Megint volt Művészetek Völgye (a továbbiakban MV). Most pedig azonnal kövezzetek halálra, mert bevallom, nekem valahogy sohasem tudott a szívem csücskévé válni ez a rendezvény – ellentétben másokkal. Nyilván bennem van a hiba, vagy csak már öregkoromra juthattam el ide, vagy mindig nagy volt a por, no mindegy, szóval mindig vegyes érzésekkel megyek majd távozok. Egy beszélgetés szavai jutnak eszembe, amikor beszélgetőtársammal a kultúráról beszélgettünk, leírom hát most, hogy az volt a véleményünk, hogy a múzeumba járás, egy könyv (na jó több könyv) elolvasása, koncertre vagy színházba járás valahogy alapkövetelmény kéne, hogy legyen, ezzel szemben manapság akármerre nézünk valahogy a minőséget csendben felváltja a mennyiség. Ma olyan a helyzet, mint a XIX. század második felében volt: minden magára valamit is adó házban kellett lennie egy sorozat Jókai összesnek, igaz azokba a kutya sem lapozott bele, nemhgy elolvasta volna, de a vendégnek lehetett mutogatni. Na hát ezt érzem én is, mennyiségi a felhozatal, de az emberek leginkább úgy viszonyulnak a felhozatalhoz, hogy oké, ez is megvolt, pipa. Na a MV nekem ilyen arcát mutatja azóta amióta megismertem.
E negatív kitérő után jöhet az élménybeszámoló. Kétségtelen, hogy a MV távol esik a forgalmas utaktól, csendes, de AZÉRT ANNYIRA nem. Még Egerből is elég jó időn belül ott lehet lenni Monostorapátiban, ahol amúgy tavaly is voltunk. Ezzel szemben ha a kétszázötven km-es út során három ki….ott dugó is bejátszik, akkor tényleg távol kerül a fesztivál. A program szerint nyolc ötven körül kezdtünk volna, de a kezdés előtti – általában ráhangolódós, beállós idő alatt – még az autópályán rágódtunk, hogy a belógó magasfeszültségű vezetéket mi a büdös francért úgy lehet csak szerelni, hogy a munkagép pont annyira lógjon be a külső sávba, hogy hét km-re feltartsa a forgalmat? Ez azt jelentette nekünk, hogy hát akkor öltözünk az autóban, jöhetnek a krémek, bontsuk a bort, és minden módon tágítsuk a kezdésig hátralévő időnket.
Megérkeztünk, és a nap meglepetése fogadott: velem szemben Oszkó Péter expénzügyminisztert véltem szembejönni, mint az előttünk fellépő együttes oszlopos tagját, mire a biztonságiak kérdés nélkül is bólogattak… Mivel idő nem maradt sok, a beállás így a hipergyors és a szemmel/füllel követhetetlen kategória közé esett, nem is pazarolnék több szót erre. Alkuról pedig szó sem lehetett, mert Hobó, aki utánunk következett, tiszta színpadot akart, időben, a színpad zord felügyelője pedig... Na kérem ehhez képest mindössze öt percet csúsztunk. Ez lentről annyira nem látszik, de ilyenkor kábé olyan érzés keríti hatalmába az embert, mintha egy kripta hideg ólomajtaját nyelte volna le…
Ahogy elkezdtük, ahogy megszólaltak a hangszerek, a színpad előtt lézengő emberek száma hirtelen megugrott. Én nem tudom, lehet nem figyeltem, de hogy a fű alól, egymás háta mögül, vagy csak a sötétből léptek ki, szóval egyszer csak rengetegen voltak ott. A reflektorok jótékonyan vakítottak, számokat nem tudok mondani, de amúgy is sötétedett rohamosan, emberek így eltakarva. Arra viszont határozottan emlékszek amikor tőlünk balra felparázslott egy cigi, majd pár pillanat múlva a feltámadó szél a színpadot beburkolta olyan zöldség füsttel, hogy az már eü-i határértéket támadott…
Mindössze nyolc számot tudtunk előadni, de azt jól eljátszottuk. Megint az volt: nem tud a banda felpörögni a végkifejlethez. Az volt a szerencse, hogy Hobó roadjai még kanyarban sem voltak, úgyhogy egy seggrázós számmal (Szantofer munkacímmel) tudtunk zárni, mindenki legnagyobb kedvére.
Remélem aki ott volt lennt és bennünket hallgatott, annak is jó volt. Mi pakoltunk, ittunk egy sört és hallgattuk a hangoló zenészeket az esőben, majd elindultunk hazafelé. Ez így tényleg nem az a klasszikus völgyérzés…
