Még valamikor 2008. novemberében tartottunk utoljára egy táncházat Debrecenben, azóta viszont nem. Bevallom nekem hiányzott időnként, de hát ha így alakult az életünk, akkor örülhetek, hogy ennyi is összejött otthon, Egerben a XI. maratoni folkhétvégén.
Aznap a programok már korán kezdődtek, de én csak fél hat körül érkeztem meg. Volt ott élő zene és fotokiállítás-megnyitó is, ahol a szobám falán függő kép eredetijét ujjongva fedeztem fel, és büszkélkedtem mindenkinek vele, de leginkább az egész heti melóból adódó feszültségek levezetését szerettem volna elérni. (Hajnalra sikerült.)
A táncházas felállásunk amúgy a régi Kerekes Együttes, ebben a formációban K.Csabi nem vesz részt. Nem bírják az idegei. A táncház 10 órakor kezdődött, de előtte még jól meghallgattuk Lajkó Félixéket, akikkel ráadásul együtt játszunk az A38-on szerdán este. Ráhangolódásnak kitűnő volt, csak annyian voltak a teremben, mint a halak a konzervdobozban és mire odaértem az alapos feszültségoldás után, már csak az ajtóból lehetett hallgatni és megfigyelni őket. Brasnyón az a csizma, te jó ég… A koncert eléggé hamar befejeződött, nekünk rengeteg időnk maradt a beállásra.
Azt azért tudni kell, hogy egy táncház megtartásához sok technika nem kell, úgyhogy elég gyorsan kész is lettünk, úgyhogy késedelem nélkül kezdetét vehette az időutazás vissza a múltba. Eleinte izgultam, hogy nem fogok emlékezni semmire, egyetlen menet sem jut majd az eszembe, de nagy meglepetésemre minden előjött. Nem tudom elmagyarázni, de a hangok, a fogások sorrendje valahogy éppen azelőtt ugrottak be, mikor meg kellett húzni őket. Ott volt pl. a Tűz lángja című zenedarab (táncos verzió), amit valamikor legutoljára 2006 végén (!) játszottunk, és úgy jött elő mindannyiunknak, mintha éppen azt gyakoroltuk volna a hétvégén. Volt öves, kezes, kecskés, szerba és valahány tánc a tánctárban, és annyi ember, köztük sok régi arc, hogy az valami szenzációs volt!
Az ilyen bulikat jobban szeretem, mint a koncerteket, mert ilyenkor sokkal személytelenebb lehetek: nem rám, nem ránk figyel a közönség elsősorban, hanem a táncra és önmagára. A táncoktató, Zappa, ügyesen vezette a tömeget, néhányszor több kört is kellett alkotni, hogy elférjenek az emberek, közben pedig lehetett nézelődni és gyakorolni. Hogy mit? Hát olyan meneteket, hangzásokat, amiket aztán egy-egy új számba be lehet majd illeszteni később. Legalábbis én erre használtam sok táncházat régebben, és így tettem most is. Persze N.Csabi nem hagyhatta ki, hogy ki ne zökkentsen a révületemből: mikor ott támasztottam magamat a monitorládán és épp bambultam, akkorát ordított rám - természetesen lesből -, hogy a vonót és a kontrát is majdnem belehajítottam a tömegbe… A színpadon pedig össze-vissza mászkáltam, hol Zsombornak, hol Viktornak a fülébe muzsikálva, néha pedig N.Csabit kerülgettem, szóval én biztosan jól éreztem magam.
Akárhogy is, jó volt zenélni, és jó volt látni, hogy sok ember táncol. Ezért is szeretem, ha a koncerteken is táncolnak az emberek. Amúgy is, ha én hallgatok valamit, akkor azonnal megindul bennem valami és nem bírom ki mozdulatlanul, úgyhogy csak ezt tudom ajánlani nektek is!
