Vigyázat, hosszú poszt!

Sokan kérdezték tőlem, hogy milyen módon lettem a Kerekes tagja, hogy kerültem az együttesbe, hogyan indult ez az egész nekem? Hát álljon itt a történet, igaz, nem biztos, hogy már teljesen vissza tudom adni, mert eléggé elejéről kell elkezdenem. Ha valaki ki tudja egészíteni, hát rajta.

A történet a középiskolában kezdődött. Vagyis nem egészen, hanem azzal, hogy apai nagyapám hegedűjét megláttam a kezében, és noha tisztelettel meghallgattam amit játszott, valahogy nem akaródzott a kedvencemmé válni a hegedű, inkább elfutottam volna a hangjától. A hangszer mentségére legyen mondva, hogy semmilyen más hangszer sem. Szóval nagyapám hegedült, amúgy nem rosszul, apám meg gitározott, azt nem tudom mondjuk, hogy mennyire volt profi, a zenei farbarúgás gyakorlatilag kimaradt az életemből. És akkor most kanyarodjak vissza a középiskolához.

Kábé tizenhat éves lehettem, amikor Tyella barátom (tisztességes polgári neve Egri-Nagy Attila) megkérdezte, hogy nem gondolkodok-e a néptánc tanulására, esetleg egy megalakulás előtt lévő csoport - Táltos NTE - tagja nem akarok-e lenni. Mondtam, hogy végül is miért ne? Azelőtt nem nagyon érdekelt se a tánc, se a néptánc, az igazat megvallva még egy valamirevaló zenei irányzat elkötelezett hívének sem mondhattam magam: nem voltam kispálos, nem voltam depeche-es, se rocker, meg leginkább semmilyenes sem, úgyhogy egyik zenei irányzathoz kapcsolódó szubkultúra sem tudott befolyásolni. Így visszaemlékezve az üresség csak arra várt, hogy valami feltöltse.

Ott lebegett tehát a kérdés a levegőben, és hát belevágtunk. Táncoltunk, táncolgattunk, alapvetően erdélyi dallamokra, konkrétan széki és mezőségi táncokat. Sokan az alapítók közül ma már komoly tudással rendelkező táncosok itt-ott, van aki tánccsoportot is vezet, szóval ügyesek voltak. Magamban pedig a szorgalom teljes hiányát véltem felfedezni, legalábbis lábtechnikailag és állóképességileg, de már akkor megfogott valami hátborzongatóan furcsa dolog, amit akkor még nem tudtam hova tenni és pár évvel később jelentkezett, de akkor komolyan. A furcsa dolog egy hangszer hangja volt, pontosan a mezőségi háromhúros kontráé… Most nem akarok itt belemélyedni a tánclépésekbe, a lényeg számomra a szokatlan zenei ritmika volt, az, ahogy a kontra zengett-bongott és atompontosan nem azt játszotta, amit az ember zeneileg képzetlen füllel várt volna. Egyszóval azonnal megtetszett, de ugyan még nevén nem tudtam nevezni az érzést, csak feszt az zavart, hogy áll az összes szőr a karomon, és időnként idétlenül vigyorgok.

Aztán a szorgalom hiányában valahogy elment a kedvem az egész táncolósditól, ráadásul felvételi az egyetemre, ötödév, valahogy kilúgozódott belőlem a zene is. Igaz akkor már pislogtam mindenfelé, milyen nem trendi zenékkel lehetne töltekezni. Maradjunk annyiban, hogy megtaláltam, és az bőven pótolta az egész mozgás-zene hiányomat. Mondom, ott volt a tanulás, ráadásul az egyetem nappali szakára nem vettek fel, csak levelezőre, úgyhogy tanulás mellett elkezdtem dolgozni.

Az Egri Ifjúsági Ház volt pár évig a munkahelyem, klasszikus portás-információs poszton, ami nem volt igazán megerőltető, mellette mehetett a tanulás, de a Sors, ha már egyszer rám nézett, akkor nem engedett szó nélkül. Az ifiházban párhuzamosan két dolog is komoly behatással ért. Noha ott üldögéltem fél napokat az információs ablak mögött, emberekkel, a vendégekkel nem igazán kerültem közelebbi kapcsolatba. Már régóta járogatott a házba néhány ember néptáncolni, de valahogy elkerültük egymás tekintetét, meg úgy általában egymást. Közben a táncosok vezetője - Ágoston Laci - elkezdett dolgozni a házban, mint műv.szervező, és nagy nehezen kiderült, hogy én is táncolgattam valaha. A másodikon – merthogy akkor még ott voltak a próbák és a Katáng NE - meg feszt férfihiányban szenvedtek. Hát gondoltam ez ne legyen akadály senki kreativitása kibontakozásának… Az azt követő időkben sem elsősorban a táncos lányok érdekeltek, hanem az a megmagyarázhatatlan, furcsa bizsergés, amikor aszimmetrikus mezőségit táncoltunk. Bárcsak megtapasztalhatná mindenki azt az érzést.

A másik behatás teljesen más jellegű volt. Úgy hívták, hogy Kerekes táncház. Mivel sokszor délutáni-esti műszakban dolgoztam, egyszer-kétszer összefutottunk egymással. A Kerekes Együttes – akkor még csak Zsombor, Viktor és N.Csabi tagokkal – havonta tartott táncházakat, általában lent a ház aulájában. Az én feladatom az útbaigazítás mellett az volt, hogy a házat 23.00 körül bezárjam. Néha egy öves vagy egy héjsza alatt érkezett el az idő, persze nem kapcsoltam le a lámpákat a táncosokra (később viszont előszeretettel alkalmaztuk a „szabad a csók” típusú elsötítéseket). Én menni akartam haza, ők és a táncosok meg nem… Tudom, skizofrén helyzet.

A nagy táncolgatások közepette egyszercsak belémhasított valami felismerés, hogy ez így kevés. Ez így önmagában nem elegendő. Meg nem is tudok én táncolni annyira, hogy színpadon maradjak. Meg hát tényleg! Basszus engem az a zúgás, csengés-bongás érdekel, és ha nem elégíthetem ki ezt a vágyat, hát akkor valami szörnyűséget követek el. Ne gondoljátok, hogy zavart elméjű lennék ANNYIRA, de hát érdekes a felnövő ember lelkivilága és hát egyszerre alakult bennem fekete és fehér, párhuzamos és derékszög, pont és gömb. Szóval táncoltam is és nem is, táncházba is jártam meg nem is és vágyakoztam is meg nem is. Mindaddig, amíg összeszedtem a bátorságomat, és az egyik táncházas muzsikushoz odaléptem és aszontam:

- Khmm… mennyire nehéz megtanulni ezen… izé… khmm… szóval… na, szóval meg lehet ezen tanulni zenélni? Vagy hogy van ez?

(Jól van na, nem tudom 100%-ban visszaadni a hülyegyereket, de valami hasonló zagyvaságot képzeljetek el.)  A kontrást egyébként Boda Mártának hívták és azt felelte, hogy könnyű. Innen üzenem, hogy nem…

Újabb lépésként így elkezdtem tehát tanulgatni a kontra-használatot az egri zenesuliban. Egy harminckét darabos Ming-korabeli porcelánegér készletet nem fogtak meg olyan óvatosan, mint én először a hangszert, amit kölcsönöztem a zenesulitól. Ma már azt mondanám, hogy nagyjából úgy szólalt meg a hangszer, mint egy fűrészgép, aminek a basszusait valahogy beleragasztották a fogaskerekek közé, a magas hangjai pedig az ultrahangos tisztítógépeknek a tartományában mozogtak. A begerjedt kandúrok tavasszal ahhoz képest szimfonikusokat megszégyenítő koncertet adnának…

Így telt el egy-két rejtőzködéssel, problémával, portaszolgálatban történő gyakorlással és ellenállással tarkított esztendő, amikor elérkezett az áttörés, amit úgy hívtak, hogy Maratoni Folkhétvége. Sok dolog történt akkor, ott és velem. Pl. akkor táncolt tőlem 1 méterre Sebestyén Márta, akkor cipeltem a Ghymes cimbalmát és akkor ültem félig beborozva az ifiház büféjében.

Amint ott üldögéltem, egyszer csak Zsombor odaült mellém és kérdéseket tett fel, a végén pedig megkérdezte, hogy nincsen-e kedvem egy-két moldvai zenébe belekontrázni. Én pedig nem mondtam nemet.

Most így visszaolvasva ezt a történetet akár az előző két mondatot is leírhattam volna, mert leegyszerűsítve ez a történet. De ugye, nem a lényeg :)