Megint Pest, most az After Music Club. Jó, hogy Pesten egyre több helyen fellépünk, így lassan, de biztosan megismerem a várost. Meg a közlekedést. Meg az embereket. A helyre megbeszélt időpontban érkeztünk, és csodák csodájára pontosan a bejárat előtt volt helyünk. (Ez igaz volt a Morrison’s-os bulira is, ott még foglalták is a helyet.)  A hely kicsi és hangulatos, de egy hozzászólót idézve talán igaz lehetett rá – gondoltam előzetesen, - hogy sok jó ember kis helyen is.

A tánctér hátsó részén állt a színpad, még az ágyamnál is kisebb. Tényleg! Legközelebb már az ágyamat is vihetnénk, és mintegy színpad-standard lehetne. Már látom is, ahogy ott állunk… A hátsó traktus a pincék jó szokásának megfelelően boltozatos volt, igaz kicsit eltért a klasszikus köríves boltozattól, aminek az lett a hangzásbeli eredménye, hogy a dob helyett a basszus szólt úgy, hogy egyszer-kétszer a beállás alatt a fülem is megfájdult. Most a jobb. Aggódásom a technikai problémák miatt, vagyis hogy mikor szakítom le a hangszedőt stb. megszűnt, mert mielőtt megérkeztünk volna a pubba, azelőtt egy hangszerboltban beszereztem egy spéci kábelt, úgyhogy sokkal nyugodtabb voltam, mint az előző napon.

A beállás ideje alatt, amíg a többiek a dobot szerelték majd Viktor belekezdett a püfölésbe, addig én társasági életet éltem. Nagyon nagy meglepetés volt, hogy a blog születésnapja alkalmából Kolléganő és barátja András megemlékezett erről az eseményről és ajándékot is adott. Azóta gondolkodtam pár dolgon és jövőre talán lehetne rendezni közös blog-találkozót, évfordulós nemtommit vagy akármit.

A meghirdetett kezdési időpontokkal akadtak problémák. Mi már kezdtük volna akármelyik pillanatban, de aztán a tíz órához került közel az a pillanat, amikor megszólalhattunk. A kezdés előtt még intro, amúgy már kezdem unni, hogy sokáig kell hallgatnom, úgyhogy amint meghallom olyan hangulat lesz úrrá rajtam, mint a harci méneken – meghallják a trombitaszót és már vágtatnának is.

A hihetetlenül kis helyen rengeteg ember szorult össze, aminek volt egy nagyon nagy pozitívuma: rengeteg ember arcát láthattam, és miközben ment a reszelés, különböző statisztikákat készítettem magamban:

1. párok száma a látókörben:             4

2. csókolózó párok a látókörben:        2

3. csókok:                                           5

4. táncolók:                                         11

5. mozgók:                                         16

6. hangtechnika a konyhában:           1

Kábé ennyi számolgatás után elértem ahhoz a gondolathoz, hogy vajon mikor esik le a poharam a hangfal tetejéről, illetve arra is figyelnem kellett, hogy miután egyszer jól bevertem a vonót a plafonba, nehogy többször előforduljon. Ilyen okok miatt nem tudtam nagyon ugrabugrálni, de ez most talán nem is volt végzetes, mert a színpadon olyan meleg volt, mint amit régen nem éreztünk… Külön mosolyra késztető volt azonban az, hogy szegény Dani konkrétan a mosogató-konyhába lett beállítva, mert csak ott lehetett elhelyezni a hangosítás nélkülözhetetlen kellékeit, és ott kerülgették egymást a pincérekkel.

A hely ideálisnak bizonyult a Bad guy szám előadásához, s mint később kiderült talán egy stílusteremtő darabbal állhatunk szemben: csaj-rock, mármint abban a tekintetben, hogy nekik is tetszik. Amúgy nem tudom, lehet, hogy nekem van valami komoly halláskárosodásom, de az emberi éneket, SOHASEM értettem semmilyen előadásban, és még ha magyarul ment akkor is alacsony hatásfokkal, szóval nem hallom, hogy mit énekel Zsombor. Oké, tudom a szöveget, de ezek szerint, a reakciók szerint kifelé jól hallatszik. Én meg maradok a 800 hertz környékén, süketen.

Búcsúzás előtt könnyed beszélgetések és istennyilák csapkodtak ráadásként, aztán lélekben már a nagykanizsai előadásra készülhettünk.

Végezetül pedig következzen a napi rettenetes vicc:

-          Nénike, önnek milyen a hallása?

-          Római katolikus.