Olyan hülye érzés kerített hatalmába, hogy mindenféle statisztikai adatokkal kezdjem, hogy hány km-t mentünk, mennyi időt, ebből mennyit ülve, kifordulva, fejből kibámulva, stb. töltöttünk a buszban. Leültem a gép elé és megvártam míg elmúlik. Meg hát az sem olyan érdekes, hogy mi volt Ausztriában és Németországban az autópályákon, benzinkutaknál. Mert hogy irtóra sok volt az út és a benzinkutak száma is. És teljesen igaza volt Viktornak akkor, mikor azt mondta, hogy kész szerencse, hogy nem vagyunk erős dohányosok, hogy 20 kilométerenként állhattunk volna meg cigizni: „Én már ilyenkor a második cigimet szívom, mikor állunk má' meg?” Aztán a 200 km-es út is öt és fél óráig tart, mint annak idején az osztálykirándulások, amikre jöttek a szülői munkaközösség tagjai is...
Úgy terveztük, hogy Genfig az odautat Salzburgban megszakítjuk és ott töltünk egy estét. Viktor, mint főtervező, már korábban lefoglalta a szállást – ami egy németórás szakkifejezéssel élve jugendherberge volt, annak megfelelően egy rakás tizenkétévessel. A járművünk egy mikrobusz volt, nem igazán terjedt ki a térben, de annál nagyobb lett a csodálkozásunk, amikor kiderült, hogy a szobánk kábé tíz centivel lesz nagyobb, mint a busz. Gyorsan el is húztunk a városba, hogy egy kis Mozart-szellemiséget szippantsunk magunkba.
Bevallom eléggé nehezen hangolódtam rá a nézelődésre – nem ott helyben, hanem még a kocsiban, de a város aztán mindent bepótolt. Hihetetlen látványos, időnként lélegzetelállító épületek, utcák és terek váltották egymást, hogy aztán várkastélynak és újabb tereknek adjanak helyet. Szinte magam előtt láttam, ahogy a salzburgi ünnepi játékok alatt minden teret kamarazenészek, utcai hegedű-virtuózok és komplett szimfonikusok töltenek meg. A belváros kedd estére való tekintettel azonban egy görög tengerparti kis halászfalu déli óráira emlékeztetett bennünket – sehol senki, semmi élet, csend, béke és nyugalom. Legérdekfeszítőbb kérdéseink ekkor már azok voltak, hogy akkor most Salzburgnak püspöke vagy érseke van-e, esetleg bíborosa, illetve mikor eszünk? A szokásos impotens tökölős „abban a következő utcában a sarok után biztos lesz egy étterem, ha már idáig eljöttünk ne forduljunk vissza” klasszikust sikerült eljátszanunk, többször is, de aztán a kérdést egy nulla köretes bécsi szelettel, áfonyával és sörrel sikerült lerendeznünk.
Visszafelé azért láttunk egy utcazenészt, aki az egész Megasztár és X-faktor meg Csillag születik komplett bagázsát leénekelte volna, ha történetesen nem egy salzburgi kapualjban énekelt volna, illetve meglepődve tapasztaltuk, hogy a nyolc személyes szobánkba két társ csatlakozott. Az csak reggel derült ki, hogy egy fiú és egy lány, vagyis hát amikor mentem hajnalban zuhanyozni akkor melltartót meg bugyit kerülgethettem... :)
Aztán reggeli és ismét az aszfalt. A nagy hegyeket és a drága alagutat kikerültük és Németország felé vettük az irányt, de igazán érdekes nem történt. A szokásos ökörségek és zenehallgatás monotonságát a németországi épületek tetejére felszerelt, illetve fénygyűjtő farmba rendezett napelemek elképesztő száma csak kissé tudta megzavarni.
Uniós állampolgárokként kissé meglepődötten vettük tudomásul, hogy a svájci határnál külön állítottak bennünket. Ez önmagában nem is lett volna érdekes, de a többi autóst, németet, osztrákot és svájcit minden további nélkül elengedték, csak velünk foglalkoztak kitüntető figyelemmel. Persze nem csempésztünk albánokat és pakisztániakat a csomagjainkban, úgyhogy tovább is engedtek, csak hát nem értem...
Svájc történelmével most nem foglalkozunk, Tell Vilmos is kimarad, azonban annyit el kell árulnom, hogy utunk utolsó szakaszába értünk, francia nyelvterületen haladtunk. Furcsa látvány fogadott. No nem a hegyek, meg a Genfi-tó balkézről, hanem a Heves megyényi frissen telepített szőlő, vagy ahol nem volt szőlő, ott akkor komló ültetvények, valamint bölények. Az ember azt hinné, hogy az Alpok kellős közepén aztán semmi meg nem terem a fenyőfán és a mohán kívül, erre tessék: több mítosszal is le kell számolnia.
Genfbe valamikor 16.00 körül érkeztünk, azonban a klub, ahol felléptünk, az egy Carouge nevű helyen volt. Máig beazonosíthatatlan számomra, hogy akkor most Genf egyik kerülete vagy egy önálló város volt... Szóval megérkeztünk, és elérkezettnek láttuk az időt, hogy szétnézzünk. Engem azzal küldtek Svájcba, hogy szerezzek egy svájci órát. Mondtam, hogy még dolgozok 10-12 évet és a félrerakott összegből menni fog a dolog. Aztán erre az volt a felelet, hogy rendben legyen akkor svájci csoki. Mondtam, hogy az otthon is van, csak az ember azt nem tudja lassan, hogy melyik boltban vegye meg. A végső érv aztán lefegyverző volt: akkor vigyek haza egy svájci bankszámlát...
Fotóinkon salzburgi életképeket örökítettünk meg!
(folyt.köv.)
