A tavalyi év borfesztiváljához képest komoly változások fogadtak bennünket: a helyszín megváltozott, most az Erzsébet téren, központi helyen volt a rendezvény, és kábé ötezer ember fordult meg a nap folyamán ott. A mi fellépésünk alatt olyan 1000-1500 ember lehetett ott egyszerre... További változás volt, hogy egy komolyabb színpad várt ránk.
(Volt még egy nagyszerű dolog, de sajnos saját magam butaságából kifolyólag nem tudtam csúcsra járatni. A koncertblogon ugyanis élőben közvetítették a koncertet, és ha több energiám akadt volna talán a blogra is felrakhattunk volna valamit... Na mindegy, majd a felvételt, esetleg.)
A fellépés ugyan nyolc körül kezdődött volna, de mi mindannyian – ilyen-olyan útirányokból – fél hatra megérkeztünk, nem titkoltan azért, hogy szétnézzünk és kóstolgathassunk. Azért szegény N.Csabi előző napi megpróbáltatásai azért jelentkeztek nála, K.Csabit is láttam kezében sörösdobozzal (!), és engem is valami kórság rágott belülről. Úgy gondoltam legjobb ha alkohollal kezelem a problémát, hátha. Úgy képzeljétek el a dolgot, mintha fájna valamitek és csak azért, hogy eltereljétek róla a figyelmet jól a kezetekre vágtok egy kalapáccsal. Az igaz, hogy az eredeti fájdalom eltűnik, de helyette ugyebár ott lesz egy másik. És noha tudod, hogy ez a kalapácstól van, a másik nem múlik, annál erősebben köszön vissza. Igen. Hülye.
Nem tudom írtam-e korábban, most nem kezdem keresgélni, de a vörösbornak van egy kellemes hatása, ami zenész szempontból gyakorlatias is: lelazítja az izmokat, nekem pl. az ujjaimban, tehát kimondottan hasznos. Megállapítottuk ugyan, hogy a balatoni borok közül a fehérek a legkiemelkedőbbek, de ügyes taktikával sikerült ízes vörösöket is találni. (Amióta meg Zsonó is azt mondta, hogy jó a bor, Viktor is hajlandó egy minimális adagot magához venni – kezdés előtt egy órával!)
A beállást és a behangolást elég gyorsan letudtuk. Én sem örülnék, ha aszimmetrikus zörejek szakítanák félbe a beszélgetésemet. Kétségtelenül jó időpontban léphettünk fel: alkonyati fények, kezdődő sötétség, bátrabban egymáshoz simuló párok, jóízű kacagások és beszélgetések mindenhonnan, és amikor rákezdtünk azonnal a színpad előtt termett egy rakás ember. Innentől pedig igazi kihívássá vált a hallgatóságnak a buli. Irtó nehéz ugyanis pohárral a kézben táncolni, mozogni, semmit sem tenni, bár annak tudatában, hogy mögötted ott egy kifogyhatatlan bőséggel rendelkező Borfesztivál, ugye...
Eleinte volt ugyan egy kis önmegtartóztatás, de aztán a folyamatos unszolásnak engedve a tömeg csak közelebb jött, így sok ismerőst fedeztem fel közöttük. Voltak régi motorosok, voltak After Music Clubbeliek. A kerítésen túl pedig a főváros éppen arra járó közönsége szórakozhatott, bár ők minden fénykörön kívül estek.
A magunk részéről szerintem beleadtunk mindent, hogy egy felejthetetlen koncert kerekedjen a hallgató borivó társaságnak. Van Zsombornak egy olyan tulajdonsága, ami miatt laza tud lenni, olyannyira, hogy bármilyen fellépés helyszínéhez kapásból hozzá tudja igazítani a mondanivalóját. Na ez nekem nem menne, mert annyira bele vagyok merülve a magam univerzumába, hogy nehezen tudok kijönni belőle. No így lettem én pl. borszakértő, vagy így vittünk medinát a balatoni borok közé... A koncert végére teljesen lepukkantam. Kitáncoltam, ugráltam magamat, és olyan, de olyan szomjúság kerített hatalmába, mintha előtte a Szahara egy elrejtett, ám annál szárazabb részét látogattam volna meg. Ráadásul már köhögtem is...
A szervezőknek köszönet, le a kalappal, a hallgatóságnak szintén, a felajánlott borok jól estek, szóval köszönjük!
(Magyarázat: már napok óta, akkor még néven nem nevezetten, de elhatalmasodott rajtam a tüdőgyulladás, lázzal meg ami azzal jár. Jelenleg is otthon vagyok, dögrováson, a legszebb élményem pedig majd az lesz, ha a rohadék levéltetűket majd jól lepermetezem a rózsákról meg a lestyánról! Arrggh!)
