Hattól a téren voltam, mert Bormustra volt. Egriként nem tehettem meg, hogy nem vagyok ott, úgyhogy hat nulla egykor már a pénzt váltottam át zsetonra, majd a St. Andrea házikójához mentem és belkezdtem a kóstolásba illetve az ismerősökkel a beszélgetésbe. Aztán rövidesen szembesülnöm kellett azzal, hogy egriként rengeteg ismerősöm akad… akiket mind megbántok azzal, hogy épp mással beszélgetek. Hmm, remélem azért tudják, hogy sok ismerőshöz kiterjesztett idő-dimenziók kellenének, hogy stílusos legyek „érik a szőlő, hajlik a téridő”.

Szóval borok. Zsombor a balatoni boros fesztiválon bemondta, hogy kedvelem a jó borokat, vagy valami hasonlót, és bevallom tényleg. Természetesen tudatában voltam annak, hogy este még komoly megmérettetés vár rám, ránk, ezért csak az „egy stand – egy bor” elvét voltam hajlandó követni. Amit az első standnál át is hágtam… meg a harmadiknál is. Jelzem a fél pohárnyi boroktól nagyon elkábulni nem nagyon lehetett, ráadásul a vörösbor jótékony a stressz ellen, valamint ellazítja az ember ujjait. Egy kontrás esetében azt hiszem ez nem nagy baj.

A boros fesztivállal egy időben zajlott a szokásos agriás néptánc fesztivál is. Voltak ott görögök, macedónok, magyarok és ukránok – főleg másnap, amikor megint kinéztem, és a görögök lányok olyan borforraló hastáncot adtak, hogy csak na – és ment a vigasság, tánc, meg népforgatás, meg danolászás. Nekünk volt kábé egy óránk összerakni magunkat a színpadon. Leszállt az éj, a fények lassan elszivárogtak valahol nyugaton, az idő pedig valami fantasztikusan kellemes volt. Pontosan annyira hűvösen borzoló volt a szél, mint az esti szélnek kellett lennie, pontosan annyira csillagos, mint egy nyárvégi estének lennie kellett és pontosan annyi ember álldogált ott, mint amennyit a tér elbír. A színpad előtt gyűltek a népek, de olyan sokan, hogy a boros standok előtt nem lehetett moccanni. És szépen kivárták a kezdést. A tavalyi fellépéskor komoly csúszás volt, mert a különböző fellépők elhúzták az időt, ráadásul az időjárás sem volt valami kegyes hangulatában, így ezt most nem akartuk megismételni.

Otthon játszani egy kicsit mindig más. A hazai közönséggel – turisták, lengyelek, hollandok valamint németek nem érnek - ugyanis másnap, meg még azután is találkozhatsz az utcán (hivatalban, étteremben stb.), és hát megmondják, ha valami nem tetszik. Persze azt is, ha tetszik. A nemtetszésre jó példa volt a tavalyi csúszás plusz hideg kombináció, amikoris még hónapokkal később is megkaptuk, hogy hát. Az otthoni muzsikálásnak van egy hangulata, ezt egy pesti zenekar soha az életben nem fogja megérezni. Ha rajtam múlna, minden hónapban fellépnék Egerben, főleg borfesztivállal egybekötve… Ahogy körbenéztem a tömegből ránk szegeződő tekinteteken, hááát, az egyszerre volt felemelő és rettenetes. Ettől gyorsan hangolhatnékom támadt, függetlenül attól, hogy az előbb már hangoltam. Ráadásul még a mikrofonba is bele kellett beszélnem és énekelnem. Ez most nem az Azfeszt volt, ahol pontosan azt a beállást használhattuk, amit Debrecenben, mert a digitális hangosító főhadiszállás képes volt megjegyzni. Így egy kis idő eltelt, amíg elkészültünk.

Aztán elkezdődött egy olyan förgeteg, amiben benne volt ég és föld, tűz és víz, mint valami zenei és előadói elementális igézésben. Az a kevés külföldi, aki oda keveredett a színpad elé, és lehetett is látni, hát szegények azt se tudták végülis hova kerültek. Tátott szájjal kapkodták a fejüket, hogy aztán a tömegek elsodorják őket. Mert tegyük hozzá, hogy egyre többen vannak, akik egyre közelebb akarnak kerülni a színpadhoz és egyre többen vannak azok is, akik meg táncolni akarnak. Nagy tömeg, nagy számok. Sokszor figyelem a látási viszonyoktól függően, hogy mi játszódik le a hallgatóság tagajinak arcán: valaki csak önfeledten akar feszültséglevezetni, van aki összefonódni akar, van aki csajozni/pasizni, van aki csak érezni és van aki puszta véletlenségből került oda. Ha vannak alkategóriák és kihagyottak, akkor az biztos úgy van. Jó lenne látnom, hogy a közönség hogy látja önmagát. Csillogó szemek és vigyor fülig, néhol csókolózás, fix jó alap az este folytatásához, azonban egyelőre még észvesztés és mozgás. Ameddig a szem ellát csak ember, és nincs olyan pillanat, hogy a tér valamelyik része nem akart volna a tömegközépponthoz képest eltérő írányba mozdulni. Ez némileg inspiráló, annyira, hogy kellő pohár fájdalomcsillapító után ugrálni van kedvem, mint a tömegnek. Ebből még baj lesz, gondoltam, aztán persze az is lett másnap, de akkor az éppen nem számított. És úgy érzem, hogy mindenki beleadott mindent, amit bele lehetett adni: mi is, majdnem húrszaggatásig, dobverő és furulyatrörésig, miközben lent a közönség a térkövet majdnem felszedte...

Talán így egy hét után elmondhatom, hogy a tavalyi „élményekkel” ellentétben jobb lett a végeredmény… Most mit szerénykedek, a Minorita templomnak az volt az egyedüli szerencséje, hogy épp feújításra vár, a teteje meg erősen oda lett építve a toronyaira, a Centrum áruház pedig relatíve új épület, bírta a gyűrődést, úgyhogy jelentősebb kár nem keletkezett a városban.

Hogy? Ja, hogy időnként hangos volt? Hogy?  :)

A képen pedig keresse meg magát mindenki és jelezze ha megtalálta magát. 

(A 2. és a 3. képet Barócsi Dia készítette.)