Ez az év az „Ismerd meg hazádat!” műsor évének is lehetne nevezhető, olyan sok helyen jártunk és fogunk még járni. Rengeteg városban még életemben nem voltam – az nem számít, ha áthaladtunk rajta és aludtam. Ilyen volt Nagykanizsa, és ilyen volt Kaposvár, de a sornak nincs vége.

Amint elhagytuk Pestet, akkora viharba kerültünk, amilyet ritkán látni. Az ég a szürke 16,7 millió árnyalata gomolygott felettünk, jég hullott, de annyira, hogy az autópályán az autók a hidak alatt álltak(!), vagy 20 km/h-val vánszorogtak. A csúcs viszont a hó volt. Május végén… Most kérdeznétek, hogy nem jeget láttál-e összehordva, de megállapítottuk K.Csabival, hogy szerkezetét tekintve hó. Főleg, hogy könnyen beazonosítható jégdarabok borították a környező száz km2-ert. Ehhez a kalandhoz képest Kaposváron idilli körülmények fogadtak: napsütés, enyhe szellő és moldvai zene, meg táncok, továbbá tejeskávé egy étterem teraszán. De ez csak megtévesztő előjáték volt.

A színpad az a fajta volt, ami inkább arra alkalmas, hogy a világítást fel lehessen rá szerelni, félköríves-ponyvás jellegű, és aminek komolyabb hátsó borítása nem volt. Ezen kicsit tűnődtünk, mert így egy hirtelen viharral szemben nem nagyon tudnánk védekezni. Egy vékony függöny ugyan ki volt feszítve, de azt a közben feltámadó szél dagasztotta. A rendezők és a technikusok minden második pillantása a látóhatáron gyülekező fellegekre esett, de azért elkezdtük a felpakolást és a készülődést. És folytattuk, annak ellenére, hogy mindenki tudta – volt talán valami katasztrófavédelmi jelentés – hogy jön az égiháború és vele az eső. Annak rendje és módja szerint felraktuk a cuccot a színpadra, aztán a technikusok szépen leszedték a függönyt, elkezdték betakarni a hangtechnikát, és komolykodva figyelmeztettek bennünket, hogy az eső egész mélyen bever, mi meg ott álltunk, hogy akkor minek pakoltunk fel… A szentendrei eset óta N.Csabi beszerzett egy nagy nejlondarabot, azt aprították a többiek kisebbre, és azzal takartuk le a dobot. Mindenki pakolt, és összébb húzódtunk a vihar elől. Aztán a vihar ahogy jött, ment is tovább, csak éppen tíz fokkal lett hűvösebb, és az emberek is elmenekültek mindenféle irányokba.

Végül, kábé egy órás csúszással belekezdhettünk a mondandónkba. Addigra szerencsére már kisebb hallgatóság gyűlt össze, előrelátóan széldzsekiben és esernyővel, és legnagyobb rémületemre a téren elhelyezett székekre ültek. Mind, egytől-egyig. És Zsombor akármennyire akarta volna, se tudta volna kirángatni őket kényelmes pozíciójukból. Lehet persze, hogy neki sem volt akkora ereje már e feladatra akkor. Belőlem ez a reset és újraindítás több erőt kivett, mintha egy koncertet adtunk volna, de szerintem a többiek is így lehettek vele – ki-ki a maga szintjén persze. A koncert alatt egy szem eső nem esett, de a színpad mellett álló szökőkútból folyamatosan lövellő víz hangja miatt végig olyan érzésem volt, mintha szakadt volna az eső, persze a közönség nem tartott maga felé ernyőt, de vagy tízszer is beugrottam a saját fülem tréfájának…

Jobban szeretek – még ilyen körülmények között is – a szabadban zenélni, mert több tere van a színpadi hangosításnak, nem verődik vissza a hang mindenféle falakról, plafonról, a természetes szél is jólesően borzol, persze az ideg is, ami lassan-lassan átfordul valami perverz izgalom-félébe, hogy akkor most miért is kell idegeskedni. Nem szeretném, ha elhatalmasodna rajtam ez a pszichózis, úgyhogy majd figyelek. És tessék, újabb agyrém…

A hallgatóság eleinte csak pislogott, de tényleg. Lehet, hogy egy kevésbé átütő erejű, ám annál meghittebb zenét várt vagy képzelt maga elé, de aztán megkapta mindenki a magáét odalent. Az ülő ember amúgy is méglejjebb kerül a színpadhoz képest mintha állna, úgyhogy majdnem rajzfilm-hatású jeleneteket véltem felfedezni, ahogy az emberek hátrahőköltek. Persze csak eleinte, mert a végére lelkes taps volt a jutalmunk. De könyörgöm, miért csak az a szerencsétlen bohóc tudott ugrabugrálni? Jó, tudom, ő hivatásos, de akkor is… A hűvös miatt a világítás fényé jólesően melegített bennünket, de azért Zsomborról nem került le se a kalap se a huszáros mente.

A lelkes taps miatt F+.

Amennyire kitűnik írásaimból, idő sajnos nem marad arra, hogy az „Ismerd meg hazádat!” programot tartalommal is feltöltsük. Alig marad idő nézelődésre, múzeumba, vagy várba járkálni, ezt sajnálom, de majd jól bepótolom az ősszel. Addig zene!