Siófok ma már nincs messze. Na jó, persze kérdezhetitek, hogy mitől, vagy hogy mihez képest nincs messze, de az Eger – Siófok távolság már nem tétel. 250 km már nem jelent semmilyen akadályt. Régebben voltak fenntartásaink a távolságot illetően, de mostanában olyan járművek vágtatnak – velünk is – hogy az ember hétmérföldes csizmában érzi magát, annak kellemetlen mellékhatásaitól mentesen, miszerint egyik lábunk itt, a másik ott, aminek következtében csípő és medence tájéki problémák jelentkeznének…

A pünkösdi szezonnyitóra voltunk hivatalosak, hétfő délutánra, a kikötőbe. Siófok nekem mindig egy folt volt, ez némileg változott. Régen csak a sült hekk és az olcsó drága sör szagával kapcsoltam össze a helyet, illetve valami homályos, osztálykirándulásos emlékkel: nem volt fürdőgatyám, és a lehető leglátványosabban sikerült nem átöltöznöm a parton, miközben… na jó, hagyjuk. A parton pónik, lámák és tacskók küzdöttek, a vízben pedig hajók és hattyúk úsztak, az emberek meg a lábukat áztatták a vízben, ami egyelőre kábé a balti tenger hőmérsékletével volt egyenlő.

Szóval a város azóta sokat változott, legalábbis a part kialakítása – rózsákkal, árnyas ligettel - illetve a Balaton vize is tisztának látszott, amolyan hegyipatakos-türkizes színe volt. Miután sikerült átvágnunk, átrágnunk magunkat a motorosok benzingőzös istállóján és az éppen arra járó sváb fúvósok lánytagjai is elhagyták a színpadot, elkezdhettünk beállni. Az idő egyszerűen ragyogó volt, kis árnyék, némi szél, miközben csendes tudatlanságunkat figyelmen kívül hagyva nem messze komoly felhők, villámok és egyéb égi formák gyülekeztek, később pedig zajos sikert arattak.

A beállás alatt lassan gyülekezett a hallgatóság, azonban a másnapi munkakezdés fenyegető árnya és a Bányász Női Kórus párhuzamos előadása hatalmas tömegeket tarthatott otthon, illetve szívhatott el a színpad elől. Azért meglepetésünkre sok ismerős jelent meg a nézők között, gyakorlatilag a közönség jelentős részét ők tették ki és ők vitték el a bulit. Azt is mondhatjuk, kicsit sarkítva, hogy nekik zenéltünk. Meg persze magunknak.

Az előző napi szentendrei előadás tömegjelenetei nem ismétlődtek meg, nem volt rocker kissrác és nem voltak cseppfolyósodott óvodások sem a közelben, hogy kétségbeejtő mutatványokat vigyenek végbe a színpad előtt/alatt/mellett, ezért szinte zavartalan másfél órát nyomhattunk. Még az ülő közönség sem zavart meg bennünket… Némileg hervasztóan hatottak. Kicsit kezdem unni amúgy, hogy a harmadik ülős bulin vagyunk túl, egyhuzamban, úgyhogy nagyon remélem, hogy a Belvárosi Fesztiválon mindenki aktivizálja majd magát. Nem szeretek rossz osztályzatokat adni.

A koncert végén nem voltam éppen felpörögve, talán látszott is, de azért a társas kapcsolatok építésére még maradt kis időm. Hah! És csak négy munkanap van a héten!