Valahogy a késői időpontban kezdődő fellépések nyomott hangulatúvá tesznek, és ezt még egy hastáji probléma is súlyosbította. Nem az a szaladós, hanem inkább az a malomkőszerű, amitől se lépni, se ülni, se semmit csinálni nem lehet. Ha aludni próbáltam a kocsiban, akkor az volt a baj, ha felültem akkor az, ha pakoltunk akkor meg az… Na jó, nem nyavajgok, egy kevés borral, majd kávéval aztán pedig pálinkával próbáltam kinyírni a problémát, kis sikerrel. Többen meg is jegyezték, hogy nem voltam teljesen feldobva: hát ezért. Hú de jól belevágtam a közepébe...
Szóval jó hamar megérkeztünk a helyszínre, ahol már az előttünk fellépő csapat rendezgette a felszereléseit a másfél méter magas színpadon. Ilyen színpadunk, ilyen magasságú azt hiszem egyszer volt, valamikor Spanyolországban, Illora-ban, ahonnan Viktor cintányérjai nemes egyszerűséggel zuhantak alá. Na itt most ilyen nem történt, de a magam részéről nem nagyon akartam a színpad széléhez közeledni, nehogy beszédüljek a tömegbe, de már megint elkalandoztam.
A Fáklya Klub, valaha kiemelkedően híres intézmény magán hordozta az elmúlt rendszer minden klasszikus jellegzetességét. Egyenes falak, műmárvány, tiszta SZOT Szálló hangulat a 80-as évek közepéből, és a bárpultot még csak akkor kezdték feltölteni. Kis átszámolás és egyeztetés után kiderült, hogy igen korán érkeztünk, vagyis későn kezdünk, kábé háromnegyed 11 felé, ezért fél nyolckor fogtam magam és könyvszerző útra indultam. Ha ott kellett volna maradnom és ülnöm 3 órát tétlen, bizisten zen állapotba merültem volna, vagy éppenséggel nem tudom, úgyhogy tényleg gyorsan leléptem. A könyvesboltban találtam magamnak igazi jóféle fantasy novellát, egy brutál tejeskávé elfogyasztása mellett olvasgattam a könyvesbolt kávézójában, így a feszültségem eléggé lenyugodott, a hasam kevésbé. Tudom, tudom, mi a bánatnak iszik az ember olyat olyankor? De jó volt na! Kilenc körül visszaértem, guttenbergék azután kezdték a maguk előadását. Ismerősökkel beszélgettem, pálinkát ittam – kivételesen nagyon jót, és jobban is lettem – amikor elérkezett a színpadra lépés pillanata.
Nem azt a verziót kaptuk, hogy a két koncert előtt beállhassunk, hanem a mi előadásunk előtt volt a beállás, hangolás. Már a folyosón is éreztem, hogy hűvös volt, de színpadon markánsan hideget éreztem. Ez azért töltött el bizakodással, mert tapasztalataim szerint a hűvös légtérben jobban akarnak a tömegek mozogni, és rólam sem fog szakadni a víz, meg roppant gyorsan felmelegedik a zárt térben a levegő. Ezt az érzésemet a reflektorok némileg cáfolták amik LED-esek voltak, így fényük vakító volt, ellenben cseppnyi meleget sem sugároztak. A beállás elég jól ment, a színpadi felszerelés is jól szólalt meg, így hát elkezdtük.
Szerintem egy jó másfélórát nyomhattuk, nem emlékszek pontosan. Azt tudom, hogy elég sokan összegyűltek a teremben, és szinte azonnal táncra kaptak előttünk. A nagy homályban sajnos alig láttam hátrafelé, ráadásul a reflektorok fényereje ezt a homályt virtuálisan még meg is sokszorozta. Azt már észre vettem, hogy egyre nagyobb a száma azoknak, akik a Kerekes fellépéseire járnak, mondhatnám azt is, hogy valamiféle tábor vagy törzs-tagság kezd kialakulni. Nagyon helyesen. Ezt most nem viccből mondom, hanem pl. egy szerintünk gyengébb bulit is el tud vinni egy hangadó közönség, főleg ha minél nagyobb. Ennek a bulinak mondjuk nem nagyon kellett ilyen segítség, a tömeg szerintem jól érezte magát. És igen: azokat a pillanatokat szeretem a legjobban amikor néhány pár egymáshoz simul és csókot vált. Ha ezt elértük, akkor már elmondhatjuk, hogy ez már valami. És ilyen most is történt, több is. Szóval jó hangzás befelé, video vetítés mögénk, a plafonon nemtommilyen mintázat, öt zenész és rengeteg mosolygós arc velünk szemben - ideális idénynyitó mérkőzés volt. (A sziveszteri buli most nem számít!)
Azt terveztem magamban, még jóval a koncert előtt, hogy most majd jól fellépek, de sajnos ez nem jött össze, de ígérem, olyan bulik vannak kilátásban, hogy nem győzzük, nem győzöm majd bepótolni. Majd meglátjátok.
