Budapest, Arany János utca 10. Messziről, de közelről még inkább úgy nézett ki a hely, az épület, mint egy komolyabb hotel. Amolyan, az épület falsíkjából kiugró félköríves előtér, fények, lengőajtó – igaz nem lengett, és kulturális boyok… A legdurvább mégis az utca túloldalán működő olasz étterem volt. No nem az, hogy étterem, vagy hogy olasz, hanem a budapesti olasz közösség központjaként funkcionált. Leesett állal bámultam a hely közönségét: meccsnézés, hangos beszéd, a kéz lazán, elengedve támasztja a csípőt, miközben ül a gazdája és magyaráz, és hangos bona sera. Csendesen elkönyveltem magamban, hogy az utca rossz oldalára jöttünk, de már késő bánat.
Mivel hajnalban még a Tisza tavon ringatóztam, és forralt bort mértem az előre odakészített termoszokból a haveroknak, némileg nehezemre esett koncentrálni. Fáradt is voltam, meg hát mennyivel jobb a vízen, mint a betonon. Csak az volt pozitív, hogy zenélünk.
A terem, ahol felléptünk nem volt az a kimondottan nagy méretű, az eredetileg oda felszerelt hangtechnika mégis kábé egy nyomdatechnikai konferencia küldöttgyűlésének megfelelő hangerőt tudott volna megszólaltatni, úgyhogy oltári nagy szerencsére Danin keresztül sikerült összehozni olyan felszerelést, amiben volt erő. Ők már hamarabb odaértek és beszereltek, hogy amikorra odaértünk, addigra már csak velünk lehessen foglalkozni. Amúgy majdnem az a felszerelés lett elhozva, mint a mi a múzeumok éjszakáján szólt a Széchenyi Könyvtárban.
A beállás elég jól lement, bár az idő hamar elszaladt, már az embereket engedték befelé, úgyhogy mehettem inni egy kávét. Az igazat megvallva legjobban az esett volna, ha szemközt az olaszoknál ittam-ettem volna, ehelyett a bárban szereztem némi inni és ennivalót. Mikor visszamentem az ötözőnkbe derült ki, hogy bort nem kellett volna vennem, mert azt pl. adtak a szervezők. Basszus, mindig így járok, és sohasem tanulok belőle, de legalább lazultam.
Azt hiszem kicsit most eltaktikáztuk magunkat a sorrendet illetően, és nem jött ki jól a kezdés. Ez árnyékot vetett a kezdésre, a magam részéről ráadásul még rosszul is voltam: a színpadot bevilágító fények (pontosan 12 darab refi) pont 3 fokos szögből világítottak ránk, pontosan annyira erősen és élesen, hogy semmit sem láttam a színpad előtti térből. Így nem láttam a „tömeget”, csak az időnként felvillanó ellenfényben láttam a táncolókat, és pár ismerőst. Azt hiszem, kell a szemkontaktus, vagyis hogy szükségem van rá. Ha nincs, úgy olyan, mintha… nem tudom, de rossz. De az is lehet, hogy zavart az este másik felében még rám váró feladat súlya is.
A koncert után villámgyors pakolás után elindultunk hazafelé, de nekem még volt egy jelenésem egy szülinapi buliban. Az ajándékot átadtam, meg hát én magam is az voltam, jól tartottak, de el kellett jönnünk, mert másnap rengeteg dolgot el kellett intéznem és még egy szabadtéri mulatság is várt ránk Debrecenben.
Összegzésként azért elmondhatom a következőket: egy napba besűríteni a horgászatot, a forralt bort, a koncertet illetve az szülinapi ajándék státuszát, hát… kihívás.
