Március 15-e emlékére nem akarok nagyon szentimentális írást közzétenni. Amúgy az egyetlen olyan ünnep számomra, amivel tiszta szívvel azonosulni tudok. Zenetörténetileg, kulturális szempontból, hadtörténelmileg, politikatörténetileg csupa-csupa csodálatos dolog történt, mind a mai napig maradandóan. Ugyan honnan lenne az a sok Kossuth és katona nóta, verbunkos, legényes tánc, történet, honnan lenne Honvédségünk (és nem hadseregünk), honnan lenne igazi nemzeti egység, és hova lehetne visszatekinteni a mából mindenféle fenntartás és kérdés nélkül? Számomra 1848-49-re mindenképpen.

Na ennyit a szentimentalizmusról, jöjjön egy igazán derűs beszámoló egy régi, március 15-hez kapcsolódó fellépésünkről.

Mezőkeresztes. Nekünk ez gyakorlatilag olyan szóvá vált, amitől azonnal pavlovi reflexek lépnek működésbe: először fülig érő száj majd görcsös nevetés, permanens jókedv. Valamikor régen, amikor még Kerekes Együttes néven futott a szekér, kaptunk egy meghívást, hogy ugyan zenéljünk már néhány nótát március 15-e alkalmából, Mezőkeresztesen. Elvállaltuk, tudván, hogy az előző évben Bélapátfalván is volt egy fellépésünk (na, majd kellő idővel azt is megírom, az még meredekebb eset volt), és az is nagyon jól sikerült. Azt azért láttuk, hogy komplett forradalmi-szabaságharcos repertoárunk nincs, de azért megteszünk mindent az ügy érdekében.

Megérkezésünket követően azonnal elhelyeztek bennünket a helyi polgármesteri hivatal valamelyik irodájában, ahol hihetetlen kép tárult elénk. Egy legalább két méter széles asztal, piramis-szerűen egymásra rakva rajta újabb és újabb szintek, és minden szinten elképesztő mennyiségű rövidital és étel. A bor és az ásványvíz csak az asztal szélén figyelhetett. Döbbenet, ahogy az egyes lépcsőfokok a különböző italok színében tündököltek, a termet pedig átható illatok töltötték be. Dermedten néztünk egymásra, de a helyi erők, a hivatal dolgozói a legtisztább egyszerűséggel közölték, hogy fogyasszunk csak nyugodtan, senki nem fog zavarni bennünket az előadás végéig, amikor is majd a vendégek bejönnek és fogyasztanak. Így aztán kis félelemmel egy-két fasírtot és ubit ettünk, miközben az ablakból láttuk, hogy gyűlik a tömeg a hivatal előtt…

A Himnusz és a hivatalos ünnepi megnyitó után, amit a polgármester mondott el, következhetett az első fellépő, vagyis az első fellépők. Ők egy néptáncos pár voltak és egy szép mezőségi táncot mutattak be. Na most azért azt tudni kell, hogy évekkel ezelőtt kicsit jobban benne voltam a táncos dolgokban, és többet is hallgattam népzenét, és nagy kedvencem a mezőségi volt (ma is az), de ott, akkor a falat kapartam a tánctól. Nem azért mert rosszul táncoltak volna, hanem azért, mert 12 perces volt a tánc, amiből kábé 8 perc akasztós (amiről azt illik tudni, hogy a világ leglátványtalanabb tánca, mert aki nem ismeri, az nem érti és amúgy is táncolni jó, több pár egyikeként). Ezt nézni valami gyötrelem. Vajon mi járhatott a nézők, ünneplők fejében? Mert nekem az, hogy igyak és egyek még valamit, de nagyon gyorsan, addig, amíg a népharag elsöpör mindannyiunkat, vagy a táncosoknak és nekünk is akasztós lesz... Aztán következhettünk mi. Lehet, hogy akkor csak én láttam rémeket, de valahogy úgy éreztem, a hallgatóság türelme erősen megcsappant.

Lassan kezdett alkonyodni, így jótékony homályba burkolózhattunk, ezt az utcai 25 wattos hunyorgó világítás csak fokozta.

Ezen blogon sokszor megírtam már, hogy a különböző hőmérsékleti-, és páraviszonyok hogy tudják befolyásolni a hangszereket és bennünket is. A tömeg úgy-ahogy várakozóan nézett, miután összeszedték magukat. Nekik is hideg volt ám. Egyesek kimondottan a hivatal felé bámultak, biztosan tudták mi vár rájuk odabent. Belekezdtünk hát, de hogy mi jött le belőle a közönségnek, hááát az egy jó kérdés. Viktor első és egyben utolsó előadása volt Zsombor kísérete – furulyán. Elmondása alapján úgy érezte magát, mint egy elsős iskolás előadáson. A gyimesi és a somogyi dallamok amúgy sem az általános iskola első osztályos tananyaga. De persze N.Csabit és engem sem kellett félteni, mert a hideg miatt úgy másztak a hangok, mint a lusta gyíkok, ráadásul a kezem kezdett erősen hozzáfagyni a húrokhoz. Számok végén elszórt taps, az is legfeljebb azért, hogy legalább megint eltelt egy kis idő. Kínkeservesen küzdöttük ki magunkból illetve a hangszerekből a hangokat, és nagyon örültem, hogy a 15 perces előadásunknak vége lett, és bemehettünk a melegre. Az ablakból néztük a folytatást, ami valami szürreális képbe folyt bele.

Levonulásunk után a helyi férfikórus állt fel, több sorba, ruházatuk sötét ballonkabát vagy hosszú bőrkabát, fekte kalap, esetleg szőrmesapka, szemüveg. Tisztára, mint valami tartalékos munkásőr század vagy valami kivégzőosztag. Velük szemben a hozzátartozók. Tudtuk, hogy valami nagy dolog történik itten. Hát nem csalódtunk. A kórus elé kiállt a karmester, SZTK szemüvegkeret, oldalra csapott sapek és szürke ballonkabát, behúzott öv. Egy-két-há’-és…

A férfikórus mögül felhangzott a cd lejátszóból a Szózat, zenekari változata. A keresztesi kórus szépen elkezdte énekelni a dalt, majd gyanúsan új, sokkal tisztább hangok keveredtek az előadás alá. A cd-n ugyanis egy férfikórus is énekelte a Szózatot, de a keresztesiek valahogy elnyomták. Egyelőre. Csak azért hallhattuk, mert a kórus mögött hallgatóztunk. A karmester hűen vezényelt, az előadás pedig kezdett szétfolyni, mintha egy hosszú lecsengésű kórus effektet helyeztek volna rá az előadásra – hardveresen! És közeledett a végső „élned, halnod kell”. A karmester valamit észlelhetett a visszhangokból, mert heves mozdulatokkal próbálta helyes mederbe terelni az éneket, de mindhiába. A kórus fékeveszetten dalolt, aztán a karmester felvonta a vállát, intett egy látványosat a kórus felé (kábé a „hülyék!” tartalommal), majd eltávozott balfelé, bőven a dal vége előtt. Aztán a  kórus befejezte: Íítt-éé-é-ln-eed, haa-aal-nood kee-eel, és mivel ők elhallgattak, a még mindig játszott cd-ről felharsant a szimfonikusok és a honvédség férfikórusa: Áldjon vagy verjen sors keze, itt élned, halnod kell…

A kórus tagjai fél másodperc alatt napirendre tértek a probléma fölött, és nem zavartatták magukat, hogy sokkal hamarabb befejezték az éneket, és az sem, hogy még ment a cd-ről a dal. Minden tagja úgy döntött, hogy itt az ideje, hogy igyanak valamit, és mint a siserehad özönlöttek be a családtagokkal és vendégekkel együtt a szesz-piramishoz. A korábban ex-munkásőröknek vélt kabátosok a fényben dermesztő metamorfózison estek át: akkorra már leginkább a Magyar Háborús Bűnösök Szövetsége tagjainak tűntek. Vajon a fegyvereket is a hivatalban tárolták? Mi óvatosan hátráltunk, helyet adva a fogyasztásnak. Ha hiszitek, ha nem úgy hirtelen, nekivetkőzés nélkül a kabátos, kalapos had két perc alatt kinyírta az összes kerítésszaggató pálinkát, cherry brandy-t, unicumot és hajós szeszes italt… és ha nem sietünk el onnan a kocsiból talán még az akkumulátorsavat is leeresztették és megitták volna.