Elsősor - odakeveredtünk, na

Elsősor - odakeveredtünk, na

Írország 2005 6.rész (három képpel!)

2009. május 28. - Don Eszkóbár

Kedd

 

Korán indulni kellett Dublinba, a nagy eseményre, a TV felvételre. Phil – akiről közben kitudódott, hogy az elmúlt napokban nem aludt, hétfőn próbálta behozni e téren összegyűlt lemaradásait, és közben beszerzett egy beteg-a-lánya kombót is – külön felhívta a figyelmünket, hogy jól nézzünk ki. Hát megpróbáltuk…

Az út Dublinig mondjuk úgy, eltelt, de akkor még sejtelmünk sem volt, hogy visszafelé egyenesen vergődni fogunk. Odafelé megzavarodtunk, eltévedtünk és letértünk a helyes útról, ráadásul egy ipari parkba is be kellett mennünk 10 db jack-aljzat-alátétért (tudom-tudom), így később értünk a tv-be, de nem tűnt nagy bajnak, ment minden a maga útján. Ott szendviccsel és teával fogadtak, egy kedves idős hölgy többször is megkérdezte, hogy melyik országból jöttünk. Aztán volt make-up és lassú bepakolás, és akadt túlszervező asszisztens is, de aztán összeállt a kép és elindult a felvétel. A felvételt háromszor csináltuk meg, és az utolsó sikerült a legjobban, azt is ígérték, hogy az esti „The View” műsorba azt teszik be. Nem vicc amit most leírok, hanem valós tény: mind a tv stáb, mind mi felkészültek voltunk, profi módon, hip-hop megoldottuk a feladatot, miattunk senki nem csúszott és problémát senkinek nem okoztunk – és viszont. Mindenki mosolygott, vidám volt és a szó jó értelmében igazi kiszolgáló személyzet működött közre a felvétel során. Jelmondatuk „Are you happy?”-ként vált ismerté a csapatban. Végül az eredményre mindenki büszke lehetett, Phil mája pedig dagadt. Még ő is kicsípte magát otthon, még zoknit is felvett!

A hazautat két árnyék sötétítette be: az egyik Zsombivall való összezördülésünk, illetve a Budapestet is megszégyenítő dugó volt. Nem lehet azonban csak így elmenni a tények mellett: a magam részéről ki voltam totál bukva. Gyakorlatilag egyik helyről a másikra mentünk, igazi kikapcsolódásra, feltöltődésre esélyünk sem volt, semmi nem-urbánus élményben nem volt részünk… Úgy látszik mindig akad egy mélypont egy-egy úton, legalábbis nekem. Zsombivall az ügyet megbeszéltük, semmi probléma nem volt, a magam részéről, a hazaút felénél egy gyorsétkezdében bocsánatot kértem mindenkitől, mivel megrontottam a hangulatot. A büfében jót ettünk, és Zsombi szokásos hülyeségével megint előjött, miszerint megpróbált az illető anyanyelvén kommunikálni valakivel, akit felismerni vélt valamilyen nemzet gyermekének. Jelesül kiszúrta, lehet, hogy Viktor volt, hogy az egyik büfést Gedominas-nak hívták, amit ugye tavaly Litvániában megtanultunk, hogy ősi litván név. Hát persze hogy hangos Lavosz vakarosz! (viszont látásra, talán azt jelenti) felkiáltással búcsúzott. Majd még kétszer elismételte, bár az oroszul beszélő büfések nem vélték felismerni a litván elköszönést.

Volt vagy fél tizenegy, mire hazaértünk. Phil megígérte, hogy bevisz minket egy jó zenés-mulatós pubba, de előtte ő is hazaugrott. Mi is összekaptuk magunkat a szállodában s a megbeszélt helyre mentünk. Tényleg jó hangulatú bárba mentünk, jó zene fogadott minket, és azonnal csapolták a jéghideg Murphy’s-t! Zsombi még furulyázni is beállt, Csabi talán még gitározott is a zenészeknek. Az ír zenészek egyik fele csatlakozott az örömzenéléshez, míg a hegedűs és a dudás fütyült rá, hogy mi történik, s mereven figyelték tovább a sörökkel megrakott asztalt, mint aki attól tart, hogy elviszik előlük… Csak keveset tudtunk maradni, mert ott tv nem lévén a hotelben kellett megnéznünk az RTÉ műsorában a mi fellépésünket. Mit mondjak, jó érzés más ország nemzeti televíziójának késő esti műsorában fellépni. Főleg ha a szervező még pénzt is oszt utána. Je.

 

Szerda

 

Mivel csak délután kellett mennünk Limerickbe, volt egy kis időnk szétnézni Corkban. Gyönyörű volt az idő, hét ágra sütött a nap, bár hideg volt, mégis mindenkinek jó volt a hangulata. Főleg azért, mert úgy éreztük, hogy a múltkori koncert után, most jobb helyen, több embernek tudunk pörgős koncertet adni.

Hangulatunkon csak javított az, hogy Phil elvitt minket egy komoly körútra, a vidékre! Igazából itt most már szavakkal nem tudom leírni a látványt és a benyomásokat, amik értek minket, engem, mert nyilván mindenki másképpen éli át azt amit tapasztalt. Tehát akkor most hyper-szubjektív beszámolóm következik:

           

Phil hosszas corki tekergőzés után elindult a vidék felé. Meg kell jegyeznem azonban egy apró momentumot az utazásunk elejéről. Miközben egy piros lámpánál álltunk, mindannyian – teljesen tudattalanul, csak úgy – bámultunk kifelé a buszból. Éppen ekkor állt mellénk egy helyi tömegközlekedésben használatos nagyobb busz, aminek az utolsó sorában ült egy papa, egy unoka, és egy anyuka. A papa, bekattanva azon, hogy nézünk, jókora bemutatással honorálta ezt. Erre anyuka elkezdte szidni papát, hogy nem éppen a gyerek előtt kéne csúnyákat mondani és mutogatni, és csapkodta az öreg kezét. Mi eközben elhűlve továbbgurultunk…

A vidék már-már azzal fenyegetett minket, hogy eltévedünk. Az út egysávnyi széles volt és mentünk, mint az eszelős, szemben velünk szintén eszelősök közlekedtek. Ki szintén mikrobuszban, ki traktorban ki személyautóban ült. Az utat mindig, mindkét oldalról magas bukszus védte, ami egyben a kilátást is jótékonyan takarta. Ha láttunk balamit, akkor csak a szintén bukszusokkal elválasztott legelők voltak azok. Jelzem, ennyi zöldet életemben nem láttam, a zöld szín totális palettája a szemünk elé tárult. Egyik dimb a másik domb után és csak kanyarogtunk, kanyarogtunk, mikor egyszerre megérkeztünk. Nem vagyok érzelgős, de a hely megkapó volt. A háttérben a nap, hihetetlen smaragd és türkiz színekben tündöklő tenger, 50 méteres zord sziklaszirt és a tetején régen elhagyott templom romjai meredeznek… Ekkor már nem nagyon kaptam levegőt. Sok fotó elkészítése után felmásztunk a mellettünk lévő szirtre, kb 70 méter magasra. Az eddigi látvány egy nagy nulla volt a szemünk elé tárulkozó látványhoz képest. Csak annyit tudok mondani, hogy mindenkinek a saját szemével kell az ilyet látnia!

Újabb fotók után sietnünk kellett tovább egy kis tengerparti falucskába, és az ott felépült zordon börtön-várba. Az elkészült képek tanúskodnak arról, hogy mindannyian feltöltődtünk. Ki a látványtól, ki a sörtől, amit egy helyi pubban fogyasztottunk, ki a hülye helyi kutyák játékától…

Mikor visszafelé indultunk, a gyermeki kíváncsiság jeleit véltem felfedezni magamon, mindent le akartam fényképezni pl. Ezt társaim ki is használták, mindig mondták, hogy itt is egy valami, meg ott is egy valami :)

Hazafelé jót mulattunk, mert jó látványban volt részünk. A részegek nemzetközi testtartás- és kifejezés-kódját pontosan ismerő és betartó öreg papa egy sikátorban alaposan az üveg fenekére nézett, majd kézzel-lábbal próbált magyarázni valamit nekünk. Ezután megsértődött és a seggét vakarta felénk, és ivott újra. Mi meg a kocsiban…

 

Sietnünk kellett vissza, mert aznap még Limerickben volt egy fellépésünk, és az időt eltöltöttük a vidéken. Újabb limericki utunkat vegyes hangulatú várakozás előzte meg. Az első itteni koncert úgy-ahogy sikerült, és mint kiderült, ugyan ott kelett játszanunk valami gimis-esten. Koncert előtt elfoglaltuk a szállásunkat, most öten voltunk egy szobában, de jó volt a hangulat. A vacsi a most már megszokott kínai étteremben volt. Sikerült jót választanom, a kaja olyan erős volt, hogy még a fülem is bedugult… de tényleg. Utána Phil megkínált minket a kedvenc skót whisky-jével (LAPHROAIG). A szesznek gyakorlatilag olyan íze volt, mintha átmosták volna egy izzó szénbányán :) Szóval egzotikus íze volt. Csabi, aki nagy whisky-s, elítélően nyilatkozott, én azonban ajánlom azoknak, akik szeretik a füstös ízeket. Kólával nem jó…

A koncert előtt nem tudtunk egy helyben megmaradni, ekkor határoztunk úgy, hogy szétnézünk egy kicsit a városan. Sikerült is eljutni egy szép templomhoz és az azt körülvevő temetőhöz, ahová be is mentünk, már csak azért is, mert a kapuk tárva-nyitva voltak. Megjegyzem éjszaka volt 11 és 12 óra között, úgyhogy el lehet képzelni a hangulatot… :)

Nem, nem volt gyászos. A koncert, az volt gyászos. Először is: egy túlvezérelt, túlerősített gitáron játszott előttünk pár srác és az istennek nem akarták abbahagyni; másodszor az erősítés az első koncert színvonalához képest 1%-ot ha elért, ráadásul életem egyik legrosszabb tapasztalatán kellett túlesnem. Rettenetes érzés úgy zenélni, hogy azt látod, hogy azok az emberek, lányok és fiúk egyre kevesebben vannak az előtted lévő téren, és a végén már csak a személyzetnek zenélsz. Az tény, hogy a hely és a helyzet kb. olyan volt, mintha az egri Broadway-ben kellett volna zenélni, de csak később tudtuk meg, hogy a helyet úgy zárták be, hogy aki kiment egyszer, az vissza már nem jöhetett… na köszi.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://elsosor.blog.hu/api/trackback/id/tr161149550

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása