotelben kellett megnéznünk az RTÉ műsorában a mi fellépésünket. Mit mondjak, jó érzés más ország nemzeti televíziójának késő esti műsorában fellépni. Főleg ha a szervező még pénzt is oszt utána. Je.
Szerda
Mivel csak délután kellett mennünk Limerickbe, volt egy kis időnk szétnézni Corkban. Gyönyörű volt az idő, hét ágra sütött a nap, bár hideg volt, mégis mindenkinek jó volt a hangulata. Főleg azért, mert úgy éreztük, hogy a múltkori koncert után, most jobb helyen, több embernek tudunk pörgős koncertet adni.
Hangulatunkon csak javított az, hogy Phil elvitt minket egy komoly körútra, a vidékre! Igazából itt most már szavakkal nem tudom leírni a látványt és a benyomásokat, amik értek minket, engem, mert nyilván mindenki másképpen éli át azt amit tapasztalt. Tehát akkor most hyper-szubjektív beszámolóm következik:
Phil hosszas corki tekergőzés után elindult a vidék felé. Meg kell jegyeznem azonban egy apró momentumot az utazásunk elejéről. Miközben egy piros lámpánál álltunk, mindannyian – teljesen tudattalanul, csak úgy – bámultunk kifelé a buszból. Éppen ekkor állt mellénk egy helyi tömegközlekedésben használatos nagyobb busz, aminek az utolsó sorában ült egy papa, egy unoka, és egy anyuka. A papa, bekattanva azon, hogy nézünk, jókora bemutatással honorálta ezt. Erre anyuka elkezdte szidni papát, hogy nem éppen a gyerek előtt kéne csúnyákat mondani és mutogatni, és csapkodta az öreg kezét. Mi eközben elhűlve továbbgurultunk…
A vidék már-már azzal fenyegetett minket, hogy eltévedünk. Az út egysávnyi széles volt és mentünk, mint az eszelős, szemben velünk szintén eszelősök közlekedtek. Ki szintén mikrobuszban, ki traktorban ki személyautóban ült. Az utat mindig, mindkét oldalról magas bukszus védte, ami egyben a kilátást is jótékonyan takarta. Ha láttunk balamit, akkor csak a szintén bukszusokkal elválasztott legelők voltak azok. Jelzem, ennyi zöldet életemben nem láttam, a zöld szín totális palettája a szemünk elé tárult. Egyik dimb a másik domb után és csak kanyarogtunk, kanyarogtunk, mikor egyszerre megérkeztünk. Nem vagyok érzelgős, de a hely megkapó volt. A háttérben a nap, hihetetlen smaragd és türkiz színekben tündöklő tenger, 50 méteres zord sziklaszirt és a tetején régen elhagyott templom romjai meredeznek… Ekkor már nem nagyon kaptam levegőt. Sok fotó elkészítése után felmásztunk a mellettünk lévő szirtre, kb 70 méter magasra. Az eddigi látvány egy nagy nulla volt a szemünk elé tárulkozó látványhoz képest. Csak annyit tudok mondani, hogy mindenkinek a saját szemével kell az ilyet látnia!
Újabb fotók után sietnünk kellett tovább egy kis tengerparti falucskába, és az ott felépült zordon börtön-várba. Az elkészült képek tanúskodnak arról, hogy mindannyian feltöltődtünk. Ki a látványtól, ki a sörtől, amit egy helyi pubban fogyasztottunk, ki a hülye helyi kutyák játékától…
Mikor visszafelé indultunk, a gyermeki kíváncsiság jeleit véltem felfedezni magamon, mindent le akartam fényképezni pl. Ezt társaim ki is használták, mindig mondták, hogy itt is egy valami, meg ott is egy valami :)
Hazafelé jót mulattunk, mert jó látványban volt részünk. A részegek nemzetközi testtartás- és kifejezés-kódját pontosan ismerő és betartó öreg papa egy sikátorban alaposan az üveg fenekére nézett, majd kézzel-lábbal próbált magyarázni valamit nekünk. Ezután megsértődött és a seggét vakarta felénk, és ivott újra. Mi meg a kocsiban…
Sietnünk kellett vissza, mert aznap még Limerickben volt egy fellépésünk, és az időt eltöltöttük a vidéken. Újabb limericki utunkat vegyes hangulatú várakozás előzte meg. Az első itteni koncert úgy-ahogy sikerült, és mint kiderült, ugyan ott kelett játszanunk valami gimis-esten. Koncert előtt elfoglaltuk a szállásunkat, most öten voltunk egy szobában, de jó volt a hangulat. A vacsi a most már megszokott kínai étteremben volt. Sikerült jót választanom, a kaja olyan erős volt, hogy még a fülem is bedugult… de tényleg. Utána Phil megkínált minket a kedvenc skót whisky-jével (LAPHROAIG). A szesznek gyakorlatilag olyan íze volt, mintha átmosták volna egy izzó szénbányán :) Szóval egzotikus íze volt. Csabi, aki nagy whisky-s, elítélően nyilatkozott, én azonban ajánlom azoknak, akik szeretik a füstös ízeket. Kólával nem jó…
A koncert előtt nem tudtunk egy helyben megmaradni, ekkor határoztunk úgy, hogy szétnézünk egy kicsit a városan. Sikerült is eljutni egy szép templomhoz és az azt körülvevő temetőhöz, ahová be is mentünk, már csak azért is, mert a kapuk tárva-nyitva voltak. Megjegyzem éjszaka volt 11 és 12 óra között, úgyhogy el lehet képzelni a hangulatot…:)
Nem, nem volt gyászos. A koncert, az volt gyászos. Először is: egy túlvezérelt, túlerősített gitáron játszott előttünk pár srác és az istennek nem akarták abbahagyni; másodszor az erősítés az első koncert színvonalához képest 1%-ot ha elért, ráadásul életem egyik legrosszabb tapasztalatán kellett túlesnem. Rettenetes érzés úgy zenélni, hogy azt látod, hogy azok az emberek, lányok és fiúk egyre kevesebben vannak az előtted lévő téren, és a végén már csak a személyzetnek zenélsz. Az tény, hogy a hely és a helyzet kb. olyan volt, mintha az egri Broadway-ben kellett volna zenélni, de csak később tudtuk meg, hogy a helyet úgy zárták be, hogy aki kiment egyszer, az vissza már nem jöhetett… na köszi.
A reggeli közben jutottam el arra a gondolatra, hogy ki kellene mosni néhány holmimat. Eleinte neccesnek tűnt, hogy a gép befejezi addig a mosást, amíg Phil összegyűjt minket, azonban a nap egyáltalán nem úgy alakult, ahogy terveztük. 11-re volt megbeszélve a találkozó, hogy utána mehessünk ezt-azt megnézni, ám több okból ebből semmi sem lett. Az első, hogy Phil kb. délután 3 körül jelentkezett először. Mi is próbáltuk keresni azon a mobilon is amit azért adott, hogy keressük egymást, azonban nem töltötte fel az egyenleget, ezért csak ő hívhatott minket… Mivel nem mentünk sehová ügyesen kiteregettem és vártam a száradást, néztem kifelé az ablakon és néztem az ír esőt. Az ég szürke volt, a háztetők víztől csillogók és borzasztóan unalmas volt a szituáció. A többiek egy gyenge ebéd után mintha kimentek volna szétnézni Corkban, ám csak súlyos elázást tudtak felmutatni, semmi pozitívat. Én legalább aludtam egy jót, úgyis fáradt voltam.
Estére mindenki összekapta magát, még én is, pedig igazán harapós hangulatban voltam. Úgy döntöttem, hogy a fiúkat megvacsiztatom, ezért leugrottam a boltba nyersanyagokért és nemsokára tényleg vadító bolognai spagettit ehettünk :)
Energiával telve másképpen látszott a helyzet, ezért úgy döntöttünk, hogy benézünk a városba, hátha találunk amolyan igazi ír kocsmát zenével és tánccal. A helyi kulturális kiadványban mindent megtaláltunk, ami tetszhetett, csak a címeket nem. Hozzáteszem, a hétfő Írországban is halálosan unalmas, e napra öngyilkosság bármit is szervezni, azonban így is volt elképzelésünk. Első utunk – már csak szitáló esőben - az An Bodhrán pubba vezetett, ahol zenét igértek a kiadványok – kimondottan hétfőre. A helyszínen már keddet emlegettek a csaposok, ez így ugrott. Második, jóval hosszabb utunk már a The Thisty Scholar pubba vitt. Ez a hely hazai – egri mércével kb. a Vadászkürtnek felelt volna meg :) Az nem esett jól, amikor itt is bejelentették, hogy ma nem lesz itten semmi se’. Ekkor egy szőke lány odaugrott hozzánk – mindannyian megesküdtünk volna, hogy nem ír, hanem valamilyen szláv leány lehet – és felajánlott kedvezményes Murphy’s feketesört. Több sem kellett nekünk, kikértük a kört. Bánatosan iszogattunk, és beszélgettünk, hogy sajnos nem lesz ebből az estéből semmi tánc meg zene, és el is határoztuk a fizetést és a távozást. Erre a szőke meglepődve tudatta velünk, hogy a sör ingyen volt. Nosza, akkor a magyar vér azonnal jelentkezett és a beetetés eredményét nem bevárva angolosan távoztunk, hátunkon érezve a gyilkos tekinteteket. Az utcán egyszer, titokban visszapillantottam, nem üldöznek-e minket, hogy menjünk vissza inni. De nem üldöztek… Megegyeztünk, hogy ez olyan volt, mintha otthon ingyenes Borsodi akciót hírdetnének. Utolsó utunk Kate pubjába, az első esti helyre, a Tikki Lounge-ba vezetett. Legnagyobb megdöbbenésemre volt ott egy un-plugged előadás. Először fel sem mertem menni az emeletre, mert halvány gyertyafény és halk gitárhangok szűrődtek felém és gimnazista gyerekek üldögéltek meghitt varázs-állapotban. Mikor felértem egy totál punk gyerek gitározgatott halkan és énekelgetett valami slágert. Utána pedig sorban a többiek. Mindenki megmutatta mit tud, és ha éppen elrontotta, akkor biztató tapsot kapott… A nyugodt hangulatban lehetőségünk nyílt egyszerre két dologra is. Kipróbálhattuk K.Csabival ahelyi főzésú Rebel Red vörössört, ami nagyon gyümölcsös illatú habjával és ízével elkápráztatott azonnal, illetve a többiek magyar jellegű nótákat gitároztak a kíváncsi, majd döbbent hallgatóságnak. A repertoár három számból állt, K.Csabival majd megszakadtunk, úgy nevettünk, mert a Republiktól a cigány lakodalmasig pengettek és énekeltek a többiek…
Slusszpoén: a fiatalok között volt két szlovák gyerek is. Az egyik hihetetlenül jó dalocskát adott elő egy jegesmedve családról angolul, majd szlovákul, majd vegyesen.(ladoví medvecí) Mindenki kaparta a falat, annyira jó volt, mire Zsombi benyomta a következő szöveget:
- Polonéz dobzse auto! Polonéz dobzse auto!
Zsombi nem tudta, hogy a fiúk szlovákok, így lengyelül mondta nekik azt a három szót, amit tudott lengyelül. A helyzet-komikumból fakadóan, azt hittem meghalok a röhögéstől és még a könnyeim is megjelentek :)
- Once more Rebel, please! – szóltam aléltan a csaposnak. A sör után végleg elbúcsúztunk a helytől, arra gondolva, hogy de kár, hogy nem jövünk ide vissza már…
Az írek, akárcsak az angolok, nagyon szeretik a lovas-sportokat. Annyira szeretik, hogy külön lóversenypályát építettek a semmi közepébe bele. A The Curragh - a lovi - Írország közepén fekszik, hihetetlen látványt nyújtva a semmiből kimagasodó tribünjeivel, tornyaival! Aznap ott volt az első fellépésünk.
Az időjárás a fellépésig kegyes volt hozzánk. Szinte végig sütött a nap, az eső nem esett, és végig kellemes idő volt. Eddig. A zöld mező közepén úgy vágtatott a szél, mint az őrült, és olyan hideg volt, hogy csak. Én a kocsiba húzódva próbáltam melegedni, miközben Írország legmocskosabb szájú hangosítója szerelte alánk a hangot. Később meg is kérdeztük Philt, hogy hogy a fenébe nem káromkodik senki, mire azt mondta, hogy az írek az orruk alá mondják a káromkodást, sokszor a mondatokba belefűzik, hogy ne lehessen érteni. Hát én figyeltem az embereket, és senki nem beszélt csúnyán, ám ez az ember gyakorlatilag csak a ”fuckin’windyshitweatherfuck” mondandóját hajtogatta. És kész szerencse, hogy nem velünk volt baja! A végzetes kihűlést csak fél üveg vörösbor elfogyasztásával tudtam elkerülni, de amíg a fűtötthúros cekász-brácsát nem dobják piacra, addig már nem nagyon akarnék 12 celsius alatt játszani :)
Elhatároztam, hogy ha már itt vagyok az ír nemzeti lovin, akkor szerencsét próbálok! Természetesen nem nyertem, pedig a 3. futam 3. lovára tettem, aki az utolsó előtti lett a futamában. Zsombi is és Phil is nyert ellenben, mert ők alapos előtanulmányozás után olyan lóra fogadtak, amik jó esélyekkel indultak. Zsombira ráfért ez a kis szerencse, ugyanis mobilt – útlevelet – pénzt, ahogy kell a limericki hotel étkezőjében hagyta… így később, a megnyert 8 euró még jól jött neki.
Ez a fellépés – vagy inkább hakni volt a mélypont, ahol Viktor még jól meg s fázott. Tényleg röhejesek lehettünk, legalábbis én úgy éreztem magam, mikor kiöltözött lordok, nercbundás lady-k előtt zenéltünk. Persze ők még inkább röhejesek voltak, amikor egy-egy futam után, mint az őrültek, egymást taposva a köznéppel együtt rohantak a dísztribün elé, hogy kedvenc pacijukat közelebbről is megpillanthassák. Viszont a színpadon összeraktuk a Vidróczki ötletéből, az ott „Nagyon Betyár”-nak elkeresztelt számot. A The Curragh-ot vegyes érzelmekkel hagytuk magunk mögött, immár Cork felé haladva. Mivel sietnünk kellett, Philnek sem kellett mondani, nyomta neki rendesen, hogy időben a corki színpadra érjünk.
A hely neve Cruscaín Lán, talán, és az eddigi legprofibb, legjobb hangulatú hely volt. Itt azért már éreztük, hogy jó hangulatú lesz az este. Ez a club vagy pub, nem is tudom mi volt igazán, aztán a népek igazi gyűjtőhelye volt! Volt ott ír, angol, spanyol Madridból, brazil hastáncosnő, aki úgy itta a törkölyt, mint a vizet, voltak magyarok, akik nem akartak nyilatkozni a többiekről – nehogy otthon kitudódjon ki mivel foglalkozik valójában, szóval díszes társaság verődött össze. És folyamatos füvészkedés ment a hátsó udvarban :)
Végül is jó hangulatú lett az este, nyomtunk egy király koncertet és az tényleg jól esett, hogy a buli végén még kértem egy sört és nem akartak adni, aztán felismertek, hogy zenész vagyok és azonnal csapoltak is mindannyiunknak. Ráadásul ingyen! Az este folyamán Phil bevallotta, hogy sokkal másabbak, jobbak vagyunk, mint gondolta, és már óriási terveken gondolkozik! És én ezt neki el is hiszem, hiszen ha a Wailers-el három hetes turnét szervezett takra, akkor nekünk is tud mutatni valamit.
Reggel időben keltünk, és finom reggelit kaptunk. Meg kell említenem azt a tényt, hogy Írországban is angolosan isszák a teát, és citromlevet nem használnak. Minden hotelszobában van vízforraló és tea filterek garmadája az esetlegesen fellépő tea-hiány pótlása céljából. Reggeli után fotó-sétát tettem a városban, aztán elmentünk a The Barra pubba, ami Noel Redding kedvenc helye volt. Noel Reddingről azt kell tudnunk, hogy ő volt Jimi Hendrix basszusgitárosa, ergo a hely átlényegült Zsombi kultikus, szent zarándokhelyévé :) A sör után felkerestük a templomból kialakított postát, ahonnan pár lapot küldtünk haza. A maradék 40 perc alatt két sokk ért abban a kisvárosban. Az első az volt, amikor két lányt látva az egyikről azt hittem, hogy egy egri lány még az Ifiházas időkből. Mikor hátrafordultam a fiúk felé, hogy ezt el is mondjam nekik, a lányok magyar beszéde ütötte meg a fülem! Rájuk is köszöntünk, és kiderült, hogy az egyikük tényleg az az egri lány! De az igazi poén az, hogy Viktor felett járt az általános suliban és a fősulin is.
A másik sokk az ajándékboltban ért, ugyanis nem bóvlikat árultak – klasszikust idézve – nem kék műanyag aranyhalat, hanem igazi, jól marketingolt dolgokat. Ruhákat, kitűzőket, szerencsehozó talizmánokat, áldásokat – mindent, ami valamilyen módon kapcsolódott Írországhoz, a lóherékhez, a sörhöz, a whiskeyhez vagy a kelta kereszthez és Szent Patrikhoz. Be kellett vallanom magamnak, hogy ilyen jellegű üzletet, az összehasonlítás kedvéért, nemcsak hogy Füzesabonyban, de talán egész Magyarországon nem láttam.
A hotelbe visszaérkezve kellemetlen volt látni a cuccainkat kipakolva a folyosókra. O’Donovan-ék nem teketóriáztak, gyakorlatilag tapintatosan kitették a szűrünket. A bepakolás alatt elbeszélgettem a portás asszonnyal, aki olyanokat kérdezett, hogy honnan jöttünk, milyen az az ország, és mennyien laknak ott? Mondtam neki, hogy Magyarországról, meg hogy szép napos és hogy 10 millióan lakunk ott. Erre nem kérdezett többet.
Utunk visszavezetett Corkba, de előtte ki kellett mennünk Steve nővéréhez közvetlenül az óceán partjára, merthogy ott dolgozott. Azt nem hagyhatom szó nélkül, hogy hihetetlen látványt nyújt egész Dél-Írország területén a sok pálmafa. Élnek és virulnak, a Golf-áramlat jótékony melegének köszönhetően sose fagynak ki. Hihetetlen látvány az is, hogy a szél majd ki akarta tépni ezeket a pálmákat a földből, minket pedig fel akart kapni, és 20 km-el arrébb lerakni. Ez a beszámoló már megint elérte a határait, ugyanis szavakkal lehetetlen visszaadni azt a látványt, azt az érzést amit ott átéltünk. Steve kedvesen meg is kérdezte, hogy ugye Magyarországon nincs tenger? Aztán megértően mosolygott, mint anyja a hülyegyerekére.
Cork egyébként hasonlít az általam csak tévében látott San Franciscóra: csupa meredek domb és mély völgy. Ez önmagában csak szép, tartalommal azonban csak Phil tudta megtölteni, amikor észvesztő sebességgel vezetett fel s alá, intenzív hullámvasutazássá varázsolva a városnézést. Eleinte csak azt hittem, hogy azért tűnik olyan gyorsnak a sebességünk, mert folyton rázkódott a busz, meg hogy magasabban ültünk, mint egy személyautóban. Még a sebességmérőt is megnéztem, de megnyugodtam hogy csak 50-60-al megyünk. A frász akkor állt belém, amikor rájöttem, hogy mérföld/órában és nem kilométer/órában jelzett a mutató! A szorzó 1,6, lehet számolni. Egyszer-kétszer olyan helyeken vezette át Phil a buszt, amit nem mertünk volna lefogadni hogy sikerül, időnként olyan sofőrcseleket vetett be a csúcsforgalomban, hogy felmerült a hivatásos sofőrködés, mint előző életében végzett munka. Egy trükk utáni hangos elismerésünk után szerényen bevallotta, hogy évekig taxisofőrként dolgozott Londonban…
Philék háza igazán kicsi. Van egy hátsó udvaruk, bár 2,3 m2-es területével inkább nyitott sufninak lehetne nevezni, mert kb arra is volt használva. Volt ott sok borosüveg, egy Budha szobor, fregoli és ír szőlő, vagyis paradicsom. Mivel ott nem fagy, így egész évben ehető. Philéknek van legalább egy fiuk, de köszönni azt nem tud. Az ottani rövid tartózkodás alatt Philről bebizonyosodott végleg, hogy a zöld életérzés híve :)
A lényeg akkor is volt, hogy elindultunk Limerickbe, a kb 120 km-re lévő városba és Esther is jött velünk. Az út eseménytelenül telt el, mert az ezerrel vágtató kocsiból a táj sem látszott rendesen.
Limerickről azt hittem, hogy egy lepukkant iparváros, de szerencsére kellemes meglepetése kértek. Limerick igenis nyüzsgő, élettel teli iparváros, sok fiatallal. Elsőre is jobban tetszett mint Cork, de ebbe az is belejátszott, hogy a város közepén ott terpeszkedett egy igazi vár. Nem olyan, amit a törökök vagy a labancok szétromboltak, hanem úgy igazándiból kő-kövön vár. A feszített ütemű program miatt sajnos akkor még nem juthattunk a vár közelébe, de tudtuk, hogy még visszatérünk kedden.
A fellépés színhelyén – ami egy régi malomból, vagy magtárból lett átalakítva – jókora meglepetés ért bennünket, mert az együttest Kerekes Gipsy Bandnak tüntették fel. Na Zsének sem kellett több, mert azonnal cigánykodni kezdett. Ami lassan az agyamra ment, de szerencsére megoldottuk a dolgot :) A hotelünkbe be kellett jelentkeznünk, ami csini szálláshelynek bizonyult, ráadásul egy fiatalok szórakoztatására átalakított épületegyüttes részegysége volt (Old Quarter’s Lodge) Becsekkolás után mehettünk a kínai étterembe. Phil szerint egész Írország legjobb kínai éttermébe jöttünk. Na ez némileg módosult, mert szegény Viktor pórul járt, amikor valamilyen félreértés során brutális csípős csirkét kapott. Ahogy kell: taknya-nyála összefolyt és nem hallott normálisan. Engem az édes-savanyú mártás tréfált meg később, a koncert előtt fél órával.
Ha eddig furcsának tűnt, hogy a whiskey hazájában még nem számoltam be whiskey ivsról, az csak azért lehet, mert eddig egy kortyot sem ittam. Eredetileg sem vagyok whisky-s, és maga Írország ezen változtatni nem tudott, ám most úgy gondoltam, hogy az Írország-Ciprus vb selejtező alatt megiszok egy igazi whiskey-t. A csapost kikérdeztem a szokásról, melyik a kínálatból a legjobb, és kértem is. Jéggel kértem a Jameson-t, ezt ajánlotta a csapos, és nem kellett csalódnom: kellemes íz, erős hatás.
Viktor találóan jegyezte meg, hogyha az írek nyernek, akkor jó lesz a buli, mert jönnek mulatni, meg inni, ha pedig veszítenek, akkor inni és mulatni jönnek. A kínai miatt visszatértem a hotelbe, ahonnan aztán alig akartam visszamenni a többiekhez, mert olyan jó buli kerekedett a hotel alatti mulatóhelyen: U2, House of pain, Aerosmith feat, Run DMC ment, szóval ütős, pörgős zene közben négyszáz ember táncolt egy emelettel lentebb. Azt hittem , hogy a hotel teteje elszáll :) Elég szar érzés volt visszamenni a fellépésre, ahol előreláthatólsg techno és dance-house őrültek várták a kezdést. Csak annyit mondanék most, hogy kitörő sikert nem arattunk :( Zsombi (hamár Kerekes Gypsy Band) a már Ferihegyen „nagy feltünést” keltett more kalapban kerált a színpadon, hozzá Győzikét megidéző ingben…
Azért az este jó dolgok is történtek, pl találkoztunk magyarokkal, akik szívvel lélekkel élvezték a zenét és még boroztunk is velük. A bárral kapcsolatban annyit még meg kell jegyezzek, hogy angol szót nem nagyon hallottunk, leginkább lengyelt és csehet. Eleinte nem értettem, hogy a csapos, még a buli kezdetekor miért cipel be 3 literes kiszerelésben készült Smirnoff vodkákat, de a társaság összetétele megmagyarázta :) A bárnak saját egyenruhás, szmokingos! rendfenntartói voltak, és kettőkor szigorúan, de udvariasan mindenit kitessékeltek a helyiségből. Na ez otthon elképzelhetetlen. Jóccakát!
Reggel voltak félelmeim, hogy nem leszek teljes értékű, de a zuhany jót tett. Mindazonáltal a nap nyomorúságosan folytatódott. Az apartman árában benne foglaltatott a reggeli is, azonban fogalmunk sem volt, hogy kontinentális avagy meleg reggeli jár nekünk. Annyira szerencsétlenek voltunk, hogy mindenki vajas meg lekváros pirítóst rágcsált miközben mások tükörtojást és sonkát vágtak maguknak. A többiek azonnal morgolódni kezdtek, és bár akkor nem vágytam éppen nehéz ételekre, el kellett ismernem, hogy többet is ehettünk volna. Főleg a rebarbarás joghurt helyett ehettem volna mást. El is határoztuk, hogy egy kiadós tojásrántottát összeütünk magunknak, de ez csak elképzelés maradt, mert mennünk kellett Clonakiltybe.
Az út felénél kb 20-25 km után megálltunk Bandon-ban, a helyi 103FM rádióadónál, ahol élőben volt előadásunk, illetve szélkakas helyett szélhalat láttunk a háztetőn. Aztán lett szélkutya, széltyúk és szélcet is.
Clonakilty a 140000 lakosú Corkhoz képest kicsi volt, kb. Füzesabonyhoz hasonlítható, de koncentráltan tartalmazta mindazt, amit egy városias városnak tartalmaznia kell. Pubok, divatüzletek, boltok, templomok, Michael Collins szobor, minden. Igazából ekkor még a városkát felfedezni nem volt időnk, mert még az O’Donovan-ék hotelébe való becuccolás előtt azonnal a színpadra kellett telepíteni az összes felszerelést. Természetesen azonnal kiszúrtuk a helyi eldugott sarokban tanyázó szeszboltot és meg is szálltuk, mire Phil morgolódott a bepakolást illetően.
Kicsit vissza kell tekintenem, hogy elmondhassam, hogy honnan volt felszerelésünk. Írországba ugyanis dobfelszerelést, hangosító berendezést, kombót, kábeleket és mikrofonokat nem hoztunk, azt mind Phil biztosította nekünk. Volt Corkban egy hatalmas terület, ami egyen-konténerekkel volt tele és biztonsági őrszolgálat tartotta az ellenőrzése alatt. Philnek volt egy ilyen konténere tele mindennel: dobfelszereléssel, hangosító berendezéssel, kombóval, kábellel és mikrofonnal. Ott felpakoltunk mindent, amit szükségesnek véltünk, és úgy indultunk Clonakilty felé.
Phillel kapcsolatos újabb örök érvényűnek bizonyult megfigyelésünk szerint az evés nem tartozott központi problémái közé. Ám nekünk igen, úgyhogy beültünk a hotel menzájára. Azt azért el kell mondanom, hogy a menza nem az egri Express étterem szintjén állt, hanem kb. a HBH-nál egy szinttel magasabban. Az ebéd végül is finom volt: répás krumplipürét ettünk tenyérnyi főtt marhahússal és zöldorsóval. Ekkor szörnyű felismerésre jutottam: így harminc felé a szervezetem megkívánja a napi egyszeri meleg ételt, különben feszült, meg ideges leszek! A veszélyt így sikerült semlegesítenem :)
A The Venue nevű helyen léptünk fel, és mint említettem a hangosítást és a beállást is nekünk kellett megoldani, vagyis elsősorban Philnek. A délután folyamán érkezett meg Steve, aki Phil segítségére jött és hozott még állványokat. Eleinte azt hittem, hogy egy savanyú alak, de annak ellenére, hogy az volt, lassan egyre vidámabb lett és feloldódott. Csak Philt zavarta valami, amit akkor még nem tudtam megmagyarázni.
Philről annyit még tudni kell, hogy ő maga angol, Steve is az, de a felesége ír és már jóideje Írországban élnek, Corkban. Ez az ízes londoni akcentusából is hallható volt, énnekem jó volt hallgatni a nem szokványos angolt.
A beállás alatt történt, hogy egyszer csak belibegett egy nő. Mi éppen pakolásztunk, hordtuk be a kontroll-ládákat, aztán szünetet tartva körbeültünk, álltunk egy asztalt. A nő odajött hozzánk, és engem kivéve mindenkinek bemutatkozott, mint Phil felesége, Esther. Nekem oda kellett mennem hozzá, mire nagyon meglepődött, mert azt hitte, hogy amilyen nyugodtan sörözgettem, hogy nem tartozom a zenekarhoz és még ráadásul ír is vagyok. Amikor pedig megtudta, hogy Foley az egyik becenevem ő, meg mindenki csak így hívott azután. Talán azért is, mert az egyszerű Ákost képtelenek voltak megjegyezni :)
A koncert előtt egy órával meghívtuk Philt és Steve-t egy kis lazító italozásra, amit örömmel vettek. Megjelenésüket követően a harmadik örökérvényű észrevételt tettük: hippi korszak és fű :) Főleg miután Esther is megjelent Patsy nevű barátnőjével, totál elázva. Vagy beszívva, minden esetre akadozva beszéltek. Patsy elmesélte nekem a világháborús élményeit, amikor egy amcsi B-17-es lezuhant a közeli mocsárba, és a pilóták azt hitték, hogy Németországban vannak. De hogy miért kellett elmesélnie? Viszont a fű megmagyarázta Phil ez idáig megmagyarázhatatlan viselkedését.
Az esti koncertre 40-50 ember gyűlt össze. Jót zenéltünk, páran még táncoltak is, mindennek a végén még romantikus nótát is kellett énekelnem pár csajbulira összegyűlt nőnek. Az est igazi fénypontja számomra mégis csak az volt, amikor már sörözgetés közben egyre jöttek az emberek és ontották rám a mondandójukat. Volt közöttük egy nő, aki magyar népzenét, vagy világzenét akart sok énekkel, egy másik meg egy budapesti cégtől akart rajtam keresztül rendelni óvodákba való gumiszőnyeget!!! Volt ott aztán még egy angol születésű agyagos, keramikus, aki a magyar nóták angol címeivel próbálta megtudni, hogy ezt vagy azt a magyar nótát ismerem-e? Bevallom még magyarul se tudom a címeket, nem még angolul…
Aznapról csak egy dolgot sajnálok nagyon, mégpedig azt, hogy a nem messze (12m) lévő pubban hagyományos táncos-zenés est került megrendezésre, mialatt mi koncerteztünk. Tehát egy jó mulatságról en bloc lemaradtunk. N. Csabi és Zsombi elmondásuk alapján még hajnali 4-ig kábították Steve-t és egy bizonyos Flavi nevű francia lányt, valamint egy fél-durván illuminált nőt, aki minden egyes magyar népdalra azt mondta, hogy az tiszta ír. Ekkor született meg a Vidróczki alapötlete…
Azért kezdem a beszámolót szerdával, mert így teljesebb képet kaphat az érdeklődő abból, hogy a csütörtök hogyan alakult. A szerdának is inkább a vége volt érdekes, mert akkor az egri Egal Cult Clubban volt egy fellépésünk. Már jókor odaérkeztünk, hogy el tudjunk készülni – hangosítás, beállás és egyebek, de tudjátok Kígyó katona, és nem érkezett meg csak üzent, hogy majd egyszer csak megjelenik. Rapcsók Robit leszerződtettük hangosítónak, és valóban mindent megtett annak érdekében, hogy valami szóljon is a bandából, ne csak tömény zaj.
Csütörtök
Szerencsére a koncert jól sikerült, és rengeteg ismerőssel és régi baráttal tudtam beszélgetni utána. Háromszor hívtak minket vissza a színpadra: üvöltve a számok címeit, mint: Medina, Medina! vagy Pimasz, Pimasz! Megegyeztünk abban, hogy ez a buli magasra rakta a mércét Írországgal kapcsolatban. A másnapi ébredés és a munkába indulás azért mély nyomokat hagyott bennem. Én még aznap egy fél napot lehúztam a hivatalban, szerencsére a holmijaim már útra készen várakoztak, a csomagolást már régen letudtam. Pestre autóval mentünk, és a szokásos módon elhelyeztük LP-nél és vártunk Böszörményi Gergelyre, aki elvitt minket a reptérre. Közben mélyebb meggyőződéseinek is teret engedett, amin időnként elgondolkodtunk, időnként nevettünk. Amikor nekünk adott 100 dc cd-t, hogy vigyük magunkkal, akkor már nem nevettünk. Tuba Tóbiás és a Fugato mindenesetre mély nyomokat hagyott a bandában.
A reptéri várakozás egyszerűen csak unalmas. Várni a sorban, figyelni, hogy a biztonságiak valami gyakorlat kedvéért mindenkit elterelnek, és azután az utasok totál értetlenségét figyelni, megmérni a saját súlyunkat ruhástól, majd csomagostól, esetleg csak a csomagot külön… Némi izgalom azért akadt, mert Zsombi magánál felejtette a 2 cm pengehosszúságú svájci gyártmányú bicskáját, amivel a furulyáit tisztogatta. Az egész corki járat halálos veszedelemben forgott, sőt az egész Ferihegy is! A biztonságiak azonnal lekapcsolták és kidobatták vele, bár a pengét megtarthatta. Ekkor már végképp nem értettem a biztonsági előírásokat.
A repülőn ismét ablak mellé kerültem, szerintem a nevem kezdőbetűi miatt :) Mindannyian tágas helyre kerültünk, ugyanis a biztonsági kijárat folyosóját kaptuk meg. Nekem pedig kiemelt szerepen volt az utazás alatt, mert a személyzet vész esetén igénybe vette volna személyemet. Úgyhogy alaposan áttanulmányoztam a oktatóanyagot.
Sajnos az ablakok nem voltak annyira tiszták, hogy jó fotókat tudtam volna csinálni, ezért nem is csináltam. Ellenben életem leghosszabb alkonyatában volt részem, mert a gép a Föld kerületi sebességének majd felével húzott nyugatra, így a szokásos idő helyett kétszer hosszabb volt a napnyugta! Megjegyzem a Malévra ezúttal sem lehetett panasz, mind az ételek, mind a személyzet tekintetében.
A corki reptér leszálló-kifutópályája szerintem rövidebb lehet, mint Ferihegyé, ezért is éreztük úgy a leszállást, mintha hozzávágták volna mindannyiunkat a betonhoz, mert az érkezés után szinte azonnal meg akart állni a pilóta (3g), és az erők rajtunk keresztül áramlottak.
A reptér erős átalakítások nyomait szenvedi (2005), többek között nincs busz, és a csomagokkal kb. 200 métert kell megtenni a fedett csarnokig úgy, hogy közben mindenféle betonkoloncot, kerítést, műanyag akármit kell kerülgetni. Az első élményem mégsem ez, hisz ez akár Magyarországon is lehetett volna, hanem a levegő édes illata. Nem vicc, én a levegőt a tárkony illatával telinek éreztem még bent a város közepén is!
Phil Berganról senki sem tudott semmit, mármint azt senki sem tudta, hogy pl hogy néz ki. Rendeztünk is egy felmérést, hogy ki milyennek tartja őt. A magam részéről én egy magas, vékony, őszülő, lófarokba fogott hajú, fekete öltönyös szemüveges alakot vártam, de azt hiszem N.Csabi találta el leginkább hogy milyen volt:
magas, nagy hasú, őszülő, de szinte tarra vágott fejű, szandálos-bőrkabátos alakot kell magunk elé képzelni. Mert ilyen volt :)
Azonnal a bérelt FIAT mikrobuszba szálltunk és levontuk az első tapasztalatot. Nincs lacafacázás, hanem előre. Phil a gázra lépett és úgy nyomta, mint süket a csengőt. Ez a tulajdonsága mindvégig megmaradt. Eleinte szerintem mindenkit a halálfélelem kerített a hatalmába, nem is a sebesség, hanem a baloldali közlekedés miatt! N.Csabi is, meg én is rá akartam üvölteni Philre, hogy térjen már vissza a jó sávba. Aztán elcsendesültünk, amikor a „jó sávban” 120-al dübörgött el mellettünk egy kamion… A körforgalmakról nem is beszélve, amik egyenesen rémálmok. Az éjszakai város ígéretesnek mutatkozott, már egy aznapi felfedezőtúrára is!
A corki Isaac’s Hotelbe érkeztünk meg, ahol az első írországi éjjelt eltölthettük. Egy jókora apartmant kaptunk öten közös konyhával, ami teljesen fel volt szerelve mindennel. Az oda vezető út azonban hagyott némi kívánni valót maga után. Szanaszét hajigált műanyagrekeszek, felmosórongyok meg vödrök, meg tömény fokhagymás sült hús szag állták utunkat mindig amikor mentünk vagy jöttünk. Csak pár nappal később jöttünk rá, hogy a személyzeti bejárat helyett használhattuk volna a vendégeknek kialakított utat is.
Philnek átadtuk a neki szánt ajándékokat, majd pálinkára invitáltuk. N.Csabi szétnézett a konyhában, hogy található-e ott valami stamos pohár? Talált is valamiféle szakés-pohárkákhoz hasonló fém „poharakat”, amiket azonnal megtöltöttünk hazai törköllyel. Philnek nagyon ízlett, szerintem sohasem ízlelt még törkölyt, azonban nekem valami furcsának tűnt, ami csak a második „pohár” után vált nyilvánvalóvá. A pálinka olyan erős volt, hogy a fém pohárból – ami valójában tojástartó volt – kimarta a fémet és átízesítette önmagát fémes ízzel. Ritka szar élmény volt :)
Elhatároztuk, hogy azonnal meg kell ünnepelnünk a megérkezést, ezért Phil elvezetett minket a kedvenc pubjainak egyikébe, a Tikki Lounge-ba. Az út stilszerűen a Szent Patrik hídon át a Szent Patrik Sugárúton át vezetett, ahol éppen a repülőgép teljes magyar személyzetével futottunk össze. A célpontunkban éppen egy vegyes összetételű reaggie banda jó zenét adott- a fiúk azonnal a zenészekre összpontosítottak - ideális volt a hely a Guinness és más brutális fekete sörök kipróbálására! Meg is tettük, de mivel ez egy egyszerű írott beszámoló, sajnos képtelen visszaadni a sörök ízét. Azt tudom javasolni mindenkinek, hogy helyben próbálja ki a fekete sörök kávé ízű habját :)
Most pedig álljon itt a saját, nagyon szubjektív listám a legjobb sörökből (az első és az ötödik helyen lévő sörök között csak 0,1 pont különbség van):
Szakértők, helyi pub-ba járók megjegyezték, hogy a Guinness azért rossz ott Corkban, mert a Dublintól való 250 km-es távolság miatt, a szállítás során nagyon leromlik a minősége… Ha már itt tartok a söröknél, akkor el kell mondanom azt is, hogy az írek a dobozos sörök esetében is megtalálták a módját a féktelen habzásnak! A szokásos forma-félliteres dobozok helyett azoktól 2 cm-el magasabb kiszerelésben árusítják a dobozos sört, így van hely a sörbenúszkáló patronnak, ami a doboz kinyitásakor, a nyomásváltozás hatására fújja a széndioxidot nitrogént a sörbe. A 2 cm-ben így a habnak is jókora hely marad. Hogy mire nem gondolnak :)
Az utazás fáradsága, megérkezés öröme, az ismeretlen, de barátságos hely forgataga, a zene a legjobb benyomással bírt ránk, amit a csapos lány szalonnás csipszei és csilis földimogyorói koronáztak meg. A hotel lila fényekkel megvilágított vízesése nem koronázott meg semmit.
Későn kerültünk ágyba, és azonnal aludtunk. A takarókról még le kell írnom, hogy három oldalon a földig érnek, és szinte meg sem lehet mozdítani őket, gyakorlatilag úgy kell bebújni alájuk. De jó melegek :)
Mivel sokáig – május 29-éig – nem lesz koncert, régi visszaemlékezéseket közlök az első írországi koncertkörutunkról írt naplómból.Az sem kizárt, hogy még a próbákról is beszámolok, de ez nem fix, valamint lehet, hogy átalakul a blog külalakja.
Az előző nap rémségei után csak jobb jöhetett, gondoltam, de nem. Mert elfelejtettem, hogy korán kellett kelni. Olyan isten nincs, hogy én most ilyen állapotban. Egy lépést sem, baszki, hát nemhogy futni, de lépni nem bírok anélkül, hogy a fogam ne csikorgatnám… De tesóm kegyetlenül kirángatott az ágyból, így hát irány a háború! Na jó, legfeljebb aljas fegyverkereskedő lehettem, nem bokorugró, azért csak kilátogattunk a harctérre. Persze 30 fokban üldögélni nem nagy mulatság, főleg abban a tudatban, hogy nemsokára kész a bográcsos akármi, ÉN pedig nemsokára – értsd: kóstolás nélkül – húzhatok haza, mert pálinkafesztiválra kell menni. Még ilyet.
Pestre csak hárman, N.Csabi, Dani meg én mentünk, mert a többiek barátnőstül, mindenestül ott maradtak előző nap. Mivel a live! koncertfelvételt otthon is meghallgattam egy közepesen rossz felszerelésen, komolyabb katarzist nem okozott, hogy harmadjára is meghallgathattam az úton. Sőt! Délután ejtőzhettem egy kicsit (kb. 30 percet – ez rengeteg) teljesen kipihenten és mindenféle feszültségekre felkészülve néztem a nap hátralévő része elé. Nem utolsó sorban azért is, mert határozott elképzelésem volt, hogy mit fogok kóstolni és hogy mit fogok hallgatni.
A pesti parkolás rémálom. Alig álltunk meg egy pillanatra, amikor előttünk kiugrott egy autóból két arc, irdatlan nagy kerékbilinccsel és elkezdtek egy autót odaszegezni az aszfalthoz… Mivel mi mentünk rendezkedni a szervezőkkel mondtuk Csabinak, hogy azonnal lépjen a színről, ha úgy alakul. Később mondta is, hogy jófejek voltak a közterületisek, mert csak felszólították a távozásra, és nem kezdtek neki az alapozáshoz azonnal. Kis küzdelem kialakult azért a beállás és bepakolás körül, de azért megoldottuk, és kis átgondolás után arra jutottunk, hogy mindent kihajítunk a VIP sátorba. Majd onnan rántjuk fel a cuccot, ha az előttünk lévők befejezték. Ők egyébként a Folk Error voltak. Próbáltunk sietni a pakolással, nem akartunk bezavarni az előadásukba. Mivel hipp-hopp végeztünk, rengeteg időm maradt felfedezni. Előtte azonban nem lehetett kihagyni N. Csabi commandante szivarját. Nem dohányzok, azonban egy igazi kubaiba beleszívni - nem szabad kihagyni. A hatás is maradandó, kábé olyan, mintha pofon vágtak volna volna egy szeneskályhával: forró, füstöl és zsibbad tőle a szád.
Szerintem csak négy gyümölcsből lehet jó pálinkát készíteni: szőlő, meggy, cseresznye és barack. De ez szigorúan az én ízvilágom, másnak nyilván másfajta ízek tetszenek. Szerencsére megtaláltam a kedvemre való törkölyöket és meggyeket, szóval alaposan felkészültem a pörgésre. No és három feladatot is végre kellett hajtanom: a, fájdalomcsillapítás helyi érzéstelenítéssel (ezek sajnos nem estek egybe), b, Dani kényszerítése 70%-os pálinka megivására (nem kellett annyira kényszeríteni) c, titkos küldetés az Alkotókör részére. A fogyasztás és Maszkuráék mellett döntöttünk, vidám zenét nyomtak, jó szöveggel. Az volt a szerencsénk, hogy amikor befejezték akkor kezdődött a mi előadásunk, és így a nézők nem oszlottak meg és egész tisztes tömeg gyűlt elénk.
Mivel világosban játszottunk a fénytechnika nem volt átütő erejű, csak később, sötétedés közben vált láthatatlanná a közönség. Eleinte klasszikus félkört vett fel a tömeg, kihagyva így egy jókora táncteret. Üresen. Nem tudom miért van ez, én is így tennék biztos, de vagy a hangerő vagy a félénkség miatt nem jöttek közelebb az emberek.
Alig volt olyan koncertünk eddig, hogy ne változtattunk volna sorrendet. Viktor és Zsombor már-már metafizikai magyarázatokkal érvel egy-egy szám sorrendbeli helye ellen vagy mellett. Nekem mindegy, csak menjen a tánc. Szerintem úgyis tánczenét játszunk. Valahol hallottam, hogy csűr-dance-floor-t, vagy mit. Szóval telt-múlt az idő, amikor egyszercsak megjelentek a táncolók is és valami fergeteges ereszd el a hajam kerekedett. De tényleg, még körbe is álltak és mindenkinek lobogott a haja meg nevetett. Nagyon felszabadult estével lettünk gazdagabbak úgy gondolom, és valahogy - az érzéstelenítés miatt talán? – nem volt kínkeserv a színpadon. Persze a szokásos komplexus ismét megvolt, végig, de már csak így működök.
A buli végén cd-k is gazdát cseréltek. Itt jegyzem meg, hogy lógok 500 forinttal még, aki magára ismer jelentkezhet bármelyik koncertünkön, megkapja. De a legjobb az volt, amikor egy pár odajött és érdeklődött, majd rátértek arra, hogy lagziba fellépünk-e. Én mondtam, hogy részemről oké, benne lennénk, csak hát ekkora hangerő a minimum, mint most volt, és hát a násznépet jól el is üldöznénk. Rezzenéstelen arccal válaszolták, hogy ez a cél. Belegondoltam azóta, hogy tényleg mekkorát szólnánk egy lagzin. Jáj. Viszont azt az élete végéig megemlegeti – a pár, a násznép, és mi is, szóval bátraké a szerencse és egy esküvő.
Hazafelé feküdtem a buszban és a holdat bámultam, mert végig fenn volt a felhőtlen égen és bár előző nap volt teljesen teli, mégis igéző látvány volt.
A fellépéssel kapcsolatban a következő mottót vezetném előre: a zenész maradjon a hangszere mellett, bár attól még nem menti meg semmi, hogy hülyeséget csináljon. Majd egyszer kerítek valakit, aki jó latinos és lefordíttatom ezt a mondatot és kiírom a próbatermünk falára. De jöjjön a lényeg:
A telihold hatással van rám. Mielőtt mindenki arra gondolna, hogy holdkórós lennék, vagy kényszert éreznék a vonyításra, esetleg végtelenül romantikus alkat lennék elárulom, hogy nem, hanem komoly alvásproblémáim vannak ilyenkor. A kialvatlanság pedig koncentrációs zavarokat okoz – no ez az ami igazán zavar. Mert az álom kerülgeti az embert amit kávékkal űzne el, de a koffein csak az egyébként is lefáradt elmét noszogatja, mint valami állatidomár a krokodilt – olyan hosszú bottal, csapkodva – és egyébként is azonnal eltűnik a jótékony hatása, hogy átvegye a helyét valami bizarr állapot, ami egyszerre fizikai és mentális… Ilyen állapotban például ne csocsózzon az ember.
A hajón mégis rengeteg Tamással csocsóztam és rendkívül mulatságos élmény volt számomra a fenti okok miatt, hogy a porba aláztak, de azt nagyon előzékenyen, barátian tették – mint egy imbecillis szerencsétlennel. Régi probléma nálam az irányok felcserélése, ami a csocsózás esetében végzetes. Tökmindegy, hogy III.kerület TVE vagy BKV Előre csapatát gyengítettem éppen, irtózatos mennyiségű öngólt rúgtam azért, mert a kapust rossz irányba forgattam, vagy éppen rossz irányba toltam. Előnyömre váljon viszont az, hogy a pörgetést nem alkalmaztam, de csak azért nem, mert fogalmam sem volt merre fogassam a bábut… Szóval marad a zene, úgy gondolom, de ha még összeszedem magam, akkor – muhaha - Főnix FC néven visszatérek és elporolom az összeset.
A Binder & Krieglstein osztrák zenekar előtt léptünk fel, és kb 75 percet játszottunk. Az osztrákok elhúzták a beállást, úgyhogy már megint mirajtunk verték el a port, és alig maradt idő arra, hogy jól megszólaltassuk a hangszereket, belőjük a színpad és a tánctér hangzását. Ettől függetlenül az utóbbi idők legjobb hangzását értük el – ezt a koncertről készült live felvétel utólagos meghallgatása is bizonyította. Egyébként az a meggyőződésem, hogy a gyors beállások sokkal jobbak, mint az elhúzódóak. Ez tény, ez ellen egyelőre nincs érv. Nem tökölünk 800 Hz-nél meg nem piszmogunk ha éles, és mégis összeáll. Máskor meg megy a szöszmötölés és a végén egy kaptárra való felajzott darázs lesz az eredmény.
Valamiért nem gyűltek olyan sokan össze, ráadásul a labancok előadásáról a tömeg nagyobbik része el is távozott, ettől függetlenül jó hangulatú koncertet nyomtunk, talán lehetett volna hosszabb is. Előtte tejeskávé és vörösbor fogyasztása, ami az érdekes állapotba vezet. Hozzáteszem, a zenélésre ez az állapot jótékony hatással van, de legalábbis nem hátráltató. Szerencsére a fények inkább vöröses árnyalatúak voltak, kevésbé bántóak, és így jól látszott a tömeg, ami a már megszokott hármas négyes felosztásba tömörült. A műsor vége felé már egész sokan táncoltak, mozogtak. Aki ott volt, az jól érezte magát, persze biztosan voltak olyanok is, akik a tetőteraszos bulira alapoztak.
Egerből csak ezt hiányolom: egy állóhajót a Dunán. Tudom, ennek vannak akadályai, de hát ha hiányzik, na! Azért egy kenut egy kazettás magnóval ráengedni az Eger-patakra igazán mulatságos volna…
Több kedves ismerős is eljött, de sokat nem tudtunk beszélgetni, mert mindenki ment tovább, csak én estem ki a buli ritmusából egy sör és Krieglstein-ék mellett. De hát az estének még korántsem volt vége, az igazi, hamisítatlan horror még meglapult, várt, és fenekedett rám. Már vége volt az osztrákoknak is, és a táncparkettről is vagy haza vagy a tetőteraszra távozott mindenki, és elkezdődhetett a felszerelés visszapakolása. Be is tetris-eztünk mindent példásan, és már búcsúzkodás volt, amikor megtörtént a baj. Kiugorván a buszból, nem láttam a sötétben a járda padkáját és olyan idétlenül értem földet, hogy magam alá fordult a bokám, majd a hirtelen irány és lendületváltás miatt majdnem átestem a korláton, bele a Dunába. Azt se tudtam, hogy sírjak vagy nevessek ekkora balfaszságon. Azóta a bokám akkora, mint egy… mindegy, nagy és fáj. És akkor még előttem volt a másnapi pálinkafeszkós fellépés.
Ha ti is kikaptatok csocsóbajnokságon vagy esetleg bokaficammal küzdötök, írjatok bátran. Nekem annyi előnyöm van, hogy a hazaúton a live felvételt hallgattuk, és elemezgettünk.
A cédulák leadása és némi közlekedési szerencsétlenkedés után megérkeztünk az MTV, a VIVA meg a Comedy Central közös székházába-stúdiójába. A helyiek jó fejek voltak, kaptunk innivalókat és elkezdtünk hamarosan beállni. Na igen, a beállások. Ahány hely, annyi módon kell nekiállni és belőni a hangokat. Nem mindegy, hogy nyílt, vagy zárt térben lesz a koncert, nem mindegy milyen a vas a színpadon, mennyi monitorláda szól az arcunkba és az se mindegy, hogy hány hangosító van éppen. (Természetesen az indulásnál a 3d-tetris ismét előjött, mert rengeteg extrát hozott Dani.)
A stúdió eléggé kicsinek bizonyult, szűkösen, de elfértünk. Aki látott már bennünket a színpadon, annak nem igazán tűnik fel a sok felszerelés, de kis helyen hirtelen rengeteg lesz belőlük, mindenhol kábelbe, hangfalba, operatőrbe meg zenészbe ütközik az ember. Ám Dani megint kínos precizitással rendezte a hangot, szerintem a kp-i vezérlőbe hozzá se nyúltak a jelhez. (update: tuti, hogy hozzányúltak, mert a hangzás az elején minősíthetetlen volt, köszi bfabry-nak a linkért)
Párszor voltunk már tv-stúdióban és akkor mindig elmondták, hogy kb. mi várható mi lesz stb., de most semmi extra konkrétum nem hangzott el, csak az ülésrend, mert hogy lesznek blokkok, közte élőzene velünk. No, idáig semmi különös nem történt, ha csak az nem, hogy találtunk ott az előző nemtudomilyen műsorból hátramaradt olvasói leveleket-kérdéseket a párkapcsolatok és horoszkópok összefüggéseiben:
-Szia! Én bika vagyok a kiszemelt fiú pedig oroszlán. Azt akarom kérdezni, hogy illünk-e egymáshoz?
-Sziasztok! Jó a műsor. Azt szeretném tudni, hogy ha a lány skorpió én pedig halak vagyok, akkor abból lesz valami?
-Heló! Ha a fiú ikrek akkor én illek hozzá ha nyilas vagyok?
Na ennél a kérdésnél hangosan felvisítottam, mire az ügyeletes rendező kivette a kezemből a leveleket és csúnyán nézett rám…
Bevallom, nem nézek tv adásokat, noha van tévém, de csak egy-két filmet nézek meg rajta. Még előfizetésem sincsen, szóval gőzöm nincsen arról, milyen az MTV, vagy hogy EGYÁLTALÁN mi megy a tévében. Ezzel a tudatlansággal felvértezve álltam a kamerák elé, de előtte még meghallgattam, ahogy az ügyeletes megmondó, Szupermen (?) kérdésekkel kínozta a band három tagját, önmagát és a nézőket. Arra emlékszek, hogy az egyébként lassan 40 fok közelébe emelkedő hőmérsékletű (pont elromlott a légkondi) stúdióban mindenkit a gutaütés kerülgetett és hogy az istennek nem tudott leszállni a huszárdolmány kérdéskörről, úgy körözött a téma körül, mintha az annyira lényeges lett volna.
És ekkor megvilágosodtam. Baszki, ennek az embernek lövése sincs mit csinálunk és miért, de nem is az a célja, hogy azt átadja, hanem az önsztárolás. Meg az, hogy nem kell felkészülni csak úgy együltőhelyből, iq-ból megoldható ez. Jee, kis öncélú fecsegés, kapaszkodjunk bele valamibe oszt lesz ami lesz. Ez a véleményem akkor erősödött meg bennem végérvényesen, amikor szénnéalázta a Baby Dollsos lányokat, mert azt gondolta, hogy majd csini-szexi rucikban belibbennek és leszbiznek, vagymi, de nem lett belőle semmi. Szóval én egy szempontból élveztem a dolgot: a műanyag totális színvallását láttam és legalább helyre tettem magamban ezt a kérdéskört is.
Na de a Fény-ivás volt a csúcs. A stúdióban az élő műsor alatt is, meg utána mindenki azt akarta bemesélni nekem, hogy ugye milyen erős az a Fény és hogy totál kikészültem tőle. Én. Bevallom – bár büszke nem vagyok rá – pár perc alatt megittunk hátul még néhány pohárral belőle, de az izgalmas habzáson kívül semmi extra élményt nem nyújtott, és a szalonspicc leghalványabb jeleit sem véltem felfedezni magamon. Finom, meg érdekes, de maradok a spéci boroknál inkább. Meg is ragadom az alkalmat és ajánlom Bolyki János 2008-as Királyleánykáját Egerből.
Tanulságos volt a hétfői nap, de nem ismételném meg. Az autópályán hazafelé pedig aludtam.
A mai napon sok érdekes személlyel találkozhattunk, és csodálkozva vettem észre magamon, hogy egyáltalán nem zavarnak a hülyék és még a hétfőre való tekintettel sem volt rossz kedvem. Egyébként is inkább a szerda a mélypont nálam… Szóval az történt, hogy egy nagy szeszesital gyártó cég készített egy nyáron hidegen jól fogyasztható alkoholos terméket, annak pedig csinált egy reklámfilmet, ahhoz pedig a Kerekes Band zenéjét akarták felhasználni. Mi meg azt mondtuk, hogy oké. Ám, hogy ne legyen minden egyszerű, kellett egy kis csiszolgatás, faragás, és ezért mentünk fel a stúdióba.
Ott már Zsombi órák óta küzdött a helyiekkel. Két személyt találtunk ott, egy idősebbet, illetve egy kékpulcsis szemüvegest. Ment is az agyalás:
-A furulya nem jó. Túl népi. Kell valami fiatalosabb. Aha. Meg az sem jó. Aha. Hát ez így olyan népi. Lendületes, valami vidám kell.
Zsombi, később pedig mindannyiunk hiába ötletelt, mindent lesöpörtek az asztalról – képletesen szólva persze.
Közben érdekes hangzásokat csikartak ki a szintetizátorokból. Többek között olyanokat is, amik engem olyan hangokra emlékeztettek, amiket felpofozott macskák adnak ki magukból. Több macska is megjelent így. Meg unalmamban pinpongoztam labda nélkül, ami azért jó, mert hihetetlen figurákat is meg lehet úgy csinálni. Aztán időközben szivárogtak különféle emberek. Először az öreg (aki később faszi, öreg, apu, a főnök és A faszi becenéven fordult elő) fia jelent meg. Ekkor már ötünkből hármunkat rágott az ideg, mert:
-A furulya nem jó. Neem, nem. Nekünk fiatalos, vidám kell. Meg ami illik a klipphez. Majd jönnek a reklámért felelősek a gyártótól és nekik nem teszik majd. Szóval a furulya nem jó. Valami MÁS kell.
Na jó, egyszer felpattantam és mondtam Zsombinak, hogy mit kellene fújnia, mire mondta, hogy a furulyát kizárták. Végleg. Közben midenféle basszusalapokat raktak a zene alá, és az időközben megérkező Kónya Csabi is csatlakozni kívánt az idegeskedőkhöz. A basszus konkrétan annyira volt vidám, mint egy hajnali frontáttörés a Don-kanyarban. Képzelhetitek. Közben megérkeztek a felelősök, mindenki, aki kompetens és inkompetens ott volt már. Csak úgy nyüzsögtünk a 9 m2-es stúdióban, amiből a csúcstechnika 5 m2-t el is vett.
Námor Csabi hátán igazándiból nem lehet fát vágni, ebben az esetben azonban meglepő hidegvérről tett tanúbizonyságot, és nem alázott le senkit a porba. Egyszer felugrott hirtelen a helyéről és berontott a stúdióba, de semmi extra. A reklámkreatívok meg csak hallgattak, néztek és rágódtak:
-A második verzió basszusa átütő. De nekem az első basszusa jobb. Ez vidámabb. Én úgy látom.. én úgy képzelem… én úgy gondolom, hogy…
A két Csabi feljátszotta a maga új gitárszólamait és utána átadtuk a terepet a gondolkodóknak. Azok meg gondolkodtak. Nekem pedig az járt a fejemben, hogy az összegyűjtött kopogtatócéduláimat hol adhatnám le időben, úgyhogy lázas telefonálás és útvonaltervezésben voltam. Az ott töltött három óra hip hopp el is tűnt.
Kezdjük a Ford Transittal Vidéken kézikönyv 28. oldaláról vett idézettel:
„Említettem, hogy némi zakatolás hallatszott a buszból bizonyos útfekvési pozíciókban (balkanyar, 50 km/h). Az kimaradt, hogy már annyira zavart, hogy egy parkolóban megállva nem bírtam tovább, és a kocsi alá másztam és megnéztem, hogy mi a csuda zakatolhat. Hááát… a kézifék hátsó jobb kerekéhez tartó kábele valahogy belelógott a kerékbe és már a fémig elkopottan, szomorúan nézett ki. Hiába toltam arrébb, mint később kiderült a Pestre vezető út elején megkettőzött hangerővel támadt ránk ismét, ezért egy benzinkútnál szigszalaggal kellett rögzíteni. Az egészben a poén az, hogy mikor mondtuk a busz tulajdonosának, hogy ez meg ez a probléma, akkor elvitte szerelőhöz, aki meg is csinálta, de mikor 2 nappal később ismét elkértük a kocsit csak a szigszalagos rögzítés volt meg, semmi extra. No majd kérem a szervizköltség átutalását.”
Egyébként a Pestre vezető út valami hihetetlen lelki nyugalomban telt el számomra, nem tudom, mostanában egyre többször fordul elő velem ilyen állapot. Nagyon jó érzés, semmi nem nyomasztja az embert, mindenféle dolgokon lehet elmélkedni…
A régi Budai Parkszínpad mellet került megrendezésre a Balatoni Borok Fesztiválja, ott léptünk fel 20.00-tól. Kedvesen fogadtak, csak Viktor lázadozott holmi kényelmi kérdéseket feszegetve. A Sebő Együttes kiváló előadása után úgy gondoltam, hogy kicsit kontrasztos lesz a fellépésünk, de legalábbis erőteljes. Úgyhogy meg is találtam a már szokásos koncert előtti komplexusomat, amit nagyban tetézett a tény, hogy bántott a gondolat, hogy nem tudok beruházni egy palack spéci somlói juhfarkba. Sajnos félelmem beigazolódott, mert mire lejöttünk a színpadról, addigra kedvencem gazdája összecsomagolt és távozott. Csak remélni merem, hogy nem a koncert miatt.
A koncertnek kedvezett a sötétedés, bevallom nekem is sokkal jobb a kedvem ilyenkor. A kis színpadhoz kis hangtechnika és kis fények jártak. Nos. A kis hangerő szerintem nem volt kicsi, a fények viszont pont annyira világítottak, hogy végre kivehető volt a tömeg. És ez jó volt. Mert sokan voltak és vidámak. Addig-addig, amíg a vége előtt már táncra is perdültek a hallgatók, 2 visszataps, ráadás. Egyszóval jó buli kerekedett, magam részéről bármikor megismételném, és hasonlóban is benne lennék.
Az elsősorban kedves szerelmespár lett a szívem szottya, a magam részéről a koncertet nekik dedikálom. A többieknek meg egészségére! A Parkszinpadot meg vegye valaki kezelésbe, mert az egy botrány ahogy kinéz.
(Aznap este még nem tudtuk, hogy mi vár ránk hétfőn. Készüljetek…)
Kevéssé kipihenten indultunk Salgótarjánba. Mivel Csabi szerzett egy Peavey márkájú erősítő-hangsugárzót (bocs, az életem végéig képtelen leszek márkanevek valamint zene megszólaltatására alkalmas eszközök pontos neveinek megtanulására és visszaadására) szóval szerzett egy böhöm nagy ládát, így újra és újra kell tanulni a felszerelés elhelyezését a kisbuszban. Nem probléma még, de Dani már egyre erősebben azon a véleményen van, hogy leül a pakolás alatt és készít egy elhelyezési rajzot, hogy aztán azt már tudjuk alkalmazni máskor is. A magam részéről a real-life-3d-tetris megoldás híve vagyok, sokat lehet nevetni az egyes eltérő alakú dobozok beillesztési lehetőségein. Igaz ennek a hátránya az, hogy néha oda nem illő dolgok esnek az ember fejére, vagy az ülésen meg kell osztozni egy furulyatokkal.
Indulás, kanyargós út, cseresznye ízű rágógumi, rettenetes hányinger. Hátul Kónya Csabi, Adri meg én émelyegtünk, ami csak 2-3 óra múlva múlt el teljesen. Ráadásul valami baj volt a busszal, mert ha balra kanyarodtunk illetve 50 km/h körüli sebességgel mentünk valami folyamatosan kattogott kb. úgy, mint a Star Wars I. roncsderbijében a versenygépek. Komolyan olyan hangos volt és az egész kocsi rezgett tőle… de erről még később.
Kis tévelygés után megérkeztünk a camping-be, a Tóparty feszkó színhelyére. A helyhez némi nosztalgia fűz, mert pár évvel ezelőtt volt ott egy Észak-magyarországi Közigazgatási Hivatalok Sporttalálkozója (vagy valami hasonló) és fociztunk, és mikor meccs alatt megálltam bekötni a cipőfűzőm, az ellenfél kihasználva kimaradásomat gólt lőtt. Csapatunk összeomlott, kaptunk még párat, kiestünk, ittunk sört. És ott találkoztam Dr. Kolláth György alkotmány- és sportjogásszal is. Amikor a teniszpályán ugrált akkor nem volt rajta mulatságos csokornyakkendő. Ebben biztos vagyok.
A fesztivál első napja az I. Palócföldi Néptánc Találkozó napja volt. Na jó, nagyobbrészt, mert este már az előző nap megismert Republic zenekar került a színpadra, de nem vártuk meg őket. Kicsit megint elszörnyülködtem, úgy látszik van bennem valami egészségtelen komplexus, hogy mindig találok valami nyomasztót, minden koncert előtt. Nos lehet, hogy a facilitáló szorongás segít… Szóval népi környezetbe kerültünk, valamint egy akkora sátorba, amiben pont megült a levegő, amolyan jóféle trópusi 32 fok, 92%-os páratartalommal átitatva. A színpadi segédek vegyes képet mutattak: a három takarító – valószínűleg alkalmi munkások és főállású szeszkazánok – felsöpörték a színpadot – persze Viktor dobfelszerelésére, de előzékenyen fel is mosták a maradék port - Viktor ölni tudott volna, olyan testtartást vett fel, mint egy verekedés elején venne fel valaki. Biztos a xbox-ról szedett fel valami tudást. A szerelők a szájukat húzogatták, hogy minek kell dobállvány stb. Számomra a csúcs az volt, amikor a fejem magasságába elhelyezett stroboszkópokat is kipróbálták és amolyan lilás-fehéres-kék fény kiégette a látóidegeimet. Még akkor is éreztem a fényt, amikor elfordultam, de rájöttem azért, mert a túloldalon is volt egy strobi…
Mi Berecz András mesélő után következtünk. Én nagyon szeretem hallgatni Bereczet, de az a fene bajom, hogy nem úgy kezdi a történeteit, mintha egy Nemberecz történet lenne, hanem rögtön belekezd és mire felocsúdok, hogy itten mese van, már annyira lemaradok az eseményekhez képest, hogy az behozhatatlan. Azért Berecz nem brazil szappanoperákat szokott előadni, tegyük hozzá gyorsan. A közönség kb. 70 főböl állt, akik ültek. Legjobb volt a zene alatt nézni az arcukat, főleg a „klasszikus” népi fejek arcát. Fiatalok voltak mindannyian, és nem tudták hova tenni ezt az egészet: furulya, koboz, brácsa, és izé… dobszerkó, és basszusgitár, akkor ez most hogy? De a legjobb azt látni, amikor belülről már majd szétveti őket a táncolhatnék, meg a jókedv, csak a többiek előtt szégyellik. A poén az, hogy a többiek is így éreztek…
Napi okosság: Ne rágjatok cseresznyés ízű rágógumit kanyargós utakon. Ja és ne legyen indokolatlan szégyenérzete senkinek se!
Újra Kerekes Band koncert tehát. Némi kavarodás előzte meg a kezdést: először éjféli kezdést mondtak – így is került fel a plakátokra – aztán 23.00-ra módosították – ami bekerült minden programfüzetbe, ám a Republic mindenki számítását keresztülhúzta. Ügyesen eljátszották háromszor - tesóm a második után abbahagyta a számolást - a Szállj el kismadár című szerzeményüket, meg aztán más szerzeményeiket is, többször. Mire mindenki totál kiunatkozta magát, vagy elaludt a semmittevésben, vagy halálra felidegelte magát a kismadarakon, el is telt rengeteg idő, és kb 00.30-körül belecsaphattunk, húzhattunk, fújhattunk.
Pont kellemes koncerthőmérséklet uralkodott a sátorban, legalábbis a színpadon. Mondjuk akiket az elsősorban láttam azokon volt valami melegebb ruci. Nekünk helyzeti előnyünk volt, mert személyenként 10000 watt fény és hő áradt felénk a reflektorokból. Most jó volt, hogy nem LED technikás refik voltak felszerelve. A kínlódás a cuccal majd nyáron lesz… A tömeget három nagyobb csoportba lehetett osztani: a leghátul összegyűltek alkoholos italokat fogyasztottak a pultok körül, a kimondottan nézők már közelebb, a mulatozós-táncolósok pedig a színpad előtt tömörültek. Látótáv most 3 sor volt, szembántalmak minimálisak, köszönhetően a magasra felszerelt refiknek.
Pár érdekesség: Csabi most próbálta ki élesben a Chango Caster márkájú elektromos kobozát, ami jól sikerült. Szép tiszta, talán kevésbé fémes, csilingelős a hangja, viszont rendkívül megbízható. Remélem tényleg beválik. Zsombi a szokásos huszár-betyár-jimi vonalat erősítette, Viktor megint nem látszott a dobok mögül, Kónya Csabi pedig mintha élvezte volna egy kicsit, hogy végre nem a Republic szól. Csak az én arcomon suhant át némi riadalom időnként, mert felnéztek rám. Többen is. Izé, szóval ténylegesen alulról felfelé fél méterről, kicsit zavaró volt, időnként hátra is húzódtam. Ott aztán mindíg megrémültem, mert gondolataim elkalandoztak a nézelődés és sebápolás közötti gondolati űrben.
(Kis brácsatechnikai félpercünk következik: a háromhúros kontra vonástechnikája megköveteli az erős, de legalábbis állhatatos húrrafeszítést és vonást. Ezt csak akkor tudjuk elérni, ha a vonót a mutatóujj és hüvelykujjunk közé helyezzük és határozottan tartjuk a vonót. Ez a tartás azonban a folyamatos húzás-vonás miatt kikezdi a mutatóujj, majd később a hüvelykujj bőrfelületét és bazi nagy, érzékeny vízhólyagok kialakulásához vezet. Innentől nem részletezném mi vár arra, aki így von, csak a fantázia szabhat határt.)
Hangosítás: maradjunk annyiban, hogy alapvetően jól szólt a brácsa a színpadon, azonban a többiek elkeseredettebbek voltak. Kellemetlen zsongással a fejünkben hagytuk el a színpadot, bár a többiek nevében nem nyilatkozhatok. A kifelé szóló hangerővel, hangzással kapcsolatban lövésem sincs, nyilván jobb volt, úgyhogy Dani is jól teljesített.
A koncert jó hangulatú volt, rengeteg ismerőssel találkoztam, és annyit, de annyit beszélgettem előtte és utána is, hogy csak na. Szocializálódtam egy kicsit, rám is fért, adtunk Csabival interjút újságnak és televíziónak is, itt kérek bocsánatot, ha túllőttünk a célon. (linkek később) De inkább mégse! Úgy éreztem, hogy a hétvége ismét sokmindent tartogat magával a részemre, úgyhogy valahol már a másnapra készültem.
Beszámolómat egy kis airsoftos poénnal zárom: akkorát szólt, hogy az FN FAL adta a másikat.
A portugáliai Sendim nem volt nagyon messze innen, “csak” kb 200 km-re. Nyugodtan mondhatom, hogy az itteni fesztivál (Interceltico Festival) egyetlen színpadja minden várakozást felülmúlt. A szervezés és a kivitelezés vérprofi szakértők keze nyomát viselte magán. Nehéz egyetlen helyről általánosságot mondani, így csak annyit, hogy a portugál foci valamint a hotel kávéja mellett a fesztivál is kitűnő osztályzatot érdemel.
A beállásokat az életem végéig utálni fogom valószínűleg. Azért fogom utálni, mert univerzális axiómaként rögzült, hogy a beállásra vagy várni kell mert elhúzódik a tökölés miatt, vagy elhúzódik valami technikai probléma miatt és várni kell. Vagy az előbbiek tetszőleges szintézise jelentkezik és várni kell. Vagy egyszerűen csak 43 fok van közvetlen napfényben. Az előző napokban brácsára rakódott gyanta lassan, olvadtan folyt le a hangszerről. Beállás után zuhany és egy meccs megtekintése a tv-ben A koncertre már jóval hamarabb elindultunk, mint amit a magyar viszonyokhoz szokott fellépő elgondol. Konkrétan sehol senki nem volt fellelhető, csak három-négy raszta árulgatta a fülbevalókat. Nem tudom milyen piaci megfontolás vezette őket arra, hogy pont olyan fülbevalókat árusítsanak, amikből csak egy darab volt, és véletlenül sem egy pár. No mindegy ez csak egy kis kitérő volt. A koncert aztán a felvezető szöveg után el is kezdődöttrendben – a többiek számára. A brácsa vagy a dibox vagy a mittomén nem szólalt meg, így a színpadon lázas sürgés-forgás alakult ki a helyzet feloldására. Közben egyre több ember érkezett a színpad elé, így egyre több ember láthatta a kínlódást. Aztán a dibox bütykölése és a hangszer cseréje megtette hatását és a merőben új helyen történő belépés megadta a koncert hangulatát. Már amennyiben hasonlíthatjuk ezt egy boxmérkőzésre, ahol a boxoló az első balhorgot bekapta és a sokkból lassan mászik ki.
A koncert látványosra sikerült, nem utolsó sorban a lehengerlő hangerőnek és a színpadi látványelemeknek köszönhetően (ködöt illetve a szivárvány színen túlmutató oktarin ragyogást emelném most itt ki.) Zsombor egy egész napot szánt a portugál nyelv igazán alapszintű kifejezéseinek elsajátítására, azonban tanár nélkül, pusztán autodidakta módon tudott csak felkészülni. Amikor megszólalt, mindíg féltem, hogy valami baromságot és sértőt is mond, de mivel nem tudok portugálul, ezt sem megerősíteni sem cáfolni nem tudom.
Ismét hanyagolnám a mély elemzést, azonban tudnunk kell, hogy Portugáliában már más időzóna van használatban. A portugálok felettébb ragaszkodnak is ahhoz, így nem csoda, hogy repülőstartot vettünk reggel. A fürdőszobában ért minket a riadó.: “Indulunk!”Félig már a wc-én ülve nagyon komikus hatást lehet elérni hallván ezt a beszólást.
Madridba már szinte azonnal megérkeztünk, noha a rendőrök – Phil által “Fuck Babylon!” felkiálltással aposztrofált - megjelenése keresztülhúzta számításainkat. Mivel hárman nem voltunk bekötve igen borsos büntetésre számíthattunk volna, ha Csabi és Cesar felesége ki nem magyarázták volna helyzetet. Így már csak egy kis reptéri bolyongás tudta kedvünket szegni.
Amennyiben Spanyolországból utaznak haza, felhívom figyelmüket pár használhatónak tűnő dologra. Először is, ha lehet, a lábdob megszólaltatásához szinte nélkülözhetetlen lábgépet adják fel poggyászként, a fedélzetre csak kórós szerencsejáték-függők próbálják megkísérelni felvinni. Másodszor, amennyiben van rá mód, semmiképp se alakítsanak ki alumínium védőburkolatot az effektek védelmére, mert a reptéri személyzet számára az vörös posztó. Akkor dobálózni kezdenek. Az alumínium látványa arra készteti őket, hogy barbár módon össze-vissza hajigálják és tördeljék azt, még akkor is, amikor a feladó mindössze 3 méterre áll a színhelytől. És végül csak azoknak, akiknek acélból vannak az idegeik: nyári szabadságok idején ne próbáljanak csomaggal utazni Madridból Budapestre, mert csomagjaik 30 -100%-át jó eséllyel nem látják viszont leszállás után.
Mivel én is cinikus és kiábrándult vagyok, nem részletezem a Ferihegyen ránkzúduló cinikus és kiábrándult reptéri csomagkiadási procedúrát, amit csak tetőzött az a tény hogy három napig nemjutottam hozzá az ibériai útról szóló feljegyzéseimhez. Arról nem is beszélve hogy rajtam kívül ki az a hülye, aki az összes személyi iratát, a kedvezményes könyvvásárlásra jogosító kártyáit, illetve a bankkártyáját is a csomagjában hagyja? A PIN kóddal együtt...
Kis ízelítőnek így két koncert közé beillesztve, ezt tudtam adni nektek. És találkozunk Egerben, április 30-án 23.59-kor. Vagy kicsivel előtte és akkor megiszunk együtt valamit.
Másnap – noha reggel hűvös szélben lengedező nyugágyban hűsöltem és lelkiekben készültem – ismét megizzadtunk a mikrobuszban, ahol már egyel többen utaztunk. Előző nap csatlakozott hozzánk, az akkor még bérelt autót vezetető írországi manager-ünk, Phil is. Az előttünk lévő 650 km-es táv gyorsan, jó hangulatban telt volna el, ha nem lett volna olyan hosszú az út. Célunk Milagros, a Milagros Fesztivál nevét adó település. Valahogy egy nagyvárosra számítottam tudat alatt, de ha lehet még kisebb városba jutottunk, mint az előző nap. Ennek ellenére a technika javulást mutatott. Sajnos technikai ismereteim nem teszik lehetővé a három vagy négybetűs márkák neveinek megjegyzését, csak onnan gondoltam, hogy jók vagyunk, hogy a többiek áradoztak. A városka főterén állt a színpad. No igen színpad. A Nadal - Federer teniszdöntőt igen bajosan tudták volna megredezni a maradék helyen –és a nézők tribünjéről nem is beszélek. Megint szuper technika, fények és teljes ellátás. Sajnos az ottani 2 euroba kerülő rose álló helyzetből mosta le az itthoni csúcskategóriákat, ám legyen ez az én bajom. Nagyobb bajnak tűnt, hogy sehol a közönség, illetvea hőmérséklet úgy csökkent, hogy már a saját lélegzetünk is látszott! Aztán, mintha csak vezényszóra megjelent rengeteg helyi lakos és civilizált módon egy sarokba helyezett szék-halomból egyesével felállította magának(!) a nézőteret. Megjegyzem a koncert végén úgy pakolták el a székeket a helyükre, mintha rájuk parancsoltak volna.. Gyorsan és pontosan. Azért elkeserítő látni, hogy mások maguktól képesek felismerni az alapszintű szociális, együttélésünket nagyon megkönnyítő összefüggéseket. És akkor most magam elé képzelemaz előbbi helyzetet Egerben, a Dobó-téren. Bármilyen tekintetben...
Milagros rendkívül hasonlít Nagyrédére! Minkét hely arról híres egyébként, hogy állat módján szólt a brácsa itt is és ott is. A helyiek szőlőművelési valamint borkészítő tehetsége ehhez képest elhanyagolható. Nem mehetek el azonban a tény mellett, hogy Milagrosban nem volt jellemző, hogy a hűtőről vezették volna ki a színpad hangosítását meghajtó áramot, így nem is ment el az áram amikor kinyitották a hűtő ajtaját...
Az előző napi koncert olyan ülős bulinak indult ami fergeteges táncolásba csapott. Itt mindenki a helyén maradt, bár sokakban ott mozgott a bugi. Egy régi tánckoreográfia jutott az eszembe a szépemlékű Lajtha Táncegyüttestől. A széki táncrendetúgy adták elő, hogy a lábuk járt, ám az istennek nem keltek fel volna a székről.(link keresés alatt)
Az öltözőnek átalakított tanácskozó teremben volt pár könyv, mindenféle nyelveken. Természetesen mind valamilyen módon a szeszekről – mi másról – szólt. Úgyhogy „A nagy koktélgyűjtemény” címűre le is csaptam. A Jamaikában megismert dirty banana koktélt keresgéltem és közben arra gondoltam, hogy ha nem hoznak legalább egy kis pohár unicumot azonnal, akkor mindannyian ráfagyunk a színpadra. De nem kellett csalódnom, hamarosan megérkezett ez + és ez X is meg némi süti is. Mivel időközben banana cow néven megtaláltam a koktél receptjét már semmi nem állíthatott meg, hogy színpadra lépjünk! Időközben megjelent az Öreg is és valahogy eltűnt minden baljós előérzetem.
