Speed Caravan Millenáris 05.21.
Több szempontból is értékes volt az aznap. Kezdjük mindjárt azzal, hogy platinalemez lett a Pimasz. Épp a ludasi vasúti átjárónál dekkoltunk, ott ért minket a jó hír. Nem is tudom, valahogy olyan érzésem volt utána, mint amikor kijöttem az államvizsgáról, és csak 2 hét után ért el a tudatomig, hogy sikerült. Persze, ha nagyképű lennék, írhattam volna azt is, hogy magától értetődő dolog ez az eredmény, de azért jóval több annál.
A Millenáris nekem tetszik. Politikai felhangok nélkül nagyon jó közösségi helynek tartom, és jól is néz ki. Megdöbbentő volt azonban látni magunkat kirakva egy életnagyságnál is nagyobb poszteren a parkban. A jegyek felmarkolása után egy sört ittam, Zsombi és Viktor valami zöld és alkoholmentessel próbálkozott. A Speed Caravan zenészei pedig a napfényben a park buckáin fetrengtek meg általában jól érezték magukat. Pár világzenei szakembert is felfedezni véltem, volt közöttük amolyan igazi hozzánemértő megmondó is, meg szervező és zenész, de hát nem nagyon izgultam be rájuk. Kicsit furcsa volt, hogy nem nagyon jöttek az emberek, ezért talán sokkal feltünőbb volt az, hogy arányaiban sokan jutottak be vip szalaggal. Mint később kiderült, jókora arányban, mert a koncerten legfeljebb ha 40-45-en lehettek…
Pedig, pedig. A zene, amit játszanak egyszerre idegen, de azonnal megszerethető, némi pszihedélikus jelleggel. Franciaországból jöttek, de a Mehdi Haddab, Pascal Teillet, Hermione Frank valamint Simo-ból álló társaság inkább Észak-Afrikába vitte a hallgatót. Komoly keleti, arab dallamvilág modern elektronikai megoldásokkal fűszerezve. Többen is lehettünk volna, annyira sajnálom.
Számomra ez egyszerre volt lehangoló, elkeserítő és ráébresztő. Lehangoló volt azért, mert egy ilyen zenére noha táncolni talán nehéz az európai embernek, mégis az üres térben ácsingózó ritka hallgatóság között szinte a semmibe szólt a zene. Elkeserítő volt, mert a hangosítás illetve a hangerő fel akarta idézni az egykori gyár hangulatát, legalábbis néha beazonosíthatatlan hangok és zörejek jelezték az akusztikai anomáliákat. A hangerő így a régi gyárhoz méltó volt. Ráébresztő volt, hogy mennyire érdektelenek vagyunk, még egy 1,8 milliós nagyvárosban is, és csak maroknyian álldogálunk a színpad előtt. Nem tudom, rajtunk kívül vidékről érkezett-e valaki egyáltalán?
A zene legalább jó volt, bár egy idő után komolyan eltűntek egyes hangok, hangszerek a nagy hangorkánban. A kezdeti lendület alábbhagyott, amit a közönség szépen le is vett, ugyanis nemhogy táncolt, de leült. No persze a kis közönség nem inspirálta a zenészeket, akik így komoly spirálba kerültek: hangulat nincs – lendületes zene sincs – így aztán nincs olyan hangulat – így aztán még annyira… Szegény zenészek a koncert alatt végig kerülték a szemkontaktust. Én egy koncerten majd becsinálok, ha valaki szemez velem, vagy mutatja, hogy tetszik a zene, ők meg még egymás közt se nagyon kommunikáltak.
Egyébként zseniális ud meneteket hallhattunk, ráadásul a zárószám az általam csak a Chemical Brothers-től hallott Galvanize c. számmal zárult, ami hihetetlenül eltalált zene. Egy kedves betyár-chick is megjelent, aki nem átallott időnként franciául bekiabálni a zenészeknek, akik viszont nem vették a lapot.
A koncert végén azért sikerült beruházni egy albumba (Kalashnik Love a címe) és beszéltünk is pár szót a zenekarral. Miután átadtunk nekik egy cd-t a miénkből leléptünk. Nem is nagyon akartuk feszíteni a húrt. Tudom magamról, hogy egy ilyen koncert után nekem sem lenne sokat jópofizni. Mert ennek a koncertnek a legfőbb tanulsága az volt, hogy még a zenésznek is büntetés volt.
