Sajnálatos hivatalbóli túlterheltség miatt nem voltam képes egy sort sem írni a Dombos Fesztről, de most hiánypótló leszek.

A hétköznapokkal az a baj, hogy sok van belőlük egy héten, a hétvégék meg túl rövidek. Nem alakult ez most sem másként, ezért is voltam kicsit tompa, noha vasárnap volt és akkor már minden valamirevaló embernek illik összeszedettnek lennie. Arra azért gondoltam, hogy majd alszok az úton, vagy pihenésképpen egy pihent Boris Vian regényt olvasok. A Tajtékos napok szürreális humora sehogy sem illett a napra, éppen ettől lett zseniálisan szürreális…

A határig akadálytalanul eljutottunk, ott természetesen már akadtak bajok. A szerb határőröknek vagy a vámosoknak – már nem tudom – az volt a problémájuk, hogy írjunk má’ egy olyan listát, amin szerepelnek a hangszerek meg bizbaszok és azok gyártási számai. Elgondolkodtam, hogy a régeni brácsámon vajon hol van ez a szám, de inkább hagytam a fenébe. Egyébként a hatósági személyeknek tökéletesen megfelelt volna ha egy kutyaszájából kiráncigált fecnire írtuk volna fel, vagy közjegyző által készített dipa papírra írjuk a listát- nemzetiszín zsinórral, csak legyen rajta a pecsétjük. A pecsét az pecsét, no.

Átérve Szabadkára – mondhatni várhatóan – olyan esőkbe futottunk, hogy csak na. Kicsit aggódtuk, vajon mekkora sár lesz a fesztiválon, mert Szabadka külső részein 20-30 cm-es magasságban folyt a víz az utcákon, a boltok bejárata előtt már homokzsákok híján hokedliből és használt ruhából sebtiben összerakott gátakkal védekeztek…

Kishegyesen párszor elnéztük az utat, mondjuk túlzottan nem volt kiplakátolva a helyszín, úgyhogy megismertük Kishegyest is. Az autóból. A környéken pedig napok óta nem esett, szárasság volt arrafelé, és nem látszott olyannak az idő, hogy ránk akarna szakadni az ég.

Felpakoltuk a cuccot a színpadra, megvártuk amíg Pomogáts úr előadja az előadnivalóját, aztán szóljon a hangbeállás. Na igen. Most kivételesen nem a mi időnkből lett elvéve, mert a Kiscsillag valahol Magyarkanizsánál lerobbant és nem tudtak időben megérkezni, tehát idő hegyeink voltak. Ez meg is hozta az ezzel járó problémákat. Elkezdődött a cizellálás, ami nem jó. Aztán időnként eltűnt a feszültség és Zsombi effektjei akkor elhallgattak. Ez rossz emlékeket idézett. Egyszer volt egy olyan koncertünk valamikor száz éve, ahol egy elosztóról működött a színpadi hangosítás a jégkrémes pult és a hűtő. Amikor valaki kinyitotta a hűtőt, akkor elment az áram a színpadon, amikor a pult hűtője kapcsolt rá akkor meg a hűtő állt egy kicsit. Na most valami hasonló lehetett.

Lassan szállingóztak az emberek, a koncert vége felé már egész sokan voltak, de leginkább B és C hallgatóság volt a számottevő. A koncert végéra azért 10 fő előttünk ropta, ők kimondottan élvezték.

Azért az durva volt amikor Zsombi effektjei megadták magukat a koncert közepén és mikrofonba kellett fújnia, nem is beszélve arról, hogy a brácsámról leszakadt egy húr. Na az kellemetlen, kábé olyan érzés, mintha egy zsák nyávogó macskát hajítanának az ember nyakába…

Szóval kalandosra sikerült a koncert, némi fényjáték is volt, de nem jelentős. A színpad egyébként egy nagy katlanban állt, a katlan tetején pedig emberek üldögéltek, tök jó látvány lehettünk fentről. Nekem viszont tetszett a sötétben felparázsló cigaretták látványa ott fenn a magasban.

A hazaindulás előtt azért még roptam egy mezőségit Sárával, a brácsás pedig Brasnyó Antal, Lajkó Félix munkatársa volt.

A végére két jó tanács:

Ha tehetitek ti is táncoljatok!

Ha van mp3 lejátszótok és a kocsiban hullafáradtan hallgatnátok, akkor ne aludjatok el anélkül, hogy ki ne kapcsolnátok.