Sopron - Egyszer VOLT 2009. július 2.

A hivatalban eluralkodó őrlet hatásos ellenszere egy jó koncert. Akkor is, ha történetesen nem hallgatja, hanem éppenséggel adja azt az ember. Ráadásul az ország másik sarkában, jó távol minden baromságtól, ráadásul a szép emlékek vidékén – Sopronban. Napra pontosan három évvel ezelőtt pont Sopronban tanyáztam egy hetet – leginkább foci eb-t nézve, meg barátnőzni – amikor jött a telefon, hogy a „Pimasz” a Songlines top 10-be került. Ha jól emlékszek persze…

Sopronhoz néhány furcsa emlékem is fűződik, és úgy látszik ez a lista bővült. Annak idején mindenképpen szerettem volna pl. egy igazi soproni kékfrankost inni, ami mondjuk sikerült némi városfelfedező út után, az azonban nem volt a pakliban, hogy komplett idiótának nézzenek bennünket a „polgári” vendégek, akik majdnem ujjal mutogattak ránk:

- Nézd már! Ezek a fiatalok tudják, hogy kell fogni a poharat!

Ennél a mondatnál majdnem eltörtem a pohár szárát.

Úgy látszik megint a bor okozta megpróbáltatásaimat. A Sopronba vezető úton – néhány kilométerrel a város előtt – megálltunk ebédelni. Természetesen a legbrutálisabb UV-B 132,8-as sugárzásnál, fél kettőkor, 37 fokban. Alig ültünk le, megmozdult a levegő. Mielőtt azonban fellélegezhettünk volna, hogy jaj de jó, szél, abban a pillanatban a szomszédos erdőben felgyújtott gumiabronccsal vegyes tábortűz füstje mindenkit beterített… csak kicsit vigasztalt a tény, hogy rajtunk kívül a többi vendég  is kapott.

Kis várakozás után a pincér felvette a rendelést, ami természetesen az értelmi fogyatékosok szintjén zajlott:

-Milyen italt hozhatok? – kérdezi a pincér úr. Idősebb, lassabb.

-Háát… Sört… nem, száraz vörös bort kérnék. Milyen boruk van? – kérdeztem, és már a pincehideg kékfrankosra gondoltam.

- Egri Bikavérünk van – jött a megsemmisítő válasz. Azért összenéztünk a többiekkel.

- Azt akkor nem kérünk, köszönjük.

Pincérünk dermedten állt.

- Egerből jövünk – tette hozzá K. Csabi.

- Akkor legyen… kérnék hideg csapolt sört. Milyen csapolt sörük van?

Pincér úr rezzenéstelen arccal válaszolt:

- Sajnos a csapolt sörünk elfogyott. Üveges sörünk van.

- Igen? Milyen? – kérdeztem döbbenten. Attól tartottam a soproni borvidékre jellemző sör se lesz.

- Van Sopronink és Heineken.

Csabi rendelt egy sopronit és én is.

- Akkor én is kérnék egy Sopronit.

- Hogy? Egy Sopronit? – kérdezett a pincér.

- Igen. Egyet.

- És Ön? - fordult Viktorhoz.

- 3 deci narancslevet kérek.

- Sajnos csak kétdecis Cappy-nk van.

- Jó lesz az is – jött a lemondó válasz.

Ekkor azt hittem megpróbáltatásaink véget érnek, és az ételrendeléssel nem lesz baj. Hiú ábránd maradt.

- Nos? Eldöntötték mi legyen? – jött vissza a főúr.

- Egy Chéf Kedvencét kérek – kérte Csabi.

- Hát sajnos a Chéf Kedvencével nem szolgálhatok. – mire Csabi kicsit, de tényleg csak kicsit összébbment.

- Akkor legyen brassói.

- Brassói?

- Brassói aprópecsenye, igen.

- És Önnek? – kérdezte Danit.

- Én semmit nem kérek köszönöm.

- Biztos? Egyen valamit!

- Meleg van, nem vagyok éhes, tényleg kösz – persze sokat segített a döntésben, hogy előtte hallotta, hogy a rántott gomba sem mehet, mert az sincs. Mindezt fűszerezte, hogy pincérünk elfelejtette, hogy mennyi brassóit és mennyi babgulyást hozzon ki nekünk.

Távolodóban azért magam elé képzeltem amint a szomszédos tábortűz véletlenül átterjed az étteremre és az egész porig ég...

A VOLT helyszíne hibátlanul ki volt táblázva, egyenesen oda vezetett bennünket minden jel. Felvettük a belépőinket, kártyáinkat és kiegészítőinket és irány a tömeg.  Fél négy körül még igen kevesen kornyadoztak a hetven fokban, de néhány helyen – értsd ahol sört csapoltak – már volt némi élet. Kis bolyongás után felvettük a pozíciónkat a SAMSUNG MOBILE ARENA vagy hogyhijják mellett. Kis eligazítás, egy óra szabad foglalkozás, de a francnak volt kedve ődöngeni a porban meg a hőségben. Gyorsan két sörrel hűtöttük magunkat, majd Viktor megkínált egy jóféle kenőccsel. Basszus, valami ízületi nyavalya kerülgeti a jobb vállamat. Az már nem újdonság, hogy gyakorlatilag mindenki kezeli magát ilyen-olyan kenőcsökkel, de hogy már nekem is kell???

Sok időnk nem volt felszerelni és a hangot belőni, úgyhogy jó előjelekkel vágtunk neki a színpadnak. Új felállásban dolgoztunk – abban az értelemben, hogy a basszusláda és K. Csabi most mögöttem helyezkedtek el. Mivel a láda akkora volt, mint egy akasztós szekrény, nem igazán lehetett semerre sem forgatni, emiatt némi zenei hátszéllel küzdöttem a koncert alatt.

Ötkor kezdtünk, fényekre nem volt szükség. Már csak azért sem, mert K. Csabi és én kaptunk direkt napfényt. Dőlt is a víz rólunk, a koncert kétharmadában fürdő volt, ráadásul az első két számban úgy hangolódott szanaszét a brácsa, hogy alig tudtam helyreintonálni…

Feszített ütemterv, szigorú, időre való befejezés, hetven fok. Egyre több ember, fiatalok, néhány ismerős Egerből, pár ismerős arc korábbi koncertekről, de leginkább tánc és mulatság. A nap besütött a sátortető alá, na ott nem voltak sokan, csak a napőrültek, az árnyékban viszont tömegjelenteket véltem felfedezni a szemem sarkából.

Az egy óra hamar eltelt, de bevallom nagyon régen fáradtam már le úgy koncerten, mint akkor, ott. Még a hideg víz sem esett jól… Koncert után némi időt engedélyeztünk magunknak. A két Csabi és én ottmaradtunk a színpad mögött, hogy belehallgassunk az utánunk következő bandába, meg csak úgy pihizni. A technikusok időnként lázas rohangálást műveltek, kiderült ugyanis, hogy perceken belül 80 km/h-ás szelek érkeznek. Mi inkább a bazi nagy viharfelhőket láttuk. Nem sokkal indulásuk előtt olyan felhőszakadás csapott le a fesztiválra, amit még Indiában is jegyeznének. Bolyongtunk egy kicsit a kocsival a tömegben, hogy lerendezzük még a részleteket, de az utolsó métereket gyalog kellett megtenni. Viktor és én a szakadó esőben kerestük a szervezői házat – Donde es esta cervező? - és őrültekkel találkoztunk. Volt, aki gumicsizmában járkált persze bikiniben, volt aki mezítláb, de egy viharkabátban… Szegény néptáncosok pedig rendületlenül ropták a színpadon, de alig figyelt rájuk valaki. Viktort kapacitálta egy rajongó, hogy ha legközelebb kimegyünk külföldre, ugyan vigyük már ki őt is…

A szakadó esőben minden olyan helyen, ahol egy minimális szárazság akadt, egy rakás ember tömörült. Ázott verebek módjára, de nem megtörten várakoztak, hogy a zuhanyt zárják el ott fenn, hogy aztán menjen a buli tovább