Borfesztiválokon szeretek fellépni. Hát még pezsgő- és borfesztiválon, egyszerre. Ilyenkor még a borongós idő sem tudja a kedvemet szegni, még akkor sem, ha esik. Valamikor fél öt körül érkezhettünk némi keresgélés után a helyszínre, Budafokra. Az udvarban már ment a buli, a színpadon szólt a zene, a standoknál hömpölygött a tömeg, valahogy ideálisnak tűnt a pillanat, hogy valami szürreális élmény tegyen rá egy lapáttal a napra.
Az egész ott kezdődött, hogy valahogy félrehallottam a kezdés időpontját, és a lehető legnagyobb lelki nyugalommal indultam neki a fesztiválnak. Volt ott egy utca, amin rengeteg ember mászkált, volt ott több borospult, meg fülbevalós árus, meg agyagos-kerámiás stand, meg ruháspult, meg pártrendezvény, meg tiszai halászlé a dunaiaknak. Na, gondoltam, itt megállunk és falatozunk, meg hát megbeszéljük a történéseket, még mindig a legnagyobb nyugalomban eltelve. Mondjuk a halászlé aranyárban volt, a hal egy része pedig fix, hogy valami tavi, vagy max. holtági tenyészetből érkezett, mert volt valami igazi iszap ízük a halaknak. A szomszédból, a pártéktól végig nemzeti rock harsogott és aktivisták osztottak újságot, akciótervet meg hasonlókat. Nem maradtunk sokáig, mert közben tényleg szakadni kezdett, ezért hát indultunk vissza, mikor látom, hogy egy sarkon négy roma gyerek – egy lány és három fiú – a párt által osztogatott egyik lufival van elfoglalva. A lány a lufit a szájához vette, jó nagyot kortyolt belőle, majd kábé 4 oktávval magasabb és vékonyabb hangon kezdett el beszélni, mire a környéken mindenki megszakadt a nevetéstől…
És ekkor jött a telefon, hogy a színpadon vannak a többiek. Gondoltam rendben, hisz a beállás, meg a hangolás jön, de azért siettem. Aztán jött az újabb telefon, hogy már kezdenének! Izé… Én még úton, a tömegtől nem látszik a színpad, nekem szurkolnak, hogy „Fuss, fuss! Kezdetek!”, kész Forrest Gump. Színpadra fel, szerencsére talán az én cuccaimat a legkönnyebb összerakni és a beállás is a lehető leggyorsabb volt. Borzasztóan szégyelltem magamat, de teljesen abban a hitben voltam, hogy még van egy óránk a kezdésig. Hát nem.
Ez a kis intermezzo nem tudom a többiekben milyen görcsöket okozott, de bennem akadt ez, az. Az első pár perc maga volt a kínszenvedés és gyötrelem, fogadjuk el, mint vezeklést, mert utána azonban sokkal jobb volt minden. A színpad jól szólt, kifelé is, bár már megint kaptam szemrehányást – én (!) – hogy nem hallatszott a brácsa kifelé. Mindenestre a tömeg nagyon élvezhette, mert ameddig elláttam, és most jó messzire elláttam, mindenki mozgott. A balatoni boros feszten említettem, hogy irtó nehéz lehet úgy táncolni, hogy a kezedben van egy pohár, közben pedig még innál is, meg a csajodat/pasidat fogod, meg tapsolnál, de azt kell mondanom, hogy lent, előttünk mindenki sikeresen megoldotta ezt a kényes mutatványt.
Én élveztem a bulit, de N.Csabi megkérdezte a végén, hogy miért aludtam a színpadon. Pedig tényleg jó volt minden: én ugyan nem ugrabugráltam, de Zsombor már megint csípőkörzőzött a fogékonyaknak, Viktor szétélvezkedte magát, K.Csabival pedig olyan zárószámot játszottam, hogy még a színpadmester mérgelődő arcát is feledtetni tudta. Ugyanis sikerült egy gyenge húsz percet csúszni amire még ráadásoztunk. Khmm.
Siker, azt hiszem ez a jó szó. Mindenki jól érezte magát, szerintem a standok fogyasztása semmivel nem lett kisebb az adott idő alatt, inkább ellenkezőleg, és szerencsére a Besh O Drom van annyira profi zenekar, hogy behozták a csúszást. Mi pedig elmerültünk az éjszakába, a tömegbe és a kóstolókba. Szürreális beszélgetésekbe és ismerkedésbe keveredtünk, magam pedig meglepve tapasztaltam, hogy noha folyamatosan az asztalra tettem a poharat, valahogy mindig a kezembe keveredett, tele pezsgővel…
