Salgótarján 2009.05.01.
Kevéssé kipihenten indultunk Salgótarjánba. Mivel Csabi szerzett egy Peavey márkájú erősítő-hangsugárzót (bocs, az életem végéig képtelen leszek márkanevek valamint zene megszólaltatására alkalmas eszközök pontos neveinek megtanulására és visszaadására) szóval szerzett egy böhöm nagy ládát, így újra és újra kell tanulni a felszerelés elhelyezését a kisbuszban. Nem probléma még, de Dani már egyre erősebben azon a véleményen van, hogy leül a pakolás alatt és készít egy elhelyezési rajzot, hogy aztán azt már tudjuk alkalmazni máskor is. A magam részéről a real-life-3d-tetris megoldás híve vagyok, sokat lehet nevetni az egyes eltérő alakú dobozok beillesztési lehetőségein. Igaz ennek a hátránya az, hogy néha oda nem illő dolgok esnek az ember fejére, vagy az ülésen meg kell osztozni egy furulyatokkal.
Indulás, kanyargós út, cseresznye ízű rágógumi, rettenetes hányinger. Hátul Kónya Csabi, Adri meg én émelyegtünk, ami csak 2-3 óra múlva múlt el teljesen. Ráadásul valami baj volt a busszal, mert ha balra kanyarodtunk illetve 50 km/h körüli sebességgel mentünk valami folyamatosan kattogott kb. úgy, mint a Star Wars I. roncsderbijében a versenygépek. Komolyan olyan hangos volt és az egész kocsi rezgett tőle… de erről még később.
Kis tévelygés után megérkeztünk a camping-be, a Tóparty feszkó színhelyére. A helyhez némi nosztalgia fűz, mert pár évvel ezelőtt volt ott egy Észak-magyarországi Közigazgatási Hivatalok Sporttalálkozója (vagy valami hasonló) és fociztunk, és mikor meccs alatt megálltam bekötni a cipőfűzőm, az ellenfél kihasználva kimaradásomat gólt lőtt. Csapatunk összeomlott, kaptunk még párat, kiestünk, ittunk sört. És ott találkoztam Dr. Kolláth György alkotmány- és sportjogásszal is. Amikor a teniszpályán ugrált akkor nem volt rajta mulatságos csokornyakkendő. Ebben biztos vagyok.
A fesztivál első napja az I. Palócföldi Néptánc Találkozó napja volt. Na jó, nagyobbrészt, mert este már az előző nap megismert Republic zenekar került a színpadra, de nem vártuk meg őket. Kicsit megint elszörnyülködtem, úgy látszik van bennem valami egészségtelen komplexus, hogy mindig találok valami nyomasztót, minden koncert előtt. Nos lehet, hogy a facilitáló szorongás segít… Szóval népi környezetbe kerültünk, valamint egy akkora sátorba, amiben pont megült a levegő, amolyan jóféle trópusi 32 fok, 92%-os páratartalommal átitatva. A színpadi segédek vegyes képet mutattak: a három takarító – valószínűleg alkalmi munkások és főállású szeszkazánok – felsöpörték a színpadot – persze Viktor dobfelszerelésére, de előzékenyen fel is mosták a maradék port - Viktor ölni tudott volna, olyan testtartást vett fel, mint egy verekedés elején venne fel valaki. Biztos a xbox-ról szedett fel valami tudást. A szerelők a szájukat húzogatták, hogy minek kell dobállvány stb. Számomra a csúcs az volt, amikor a fejem magasságába elhelyezett stroboszkópokat is kipróbálták és amolyan lilás-fehéres-kék fény kiégette a látóidegeimet. Még akkor is éreztem a fényt, amikor elfordultam, de rájöttem azért, mert a túloldalon is volt egy strobi…
Mi Berecz András mesélő után következtünk. Én nagyon szeretem hallgatni Bereczet, de az a fene bajom, hogy nem úgy kezdi a történeteit, mintha egy Nemberecz történet lenne, hanem rögtön belekezd és mire felocsúdok, hogy itten mese van, már annyira lemaradok az eseményekhez képest, hogy az behozhatatlan. Azért Berecz nem brazil szappanoperákat szokott előadni, tegyük hozzá gyorsan. A közönség kb. 70 főböl állt, akik ültek. Legjobb volt a zene alatt nézni az arcukat, főleg a „klasszikus” népi fejek arcát. Fiatalok voltak mindannyian, és nem tudták hova tenni ezt az egészet: furulya, koboz, brácsa, és izé… dobszerkó, és basszusgitár, akkor ez most hogy? De a legjobb azt látni, amikor belülről már majd szétveti őket a táncolhatnék, meg a jókedv, csak a többiek előtt szégyellik. A poén az, hogy a többiek is így éreztek…
Napi okosság: Ne rágjatok cseresznyés ízű rágógumit kanyargós utakon. Ja és ne legyen indokolatlan szégyenérzete senkinek se!
